„Minden mindig volt már egyszer”

Ha figyelembe vesszük, hogy előzetesen milyen textuális és vizuális hatások formálják a szövegek befogadását, akkor Grecsó Krisztián regényeit olvasva könnyen zavarba jöhetünk. A különféle paratextuális utalások egyik lényegi funkciójának tekinthető, hogy az adott kötetek értelmezéséhez még az olvasás előtt támpontokat nyújtva alakítsák — akár el is bizonytalanítsák — az olvasók elvárási horizontját. Grecsó Krisztián könyvei esetében ezek a paratextusok — mint a gyakran elemzett külső borító, a belső borítón megrajzolt családfa (Mellettem elférsz), az alcímként használt műfajmegjelölés (Jelmezbál), vagy a választott mottók — elsősorban nem egy interpretációs játék részét képezik, hanem egy szélesebb olvasói réteg megszólítását célozzák meg. Ez a célkitűzés nem azért válik problematikussá, mert a kötetek a bestseller-regényekre jellemző hatáskiváltásra törekszenek, hanem azért, mert a különböző paratextusok eltérő, egymással és a szöveggel is sokszor ellentmondásba kerülő kódokat és értelmezési sémákat hívnak elő.

Ha figyelembe vesszük, hogy előzetesen milyen textuális és vizuális hatások formálják a szövegek befogadását, akkor Grecsó Krisztián regényeit olvasva könnyen zavarba jöhetünk. A különféle paratextuális utalások egyik lényegi funkciójának tekinthető, hogy az adott kötetek értelmezéséhez még az olvasás előtt támpontokat nyújtva alakítsák — akár el is bizonytalanítsák — az olvasók elvárási horizontját. Grecsó Krisztián könyvei esetében ezek a paratextusok — mint a gyakran elemzett külső borító, a belső borítón megrajzolt családfa (Mellettem elférsz), az alcímként használt műfajmegjelölés (Jelmezbál), vagy a választott mottók — elsősorban nem egy interpretációs játék részét képezik, hanem egy szélesebb olvasói réteg megszólítását célozzák meg.[1] Ez a célkitűzés nem azért válik problematikussá, mert a kötetek a bestseller-regényekre jellemző hatáskiváltásra törekszenek, hanem azért, mert a különböző paratextusok eltérő, egymással és a szöveggel is sokszor ellentmondásba kerülő kódokat és értelmezési sémákat hívnak elő.

A legfrissebb könyv, a Jelmezbál esetében is megmutatkoznak ezek az ambivalenciák: a paratextuális utalások implikálta könnyen azonosítható, a figyelmet felkeltő műfaji sémák, narratív történetformák és az ezekhez kapcsolódó kódok (családtörténet, krimi, emlékezet, titok, női perspektíva) — gyakran széttartó — sokféleségében és a különböző intertextuális utalásokból (nevek, szereplők, események visszatéréséből) felépülő regényvilág koherenciájának látszólagosságában. Hiszen az utóbbi években kidolgozott, a Viharsarokra és környékére koncentrált történet- és kapcsolathálózat egy komplex regényuniverzumot feltételez, amelynek egységessége azonban akár egy-egy kötet esetében is megkérdőjelezhető.[2]

A szövegek műfajiságának kérdése is az említett ambivalenciából eredeztethető: míg a Mellettem elférsz komolyabb modalitású mondatokból, ugyanakkor populárisnak nevezhető tematikus és szövegszervező elemekből (emlékezet, családtörténet) építkezett, addig a Megyek utánad már határozottan trendkövető, ugyanakkor szerkezetileg és stilárisan is egyenetlenebb írásként tűnt fel. Az ott megírt szerelmi történetek narrátorát — a Mellettem elférsz elbeszélőjéhez és a Jelmezbál szereplőihez hasonlóan — folytonos önmegfigyelés, már-már „hiperreflexivitás” jellemezte, amely gyakran didaktikus, esetleg értelmetlen mondatokat eredményezett.[3]

