Egy lírikus beszélgetései

Mediális környezeteink, kulturális közegeink változásaival összhangban a külföldi és magyarországi bölcsészettudományos szférában manapság nagyon trendi az általában értett medialitás vagy a médiumok, ezen belül specifikusan a képek és a szövegek közti viszonyok problémaköreivel foglalkozni. Hosszan lehetne sorolni a vonatkozó, magyar nyelven írt irodalomtörténeti vagy -elméleti tanulmányokat, tanulmányköteteket, monográfiákat, szakdolgozatokat és doktori értekezéseket, amelyek örvendetes módon folyamatosan, módszeresen gazdagítják a témakör magyar nyelvű szakirodalmát — ennek könyvtárába tartozik immár Lanczkor Gábor Nem élhetsz odabent. Ekphraszisz-esettanulmányok című kötete is.

Mediális környezeteink, kulturális közegeink változásaival összhangban a külföldi és magyarországi bölcsészettudományos szférában manapság nagyon trendi az általában értett medialitás vagy a médiumok, ezen belül specifikusan a képek és a szövegek közti viszonyok problémaköreivel foglalkozni. Hosszan lehetne sorolni a vonatkozó, magyar nyelven írt irodalomtörténeti vagy -elméleti tanulmányokat, tanulmányköteteket, monográfiákat, szakdolgozatokat és doktori értekezéseket, amelyek örvendetes módon folyamatosan, módszeresen gazdagítják a témakör magyar nyelvű szakirodalmát — ennek könyvtárába tartozik immár Lanczkor Gábor Nem élhetsz odabent. Ekphraszisz-esettanulmányok című kötete is.

Ami egyébként a szerző Szegeden sikerrel megvédett, a Szegedi Tudományegyetem online repozitóriumában elérhető, Templom és szentély. Huszadik századi magyar ekphrasztikus versek és versciklusok az egyes világirodalmi minták tükrében című, a jelen kötet fülszövegét jegyző Fried István által „öntörvényű disszertációnak” nevezett doktori értekezés módosított változata. Az értekezés eredeti szövegváltozata és a jelen kötetverzió részletes összehasonlítását minden bizonnyal elvégzi majd egy jövőbeli Lanczkor-monográfus, ehelyütt szerepeljen mindössze annyi, hogy a könyvként kiadás jelentősen feljavította az értekező szöveg megjelenését, ám legalábbis részben lerontotta gondolati tartalmát — különösen a gondosabb elméleti kontextualizáció elhagyásáért kár.

Nagyon szép kiállítású, vizuálisan okosan tagolt ez a könyv, amelyért a tördelő Sirbik Attilát is megilleti az elismerés: a reprodukciók kiváló minőségűek, az egyes fejezeteket pedig — a lúdlábak belső idézet jelölésére szolgáló szerepét aligha játszó — kettős nyilak nyitják és rendszerint zárják, amelyek a fejezeteket nyitva az előrehaladásra (»), záró pozícióban viszont a visszafordulásra («), vagyis az újraolvasásra, az elmélyültebb tanulmányozásra biztatnak. (Más kérdés, hogy pechemre a gyakori lapozgatásnak és a ragasztott könyvkötésnek köszönhetően máris vannak kihulló lapjaim.)

