friss műút

-ról, -ről

Márton Miklós

Márton Miklós

(1973, Budapest) filozófus, jogász, egyetemi adjunktus (ELTE). Doktori fokozatát 2010-ben szerezte az ELTE-n. Kutatóként az elmefilozófia, az észleléselmélet, a nyelvfilozófia és a logikafilozófia egyes kérdéseivel foglalkozik.

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kiskáté

Márton Miklós: Mi fán terem az intencionalitás?
(Uriah Kriegel: The sources of intentionality. Oxford University Press, 2011)
2016. október 28.

Hogy mi is az intencionalitás? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját!

Csukás István sorai valóban jól illenek az intencionalitás jelenségéhez. E filozófiai műszóval nagyjából azt szoktuk kifejezni, hogy ha valami intencionális, akkor (egy tőle különböző) valamire irányul, képes utalni rá, szólni róla. A jelenségek rendkívül széles köre eszünkbe juthat: egy nyelv mondatai éppúgy utalhatnak valamire, mint egy halom füstölgő fa (arra, hogy nemrég még tűz égett a helyén); a gondolataim éppúgy szólhatnak valamiről, mint a festett képek; az agyam egyik, bizonyos típusú információk feldolgozásáért felelős része pedig ugyanúgy irányulhat a szóban forgó információra (vagy annak forrására), mint egy gesztus valamilyen kommunikációs cél kifejezésére. Honnan ered e sokféle formában megmutatkozó jelenség? Visszavezethető-e egy közös eredetre? Uriah Kriegel könyve e nagyszabású kérdéssel foglalkozik, és dolgoz ki rá nem kevésbé nagyszabású választ.

A mű tehát általános intencionalitáselmélettel áll elő. Kétféle értelemben szoktunk intencionalitáselméletekről beszélni. Az egyik értelemben egy ilyen elmélet arra a kérdésre keresi a választ, hogy mely jelenségeket tekinthetünk intencionálisnak, vagyis: mitől intencionálisak az intencionális állapotok, események. Miben áll az effajta állapotokra jellemző intencionális struktúra? Az elméletek másik csoportja ezzel szemben inkább azzal foglalkozik, honnan származik az intencionalitás tulajdonsága. A valóság mely jelenségei idézik elő az intencionalitást? Kriegel elmélete — mint azt a kötet címe (Az intencionalitás forrásai) is mutatja — ez utóbbi csoportba tartozik. A szerző célkitűzése egy olyan általános intencionalitáselmélet megalkotása, amely választ ad arra a kérdésre, hogy mi tesz egy állapotot intencionálissá, és mi teszi az adott intencionális állapotot éppen azzá az intencionális állapottá, ami (és nem egy másikká).

Első lépésként válasszuk el az élettelen dolgok (nyelvi jelek, képek stb.) intencionalitását a saját tapasztalataink intencionalitásától. Az első csoportba tartozó jelenségek ugyanis csak azért intencionálisak, mert mi, emberek képesek vagyunk ilyenként tapasztalni őket. Gondoljunk bele: egy könyv betűi szólnak-e bármiről is, ha senki sem képes őket elolvasni (mert mondjuk egy soha nem létezett nyelven íródott)? Egy kép utalhat-e valamire, ha senki nem képes meglátni? Erős a gyanúnk, hogy önmagában a festéknyomok egy papíron vagy a hanghullámok terjedése a levegőben nem irányulnak semmire.

Másképpen áll a helyzet a saját tapasztalatainkkal. Úgy tűnik, ezeket nem is tudjuk (vagy csak nagy nehézségek árán tudjuk) nem valamire irányulónak érzékelni: minden tapasztalat valaminek a tapasztalata. Sőt a szerző érvelésének fontos eleme: az élettelen jelenségeket csak akkor tudjuk intencionálisnak tekinteni, ha már rendelkezünk az intencionalitás fogalmával. Ez azonban nem származhat másból, mint a saját intencionális tapasztalati állapotaink átéléséből. Ez utóbbiak önmagukban mint valamiről szólók, valamire irányulók jelennek meg számunkra, az őket átélő alanyok számára. Intencionalitásuk tehát tapasztalati intencionalitás (a továbbiakban: TI): olyan intencionalitás, amellyel a tudatos tapasztalatok tudatos tapasztalat mivoltuknál fogva, vagyis tapasztalati jellegüknél, az alany számára átélhető fenomenális karakterüknél fogva rendelkeznek. A könyv egyik központi tézise szerint a TI az intencionalitás legalapvetőbb fajtája, és minden további intencionális tulajdonság ebből ered.