A Jelmezbál fülszövegét olvasva szintén nehéz lenne eldönteni, hogy milyen könyvet tartunk a kezünkben: „A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok — nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés […]”. A fülszöveg hívószavakként működő kódokat halmoz egymásra, amelyek a címmel (Jelmezbál) együtt — de akár önmagukban is — már-már a ponyvairodalomhoz közelítik a szöveget, miközben az alcím (egy családregény mozaikjai) a magyar prózairodalom olyan regényeit juttathatja eszünkbe, mint az Egy családregény vége vagy pedig a Harmonia Cælestis. A populáris és a szépirodalom műfajait, stiláris rétegeit reflektálatlanul alkalmazó Jelmezbál kettősségei a regény olvasása során sem oldódnak fel maradéktalanul.

Ha a krimi műfaji kritériumai felől közelítünk a regényhez,[4] felismerhetővé válnak olyan, a műfajhoz tartozó narratív megoldások, mint a prolepszisekből és ellipszisekből építkező, lényegi információkat visszatartó, a titkok feloldását késleltető történetalakítás, amelyek révén a szöveg mindvégig bizonytalanságban tartja az olvasót, fenntartva érdeklődését. Ezt a hatást erősíti a heterodiegetikus narrációs forma és az egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetekből álló szerkezet is. Míg a mindentudó, a történeten kívül álló narrátor szólama gyakran előreutal még be nem következett, esetleg kifejtetlen, de már megtörtént eseményekre, addig a különböző fejezetekben egy-egy szereplőre fokalizálva el is hallgat olyan mozzanatokat, amelyekkel könnyedén összeilleszthető lenne a történet. A regény elején Károlyi Imre egy fényképet nézeget, amelyen felesége és egy ismeretlen fiatalember látható. (5–6) Csak később tudjuk meg, hogy a rejtélyes, Károlyit bosszantó fekete „folt” Szoloványi, aki fiatalon szerelmes volt Annába, Károlyi feleségébe. A fénykép jelentőségére és a mögötte megbújó történetre azonban csak fokozatosan, a regény harmadánál, A látogató című fejezetben derül fény. A történet főszereplőjének, Dániel Máténak ekkor mondják el a rendőrök, hogy anyósa (Károlyiné/Kiss Anna) is ezt a képet nézte (122), miután megölte a férjét, Károlyi Imrét.

A szöveg szerkezetét a feltörő emlékek, a gyakori visszatekintések és az aktuális jelen idejének montázsa szervezi, amely szintén a jel- és jelentéskeresés felfokozott állapotát hivatott fenntartani az olvasóban. Az egyik legterjedelmesebb történet (Ötvenhét ember) is ezzel játszik: Szoloványi és Károlyi beszélgetéseibe, az elbeszélés jelen idejébe folyamatosan beékelődnek Szoloványi emlékképei a múltból, a két lány meggyilkolásának idejéből. De nemcsak a történeteken belül, hanem a fejezetek között is megfigyelhetők időbeli ugrások: Verát az ötödik fejezet (Ahol a lélek) főszereplőjeként ismerjük meg, aki éppen akkor tudja meg, hogy halálos beteg. Majd a hetedik történetben (A látogató) már a halála után bukkan fel a neve, míg az utolsó elbeszélésben (Friss puncs) abban az időben járunk, amikor megismerkedik volt férjével, A látogató elbeszélőjével, Dániel Mátéval.

