Jenei Lacinak, barátsággal
Az ember nem valahová, hanem valami elől iszkol. Javítom: a meneküléshez üldöző sem kell. Mondjuk jó, ha van. Egy idő után úgyis életformává válik a menekülés. Otthonosan berendezhetővé. Néha a világűr sem elég tágas hozzá, de egy szoba sarka is elég lehet. Képes az ember azzal és annyival beérni, amit és amennyit az olajozatlanul kattogó sors dob elé.
Ahogy megtanultam olvasni, kerestem egy sarkot, a szemem elé emeltem egy könyvet, jelezve, hogy ne zavarjanak. A két fal és a könyv által határolt tér vált menekülésem terévé. Én, csak én tudtam autisztikus világom antihőse lenni. Olvastam persze. Összeolvastam szavakká a betűket. Mondatokká a szavakat. De ha olykor szöveggé is vált bennem bármi, igyekeztem gyorsan elfelejteni a részleteket. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy teljes fejezeteket olvasok el úgy, hogy közben nem is figyelek. Amint felfedeztem magamban ezt a képességet, már törekedtem is rá. Alig teljesíthető napi penzumokat tűztem magam elé, hogy ezzel is tökéletesítsem a meg nem értő olvasás szisztémáját. Objektummá igyekeztem változtatni testem, de az egóm kifogott minden ez irányú törekvésemen. Túl látványosan menekültem, feltűnően monomániás daccal. Üldözni kezdtek. Színvallásra kényszerítettek. Nem értették, hogy nem a történetek, nem a szereplők, nem a gondolatok vagy érzelmek miatt olvasok. Pontosabban: én nem értettem, miért várják tőlem, hogy ilyesmikre koncentráljak olvasás közben. Amikor élhetetlennek és tapasztalatlannak nevezett apám, azt vágtam a fejéhez, hogy könyvek által többet tapasztaltam kamaszként, mint amennyit ő valaha is tapasztalni fog az ő úgynevezett valóságos életében. Tudatában voltam, hogy hazudok. Semmilyen hatással nem volt rám egyetlen könyv sem. Még tanulságokat sem voltam hajlandó keresni bennük. Elfogadtam mindet olyannak, amilyen volt, mint ahogy a barátait is feltétel nélkül elfogadja az ember. Nem is. Mint ahogy az ellenségeit gyűlöli és szereti, minden hátsó szándéktól és érdektől mentesen, de pontatlanul, a létező.
Éveknek tűnt, ami múlt. Egy buszon ültem, olvastam. Egy autópálya-felhajtóról. Történt ott valami váratlan. Mikor eldöcögtünk egy autópálya-felhajtó mellett, azt gondoltam, ez az. Nekem ez.
Míg a srácok öltöztek, kimentem a boltba. Visszafelé belépőt kellett volna fizetnem. Azt hazudtam, a csapat technikai vezetője vagyok. Kétszázötven forint miatt.
Az edző azzal a hírrel fogadott, hogy leülhetek a kispadra, mert beírt a jegyzőkönyvbe mint technikai vezetőt.
A pálya messziről impozánsnak tűnt. Szokatlanul pályaszerűnek. A kapukon a klub színeiben pompázó hálók feszültek, az egyik szögletzászlótól pár lépésre elektromos eredményjelző takarta a nap fényét, félkörívben lelátók, a kispadok mellett elektromos cseretábla, a kapuk mögött makulátlan labdafogó hálók; kezdés előtt még az ificsapatok összeállítását is bemondták, később a cseréket, gólszerzőket, sárga és piros lapot kiérdemlőket. A kispad mellől egy temetődomra láttunk. Pipa. Hogy is? A foci gyilkolás, a temetés az ünnepélyes eredményhirdetés? A betonkerítés fölött három emberfej lebegett. Elképzeltem, ahogy egy-egy ócska bicikli nyergén állnak. De annyi mindenen állhattak, hogy inkább az egyik kapust figyeltem, mint az a regényszereplő, akit a buszon olvasott novella egyik mondata idézett fel bennem. Valószínűleg pontatlanul.
Az úgynevezett valóságban a pálya borzalmas volt. Összevissza pattogott rajta minden. Passzolni, labdát vezetni szinte lehetetlen küldetésnek tűnt. A hirtelen megindulásokra és egyérintős játékra épülő csapatjátékunk lefagyott a körülmények váratlanul súlyos randomizálódásától. Ideje volt a hogyozásnak. A klubház előtti kanapén sörözgető helybéliektől érdeklődtem, merre van a budi. Útba igazítottak, de vigyorogva megjegyezték, jobban járok, ha a fedettpályás helyett a szabadtérit választom.
Mikor visszaballagtam a kispadhoz, az edzőnk épp a partjelzővel beszélgetett. Rágyújtottam egy cigire. A partjelző kérdezett valamit az edzőnktől. Nem értettem a kérdést, nem is figyeltem rá. De azt értettem, hogy a nevem is szerepel a kérdésben. Ott álltam tőle pontosan két lépésnyi távolságra. Az igenlő válasz után feltettem a kezem, talán én vagyok, akiről érdeklődik. Elpirult. Olvasott rólam, mondta.
Alig ültem vissza a padra, valaki megint a nevemen szólított. Ő volt az, aki a buszon olvasott könyvet írta. Megöleltük egymást. Kedélyes beszélgetésbe kezdtünk. Nem hitte el, hogy gyűlölöm a focit, ezért többnyire a csapatjátékunk hiányosságait sorolta. Én viszont tudtam, hogy akár mindkettőnkre is igaz lehetne, amit a könyvében ír. A jókedv nem egyenlő az élethez való kedvvel. Élvezettel hallgattuk a bekiabálásokat. Még a megérkezése előtt hangyafüttynek nevezett valaki egy fölé lőtt labdát. Én persze hangyadalként interpretáltam.
Mikor hazament, még volt egy félidő. Mikor már nem látta, jól játszottak a srácok. Nem érdemeltek vereséget. De távozásuk is olyan lett, amilyenné én tettem körülöttük mindent. Pontatlan.
A szövegben Jenei László novelláiból kölcsönzött
pontatlan idézetek szerepelnek.