A woman must have money and a room of her own if she is to write fiction.
Ha képes vagyok lineárisan gondolkodni az eseményekről, akkor az higiénikus: betehetek egy darab steril vattát magam és az események közé. El tudom mesélni a dolgokat magamnak, akár másoknak is, hála a vattának. Ezen a vattán alszom éjszakánként, puha, de szöszös, reggel tele van vele a hajam. Néha csúszik, lefordulok róla álmomban vagy egyszerűen eláztatom izzadtsággal. Szívdobogásra kelek. Korábban biztos voltam abban, hogy én esti szorongó vagyok, de azt hiszem, az évek során reggeli szorongóvá váltam. Ha reggel nem vagyok jelen, lemaradtam. A reggeli jelenlétet kicsikarja a társadalmi nyomás, az éjszakai ébrenlétet megfontoltan, higgadtan nyomjuk el reggel az első cigivel. Kiskoromban gyufásdobozba ágyaztam meg vattával a Kinder tojásból megkaparintott, csúszós-zsíros dobozból kihalászott és összerakott kis figuráknak vagy szerkezeteknek (mert a talicska, az öntözőkanna és a mini-célbadobós is gyufaágyban aludtak). Megnyugtatott, mindenkinek járt legalább egy doboznyi kis hely. Akinek van otthona, az gyufaágytól búcsúzik reggel és oda tér vissza este, a vatta-sterilitás elválaszt, megvéd, nem hagyja az ágyra folyni a testnedveket.
A „meséld el egy napod” linearitása után (ha sikerül) már nem nehéz elmesélni egy hetet, egy hónapot vagy egy évet. A Skype kényszerít erre a leginkább: általában nagy kihagyások után lehet csak oda visszatérni és valahogy összeszedni, elmesélni, hogy milyen volt az elmúlt három-négy hónap. A bugyborékoló csengőhang akkor is készületlenül ér, ha előre megbeszéltük a skype-olás időpontját. Három másodperc és megjelenik az arcom, sok mosatlan pohár, egy sárga fotel, kisképernyő-narratíva. Általában megkérem az embereket, hogy vezessenek körbe laptoppal. Hasonló élmény ahhoz, mint amikor nyelvtanárként egy idegen lakásban hirtelen elém tárul egy teljesen más tér, amelyben ugyanúgy lehet élni, mint az enyémben — van tusfürdő, sampon a fürdőszobában (a fürdőszobák különösen érdekelnek), vannak teljesen máshogy csorbuló bögrék, vannak székek és ágyak, nekem nem mesélnek, de megvan bennük egy történet lehetősége. Skype-on a tér kétdimenzióssága miatt marad bennem hiányérzet, a tanítványaimnál viszont általában van egy-két helyiség, ahová nem megyek be (mert nincs okom rá), így a lakás vagy ház terében vakfoltok keletkeznek. Az utcán aztán minden megváltozik. A saját doboz megszűnésének lehetősége folyamatos, de nem annyira valóságos, mint amennyire valóságosként kellene érzékelnem: az Astoria aluljáró egy óriási vakfolt.
Reggel ugye felkelek, mint ahogy ugye mindenki, a zabkásához be kell indítanom a gáztűzhelyt. A konyha egy egészen kis tér a bejárat mellett, erősíti a dobozka-hangulatot. A gyufásdobozból kicsípek egy-két gyufát a körmömmel. Villanytűzhelyen nevelkedtem, minden egyes kékláng-gyújtáskor félek, hogy leég az ujjam. Kapkodok a konyhában, néha le is verek dolgokat. Nő a konyhában. A nőtérfélen várható volt ez a téma, ahogy különböző háztartási témák, fogyásra irányuló trükkök, randizással, illetve anyasággal kapcsolatos tippek is megjelenhetnek. Csak szólok, ez a térfél erősen meghatározott módon a tér másik fele. Többféle sztereotípia-fenyegetettség határolja le folyamatosan azt, hogy mikor, hol, miről beszélek. Tényleg megégettem az ujjam. Elfogyott a sebtapasz, ezért gézbe tekerem. Én már csak ilyen nő vagyok, gondoskodó, még magammal szemben is. Hirtelen erős késztetésem támad, hogy valamit kibéleljek gézzel. Kibélelhetném a kabátom vagy a konyhám. Sterilizálni akarom a szorongást, de nem férek hozzá. Nevetni, nevet adni, azt hiszem, ezt a két megoldást szokták említeni. Adj nevet a szorongásodnak. De akkor nem fogom túlzottan megszeretni?