Azonban két okból sem tűnik helyesnek számon kérni a regényen a krimi műfajának való megfelelést. Egyrészt azért, mert már az előző két kötet szerkezetét is az időbeli ugrások és az emlékképek felbukkanásának dinamikája határozta meg (amely a Jelmezbálban jóval feszesebb elbeszélést eredményezett). Másrészt azért, mert a gyilkosságok felderítése, a történtek felfejtése olyan szál a regényben, amely olykor teljesen eltűnik. A fejezetek gyakran egy-egy szereplőre fókuszálva mutatnak fel apró helyzetképeket, amelyek mögött csak halványan sejlik át a múlt hatása. Éppen ezért a legerősebb szövegek és szövegrészek azok, amelyekben háttérbe szorul a didaxis, és csupán apró mozzanatok árulkodnak a szereplők érzelmeiről vagy a múltbeli eseményekről. Ilyen az a jelenet, amikor Károlyiné hosszú évek után végre lemegy a piacra, vagy pedig A borravaló fele című tragikomikus fejezet. De itt említhetők azok a jelenetek is, amelyek a faluban élő fiatal lányok szexuális tapasztalatairól, az őket ért szexuális bántalmazásról adnak képet (ez feltételezhetően nemcsak Lilit érintette, hanem Leát, Erzsit és Annát is). Mindezek a témák már a Megyek utánad kötetben is előkerültek, amelyben Lilit (aki ebben a könyvben is feltűnik) rendszeresen zaklatták szexuálisan. A nőket ért bántalmazások — elég csak Kiss Anna elrablására, Lea és Erzsike megölésére, a Lilit ért erőszakra vagy Bárány fater szokásaira gondolni — mind háttértörténetek maradnak, mégis ezek a legerősebb atmoszférájú szövegrészek.

Grecsó regényeinek egy másik, visszatérő szövegszervező elemeként a véletlen említhető.[5] A Jelmezbálban a véletlen (vagy sorsszerűnek is nevezhető) találkozások olyan fontos szerephez jutnak, hogy valójában ezek indítják el magát az elbeszélést is. Szoloványi és Károlyi évek óta egymás közelében élnek, majd egy véletlen folytán találkoznak a Váci út egyik kocsmájában, amikor Szoloványi leül a férfi mellé. (8) Kibomló rövid beszélgetésük hozza felszínre Szoloványi emlékeit, és indít el olyan eseménysorokat, amelyeknek a vége — közvetetten — Károlyi Imre halála. Darida Évának és kolléganőjének, Anitának a kapcsolata is akkor mélyül el, amikor véletlenül összefutnak a temetőben. (65) Vera pedig amint rájön, hogy Sáraságban született, elkezd állást keresni a helyi újságban, majd az egyetlen hely, ahol munkát talál, éppen Sáraság lesz. (260) A felsorolt véletlen események a történetalakítás szempontjából nagy jelentőséggel bírnak, azonban gyakran az az érzésünk támadhat, hogy ezek a fordulatok kissé egyszerűek és túl ismerősek.

Azok a „női sorsok”, amelyek  megjelennek a regényben, a mindentudó narrátor — neutrálisnak tételezhető — szólamán keresztül bontakoznak ki, ugyanakkor mégis olyan ismerősen reflexív mondatok hangzanak el ezekben a történetekben (is), amelyek a Mellettem elférsz és a Megyek utánad elbeszélőit jellemezték. A Jelmezbálban, ha a nők magukról vagy egymásról gondolkodnak, kivétel nélkül általánosságokban, és többnyire a külsejükre vonatkoztatva teszik: „Megemeli a mellét, csinos, még mindig az. Vera látja a férfiak szemében a szikrát, a vágyat, amit minden nő látni akar, ha keveset takar magából.” (98) Máskor esetlen, már-már giccsesnek ható beszélgetés hangzik el, amelyben egy idegen férfi így elmélkedik Verának az anyákról: „Az anyák fájdalma mindig van. És ha egy anya azt a szót hallja, […] akkor örökké siratni fogja a gyerekét.” (102) Szoloványi visszaemlékezésében, amikor a második lányt is megölik, a falu idős asszonyai megérzik a tragédiát, a szöveg pedig balladai hangvételt üt meg: „Az öregasszonyok az első utcában mindjárt megsejtették. A csontjukban érezték, hogy baj van. […] Csak jajveszékeltek, csak sírtak, amikor megjött a bizonyosság, hogy igen, úgy van, ahogy gyanították, ahogy megérezték a sajgó testükben, hogy megy el, szökik a templom felé a halál.” (22) De hasonlóan gondolkodik a nőkről Gerla Edit (47), egy kendős asszony a piacon (41), Darida Éva kolléganője, Anita (63), Vera (68), és Szél Juli is (106). Tehát annak ellenére, hogy a fokalizációnak köszönhetően eltérő perspektívákból láthatnánk rá a regény női szereplőire, mindvégig egyetlen, homogén szólamot hallunk. A kötet nőalakjai — a már-már kényszeres önreflexivitásukon és gyakran illogikus cselekedeteiken kívül — nem rendelkeznek egyéni karakterrel.