Rokonszenves módon a Nem élhetsz odabent nem álcázza magát monográfiának. Noha kétségkívül több olyan interpretációs szempont — így például a tér, a természet, a transzcendencia, a ciklusszerkezet és természetesen a verbalizált képek, látványok, festői életművek kérdése — bukkan fel újra és újra, amelyek hol kevésbé, hol hangsúlyosabban, de irányítják a versolvasó értelmezéseit, és ily módon részleges koherenciát adnak a kötetnek, de alapvetően valóban „esettanulmányokról” van szó, amelyek inkább laza füzérbe, semmint szerves egységbe állnak össze. A Belső barokk című, Rilke Archaikus Apolló-torzójával és Ötödik elégiájával foglalkozó fejezet csakis ebből a perspektívából nem tűnik zárványnak — hiszen különben nagyon kilóg a döntően a huszadik századi magyar ekphrasztikus versciklusokra fókuszáló fejezetek közül. Másrészt a Somlyó György-, Kassák Lajos- és Tandori Dezső-versek értelmezéseiben sem tapasztalhatunk a Rilke-költeményekkel kapcsolatos komparatív elemzésre törekvést, s így épp azon érv alól csúszik ki a talaj, amely ezeknek az elemzéseknek a kötetbeni szerepeltetését a Rilke-ekphrasziszok világirodalmi rangjával, hatásközpontszerűségükkel indokolja (8‒9). De még e megengedő, a tanulmánykötet vagy az esszéfüzér műfaji kódjait alkalmazó olvasásmóddal is úgy vélem, szerencsésebb lett volna Az ekphraszisz határán című, mintegy másfél oldalas gondolatfutamot a Függelékben, John Ashbery Önarckép konvex tükörben című posztmodern költeményének Krusovszky Dénes és Lanczkor Gábor által közösen készített hiánypótló fordítása, illetve a Kopasz Tamás két munkájához fűzött tömör kommentárok mellett elhelyezni. Természetesen nemcsak a szöveg tanulmánykötetben vagy esszéfüzérben is meglepő rövidsége miatt, hanem azért is, mert szerzőnk ehelyütt nem egyszerűen az ekphrasziszok „határára”, hanem az ekphrasziszok (b)irodalmán kívülre, s így a Nem élhetsz odabent című köteten kívülre lép.

Az ekphraszisz határán című írás ugyanis Radnóti Miklós Októbervégi hexameterek című költeményének egyetlenegy sorát („s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel”) törekszik kevéssé meggyőző módon Vincent van Gogh Fűcsomók című festményével ekphrasztikus összefüggésbe hozni. A szerző maga is tisztában van felvetése „önkényességével” (80), amint azzal is, hogy Radnóti feltehetően nem ismerte a Fűcsomókat, vagy azzal, hogy az Októbervégi hexameterek vagy a kontextusából kiragadott verssor egyáltalán nem utal arra, hogy itt valamely vizuális reprezentációról vagy műtárgyról lenne szó. Gondoljunk csak bele, mennyi tájkép juthat eszünkbe például a Radnóti-vers első soráról! A Lanczkor által felvetett olvasásmódot követve, és anélkül, hogy hosszan tűnődtem volna rajta, a „Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről” verssor Mednyánszky László festményeit, így a Zúgó patak híddalt és a Tátrai patakot villantotta fel az emlékezetemben, más olvasók pedig nyilván más festményekre asszociálhatnak. Csakhogy szövegszerű (például a festő nevét, a festménycímet szerepeltető vagy a műtárgy mivoltra utaló jelzések) vagy a költői életművön és életrajzon alapuló érvek volnának szükségesek ahhoz, hogy a Mednyánszky-festmények és a Radnóti-sor közti asszociációmat valódi, irodalomtörténetileg értékelhető ekphrasztikus kapcsolatként igazoljam. Ilyen érvek viszont tudtommal nem léteznek. Röviden, sem az általam, sem a Lanczkor által kiemelt verssor (vagy maga a Radnóti-vers) nem ekphraszisz, ezek a verssorok még csak ekphrasztikus szövegrészeknek sem nevezhetők, mindössze természeti látványok lírai megfogalmazásairól van szó. Lanczkor interpretációs felvetése továbbá annak kockázatát sodorja magával, hogy a tájleírásokat ekphrasziszokként ismerjük el, sőt hogy az olvasók irodalomolvasás során felmerülő belső képei — a mindannyiunk által jól ismert belső mozizás — és az olvasott szöveg közti, egyénenként változó, sőt akár egy olvasó szubjektumon belül is pillanatról pillanatra átalakuló összefüggést is ekphrasziszként különítsük el, ezáltal teljességgel aláásva az ekphraszisz fogalmának heurisztikus, magyarázó értékét, illetve irodalom- vagy művészettörténeti használhatóságát.

