bánom hogy akkor fölemeltem a hangom
— ha elfedte is a mindennapok háttérzaja
ott maradt zátonyként bennünk —
éjszakánként néha csuromvizesre álmodom
a párnát: ketten vagyunk apámmal valahol
— a valóságban olyan ritkán voltunk ketten —
kurta homokdombok metszik a horizontot
felvillan az őrfaként strázsáló kútgém
magának hal meg az ember
a kibeszéletlen titkokat markába zárva
és úgy marad minden a földbe elásva
már késő — pedig valahogy másként kellene
hogy frissen éljen amiről még nem beszéltünk
s hogy ne romolhasson meg soha az emlékezet
Megjelent a Műút 2016057-es számában