Öt fejezetben — eltérve a többitől — homodiegetikus énelbeszélést olvashatunk (A látogató; Boleró; Az újraolvasott Krisztus; Az utolsó felvétel; Rigók). Az öt történet egyikének, Az utolsó felvételnek, az énelbeszélője egy nő. A monológot — amely egyetlen többoldalas mondat — Anita, Az Einstein-teszt című fejezet szereplője mondja fel halott gyermekének egy diktafonra. Szólama a két fejezetben nem pusztán eltérő tónusban csendül fel, hanem egy egészen más karakterről árulkodik. Míg Az Einstein-tesztben Darida Éva kissé szabadszájú kolléganőjeként ismerjük meg, addig Az utolsó Krisztusban annak a tapasztalatnak ad hangot, amely a regény szinte minden szereplőjét érinti (pl. Darida Évát, Szoloványi Jánost, Kiss Annát, Verát). Anna az egyetlen, aki maga artikulálja azt az identitásválságot, amely egy szeretett személy elvesztésével járhat, azonban hangjának modalitása idegen marad a korábban kidolgozott személyiségétől.

A Jelmezbál egyik legdinamikusabb szövege A borravaló fele. Ebben a fejezetben a Mellettem elférszből ismert Márta mamának és a szomszédjának, Ildikónak (aki Bárány fater felesége) az életébe és a közöttük kialakuló konfliktusba nyerünk betekintést. A két asszony közti feszültség — amely hol szerelmes barátság, hol bajtársiasság, hol pedig végletes utálat — mindvégig feszessé teszi a rövid szöveget. Férjeik temetésének és halálának részletes leírása, a koszorúk árának, a temetéssel kapcsolatos problémáknak tárgyilagos hangvételű felsorolása olyan perspektívából láttatja a két nő egymáshoz és halott férjeikhez fűződő viszonyát, amely egyszerre tűnik tragikusnak és humorosnak. Annak ellenére, hogy a kötetkompozíciót tekintve ebben a fejezetben is lényegi, az értelmezést segítő információk hangzanak el, az elbeszélés önmagában is megállná a helyét.

Hasonlóan izgalmas megoldás, hogy a regényben a legtöbb szereplőnek két neve is van, amely miatt a rokoni és személyközi kapcsolatok hálóját még nehezebb szétszálazni. A nevekkel való játék eszünkbe juttathatja (és ennyiben a krimi műfaját idézheti újra) Tar Sándor Szürke galambját, amelyben a karaktereket becenevükön és nem keresztnevükön szólítják. Vera felveszi Szoloványi nevét, Darida Júlia a férjéét, Szél Péterét (így ő Szél Juliként jelenik meg), az egyik mellékszereplő, Balog Jóska, Kazinci Edgárra magyarosítja a nevét, és a taxist, akivel Éva találkozik, Endrének hívják, de a régi beceneve Balu. A rejtély szempontjából a legizgalmasabb névjáték pedig Károlyi Imre feleségéé, hiszen az asszonyról csak később tudjuk meg, hogy valójában ő az eltűnt Kiss Anna. De a számtalan névváltoztatás a regénynek azt a tematikus vonulatát érinti szorosabban, amely a faluról a városba felkerült ember helykereséséhez, és identitásuk töredezettségéhez kapcsolódik. Egyetlen esetben merül fel problémaként a sok névváltoztatás: az előző kötetben Ildikó férjét még Birkásként[6] nevezik meg, míg a mostaniban Bárány faterként.