Félreértés ne essék, az efféle szabad asszociációs játék vagy képzeletjáték szerencsére nem jellemzi a kötet többi írását. Épp ellenkezőleg, akár Somlyó György Piero della Francesca, akár Kassák Mesterek köszöntése vagy Tandori A verébfélék katedrálisa című versciklusairól ejt éppen szót, az ekphrasziszok vagy egyáltalán a transposition d’art iránti mélységes vonzalmát már a Vissza Londonba. Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben (Kalligram, 2008) című verseskötetével brilliánsan eláruló Lanczkor aprólékosan tisztázza az irodalmi szövegek és a festmények, költők és festők közti kapcsolatokat, azaz egy irodalomtörténeti értekező prózától elvárható körültekintéssel jár el. Az ekphraszisz határán című szövegecskét így egyféle költői túlzásnak, bocsánatos „bűnnek” foghatjuk fel, ahogyan tulajdonképpen a Nem élhetsz odabent egészét is olvashatjuk egy jelenkori lírikus költőelődjeivel, és az ő tekintetükön és szavaikon keresztül láttatott képekkel, festőkkel folytatott beszélgetésként. Amely beszélgetésben folyamatosan érzékeljük a költőt; remek verstani és a cikluskompozíciókat alaposan vizsgáló elemzések sorjáznak, olykor pedig egészen éles bírálatok hangoznak el, mintha az értekezői prózai beszéd a folytatandó, folytatható magyar irodalmi ekphrasztikus költészeti hagyományok között is válogatni igyekezne, követhető vagy éppen elvetendő mintákat kutatna. E tekintetben a Somlyó-ciklus húzza a legrövidebbet: „A tisztes mesterségbeli tudásról árulkodó Somlyó-szonettek nem elhanyagolható része a forma belső fordulópontján válik önmagához, önmaga ígéretéhez képest zavaróan retorikussá vagy kimódolttá; itt is ez történik a tercinák költői kérdéseivel, azzal az újfent csak elkedvetlenítő didaktikussággal, amely a zárlatbeli kék folyók és kék egek bizonytalan motívumaival ráadásul még kissé zavaros is.” (27) A csöppet iskolásan, az összesen tíz költeményt tartalmazó 1965-ös Mesterek köszöntése kötetet/ciklust lineáris sorrendben végigvevő fejezet semleges, nem tartalmaz értékítéleteket (ebből akár a Kassák-versekkel történő rokonszenvezésre is következtethetünk), viszont az 1983-as A feltételes megálló című Tandori-kötetben szereplő, harminckilenc ekphrasziszból álló A verébfélék katedrálisa című versciklus elemzése egyértelműen Tandori Dezsőnek nyújtja át a babérkoszorút: „Zárszóként a legkevesebb, ami elmondható, hogy A verébfélék katedrálisának önálló kötetként a huszadik századi magyar irodalom legkitűnőbb (és legkoherensebb) verseskönyvei között volna a helye.” (78)

A Verebek és verébfélék. Tandori Dezső ekphraszisz-ciklusa az a kötetzáró tanulmány, amelyhez mindenkinek érdemes eljutnia, aki a Tandori-költészet vagy az ekphrasziszok iránt érdeklődik. Nekem legalábbis ez volt a kedvencem a Lanczkor-kötet írásai közül, az aprólékosabb — már-már szoros — olvasatok, a térproblematika érdekfeszítő értelmezői taglalása, nem utolsósorban pedig a képek mediatizáltáságra fordított kitartó figyelem miatt. De a saját preferenciámtól eltekintve a Nem élhetsz odabent című kötetet tanulsággal forgathatja bárki, akit a magyar irodalmi műtárgyleírások vagy a kötetben szóba hozott költők életművei foglalkoztatnak, vagy aki egyszerűen csak arra kíváncsi, hogyan ír értekező prózát egy kiváló kortárs fiatal költő (és regényíró).

Megjelent a Műút 2016057-es számában