Kis csapat, két nő, két férfi, vállalkozásuk idegenek elhalt családtagjainak pótlására irányul. Autóbaleset, egy tizenéves lány meghal, az egyik nő beáll a hátramaradt családhoz, felveszi a lány ruháit, azt mondja, amit az szokott stb. A mozdíthatatlan társadalmi hely, a szociális izoláció ijesztő modellekben gondolkodó görög játékmestere, Giorgos Lanthimos negyedik filmje az Alps (2011). A Dogtooth (2009) egészen pazar volt, írtam is róla, annak élveztem minden percét, ennek minden perce taszít, s ezért ismét boldog lehetek. A jó filmek boldoggá tesznek.
Nem is tudtam, hogy ennyire visszataszító, amikor az emberek tovább akarják élni kettétört életüket. Mármint azt, amelyik kettétört, és úgy, mintha ketté sem tört volna. Erről a szánalmas következetességről sok minden eszünkbe juthat, de nem szabad elfeledni a rendezői szándékot: látnunk kell a megőrzésről szóló szép gyakorlat drilljét, vérengző kegyetlenségét, kitérést nem ismerő szigorát, magát a létezés zavarát. Mert bár igazából senkinek sincs érzéke ezeknek a mesterséges kisvilágoknak a rejtegetéséhez, a fedőtörténetek logikai bukfenceinek kiiktatásához, a veszteség ellenében bevethető csel lehetősége igenis vonzó. És amit minden/mindenki ellenében nagyon akarunk, abból botrány lesz.
Meghal valakink. Hozzunk be helyette egy idegent, csak mert ezek a nagy fegyelemre szoktatott (kényszerített) dublőrök és dublőzök mégiscsak fizikai objektumok? Küzdjünk az életformánkért, mint egy szanálás előtti városrészért, hogy legalább a szerkezete ne legyen feltörve, a struktúrája megbontva, ha már mindenképpen muszáj leválasztani róla/belőle embernyi darabokat? A veszteséggel az a szar, hogy bandában jár. Az első után, amelyikkel valószínűleg elbírsz, jön a többi, egy alomból valók. Ráadásul ha nem figyelsz, ezek, ahányan vannak, összeadódnak. Ezért aztán — majdnem azt írtam: egy idő után, de nem, szinte azonnal — kénytelen vagy megállapítani, hogy nincs makulátlan veszteségélmény, egy hibrid tornyosul föléd, átmeneti jellegű tulajdonságokkal, kezelhetetlenül. Az árnyékában mást jelent immár a pótolhatatlanság; emlékszel ugyan magára a kifosztásra, de szinte már csak a kihasználást érzékeled, hogy visszaélnek veled. És mert mániásan csak azon az egy úton, de továbblépnél, hajlani kezdesz az erőszakra; egy emberi kapcsolat pótlása csak egy másik kifosztása árán lehetséges. Hiába, a rosszat és a jót is folytatni kell.
Meghal valakink, befogadunk egy dublőrt vagy dublőzt, aki a mozgás és beszéd ismerős szekvenciáival ellátja az elhunyt képviseletét. A halál delegáltja — humorizálhatnánk. Itt csak az a baj, hogy ha a családnak megfelel a pótlás, azzal elfogadják, hogy az eredeti is csak színjáték volt. Hazugság az, ami ilyen könnyen lebontható a mozgás és beszéd ismerős szekvenciáira. Kegyetlen játék. Nincs néző, mindenki szereplő, mindenki játszik. Nincs vége, nincs megkönnyebbülés, nem lesz a tartozás kiegyenlítve. Szigorú játékszabályok vannak. Ami a helyettesítés forgatókönyvétől eltér: bűn. Az élet szabad áramlása — a halál után — bűn. Állandó készenlét az utánzásra — persze hogy könnyen elfáradunk. És akkor megint beleszaladunk ennek a kurva életnek a realizmusába, mértéke lesz a dolgoknak, s határok fognak állni. Képesek leszünk egy apához is úgy viszonyulni, mint egy férfihoz, mert az elvárások nem tisztázottak, kusza a szövegkönyv, zavarosak és céltalanok az instrukciók. Ezért szükséges a fegyelem. Ha valakinek a hiányát pótolnánk, tiltott az improvizáció!
Mit látunk? Színjátékban való szuggesztív, ugyanakkor eszközeiben lehatárolt részvétel. Van egy jelenet a filmben, az egyik dublőz (a lázadó, mert olyan kell, az átállt antagonisták vereségével igazolható, hogy az esetek többségében mégis működik ez az őrület), szóval az egyik dublőz rágná magát vissza ahhoz a családhoz, ahol egy halott lányt pótolt, de — mindegy most, miért — kizárják a házból. Be akar jutni a redőnykapun, de nem tud. Menne előre (a családhoz, ahol talán először érzelmek csiholódtak benne), de az akadályon nem jut túl. A számítógépes játékokban a szereplő megy a pályáján, de ahogy falnak ütközik, ahol nincs tovább kiépítve a virtuális világ, ott csak arccal a semminek, a falnak, csúszik jobbra-balra, az előrejutás legkisebb esélye nélkül. Mindez a háttérvilág grafikai végességéből fakad, a pályatervezés, a pályák behatároltságából. Ez nem speciális hiba (bug), hanem adottság. Aki egy halottat akar pótolni, így jár: ennél részletgazdagabban nem érzékelhetjük az élet alapszerkezetére vonatkozó paradoxonokat.
Amit Lanthimos a könnyen kikezdhető intimitásról, sérülésről, hazugságról mond, csak annyiban emberi, amennyire gépiesen térünk aztán vissza a szükségleteinkhez. A vereség beismerhetetlen, a magány elviselhetetlen; a gyász a mindenáron folytatás praxisává silányul, a színjáték a frusztráció létfenntartó napi dózisa. Ismétlés és gyakorlás a mindegyre csak termelődő szabadidő ellenében. Pedig… Úgy sincs mit tenni, a halottaink, mint a drónok, előbb-utóbb hangtalanul fölénk repülnek, és bumm!