Ezek a megoldások képesek elfeledtetni azokat a kevésbé sikerült mondatokat, mint amilyen a legelső („Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit. A virágállvány sudár, piros vasrúdját egy foltozott kabátos, zsíros hajú alak vizeli le éppen — 5), a bántó hasonlatokat („csak a feledés van, a szíve olyan, mint az üres Váci út hajnalban — 22) és a kissé közhelyes, esetlen párbeszédeket („»Te mit csinálsz itt? «, kérdezi a gyerek. »Emlékezem«, feleli Szoloványi. »Nem tudom, hogy az mi«, mondja a gyerek” — 30).

A Jelmezbál átgondolt felépítése, szövegeinek dinamikussága mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését, ugyanakkor az új regény nem sokban tér el az utóbbi években megjelent kötetektől. A korábbi szövegekre is jellemző volt, hogy a rövid történeteket egy nagyobb narratív ív fűzte egymáshoz, de az elbeszélői szólam(ok) modalitása, a narrátor(ok) és a szereplők folytonos önreflexiója vagy a fő történetszervező elemek (emlékezés, véletlenek) mind ismerősek és kevés újdonságot tartogatnak. Azok a stiláris és műfaji kettősségek, amelyek mindvégig tetten érhetők a regényben, nem prózapoétikai problémaként, esetleg a felvetett műfajok kifordításaiként, átértelmezéseként jelennek meg, hanem csak újabb kérdéseket vetnek fel a kötet önértelmezésével kapcsolatban. Így a Jelmezbál önpozícionáló gesztusa egy nagyívű és bátor vállalkozást feltételez, ugyanakkor a regény nem tud megfelelni a saját maga támasztotta elvárásoknak.

Megjelent a Műút 2016057-es számában

___________________

[1] A Jelmezbálhoz egy kapcsolati térkép is készült, amelyen szétszálazhatók a szereplők közti viszonyok.

[2] Mindezekre László Emese elemző kritikája mutatott rá a Mellettem elférsz kapcsán: De akarunk-e elférni?, Jelenkor, 2011/7–8.

[3] „Az akartam lenni, ami csak akkor vagyok, amikor majd az akarok lenni, ami akkor voltam.”; „Daru arra gondol, neki női lelke van. És értem, miért gondol erre, mert Daru én vagyok. És azóta tudom, hogy Daru is a mesélt pillanatokra vágyott, amikor rendkívülinek érezheti magát.” Grecsó Krisztián: Megyek utánad, Magvető, 2014, 74; 123.

[4] A Jelmezbál alcíme (egy családregény mozaikjai) kétféle olvashatóságot is megenged, hiszen töredékekből felépülő regényként definiálja önmagát a szöveg. Ennek következtében a fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, a történetek nagy része akár önálló novellaként is olvasható. Írásomban a regény felől közelítettem a szöveghez — figyelembe véve annak vállalt fragmentáltságát —, mert ez a megközelítés termékenyebbnek bizonyult.

[5] Ha csak a Mellettem elférsz történetalakítására gondolunk: véletlenül megtalált kézirat, újságcikk, régi barát, szerelem felbukkanása stb.

[6] „Az öreg Birkás ott állt a kapu előtt, őket nézte, Lilit meg őt. Ahogy közelebb ment, látta, mozog a zsebében a keze.” Grecsó Krisztián: Megyek utánad, Magvető, 2014, 10.