Ez a megközelítés szemben áll azzal a — főleg a kognitív tudományok által inspirált — szemlélettel, amely szerint akkor tulajdoníthatunk intencionalitást egy mentális állapotnak — legyen az tudatos vagy sem —, ha ez teoretikus előnnyel jár a szóban forgó személy/élőlény viselkedésének magyarázata során. Az intencionális állapotok tehát egyfajta közbülső, közvetítő elemként szerepelnek az alanyt érő külső ingerek és az általa adott viselkedési reakciók közt. Az ingerek változását az intencionális állapotok valamilyen módon, valamilyen szabályszerűségnek megfelelően nyomon követik, és ez teszi képessé az alanyt arra, hogy adekvát viselkedési választ adjon. Az intencionalitás alapvető forrása e megközelítés szerint az, hogy megfelelő nyomonkövetési viszony álljon fenn az adott mentális állapot és a környezet bizonyos elemei között.

Kriegel könyvének egyik fő célja egy olyan elméleti keret megalkotása, amelyben a két megközelítést összebékíthetjük, előnyeiket megőrizhetjük. Míg a TI koncepciója révén képesek vagyunk magyarázatot adni néhány olyan jelenségre az intencionalitással kapcsolatban, amely komoly nehézséget okoz a nyomonkövetési elméletek számára, addig az utóbbi elméletek azzal a reménnyel kecsegtetik a filozófusokat, hogy az intencionalitás naturalizálhatóvá válik, tehát az intencionális irányulás fennállását ismert természeti folyamatok révén elemezhetjük. Ha az intencionalitás abból ered, hogy agyi, mentális folyamataink nyomon követik a külső, környezeti tények változásait, akkor többé-kevésbé hétköznapi természeti viszonyokról van szó. A naturalizálás pedig — sokak, így Kriegel szerint is — jó dolog: segít abban, hogy az intencionalitás jelenségét megértsük, otthonossá, kezelhetővé tegyük.

A szerző programjának főbb pontjai tehát:
1. létezik a TI, és minden egyéb intencionalitás valamiképp a tudatos tapasztalatok effajta intencionalitásából ered — ez a tapasztalati eredet tézise;
2. a TI (valószínűleg) valamiféle nyomonkövetési relációra alapozva naturalizálható;
3. a nem tudatos állapotok TI-ből levezetett intencionalitása valamilyen módon szintén naturalizálható.

Az alábbiakban főként a leglényegesebb 1. tézis melletti érvelést mutatom be. E tézis mellett a szerző azzal érvel, hogy az intencionalitás úgynevezett természetifajta-fogalom. Egy jelenség akkor tartozik a szóban forgó fajtához (akkor van benne a természetifajta-predikátum terjedelmében), ha ugyanolyan alapvető (underlying) természettel rendelkezik, mint azok az egyedi jelenségek, vagy azok többsége, amelyekkel szembesülve az alany elsajátította a fogalmat. Mármost az intencionalitás esetében éppen a TI látja el a „lehorgonyzás” (anchoring) funkcióját, következésképp a TI alapvető természete határozza meg, mit tesz intencionálisnak lenni. Ugyanúgy áll tehát a helyzet az intencionalitás, mint mondjuk a víz vagy az arany (a filozófusok kedvenc természeti fajtáinak) esetében: attól számít valami víznek vagy aranynak, hogy ugyanolyan mélyen fekvő (molekuláris vagy atomi) szerkezete van, mint azoknak a példányoknak, amelyekkel a beszélői közösség tagjai találkoztak, amikor a fajtanevet bevezették.

Kriegel — másokhoz hasonlóan — az észlelési tapasztalatokat tartja a TI-vel rendelkező állapotok paradigmatikus eseteinek. Hétköznapi intuíciónk egyértelműen azt súgja, hogy ezeknek az állapotoknak egyaránt vannak fenomenális tapasztalati és intencionális tulajdonságai is. Valamilyen észlelési állapotban lenni nyilván valamilyenként megjelenő tapasztalat a számomra (vesd össze például a színvakok látási élményeit a színlátókéival), ugyanakkor automatikusan valamire irányulónak fogjuk föl: mindig valamit észlelünk észlelési tapasztalataink során. Más mentális állapotaink esetében ez nem ilyen egyértelmű. A testi érzetek és az érzelmek első ránézésre nem tűnnek egyértelműen intencionálisaknak. Mire irányulna egy émelygés vagy egy euforikus állapot? A kognitív és konatív (például akarati) állapotok esetében pedig kérdéses, vajon tekinthetjük-e ezekeket tapasztalatoknak, rendelkeznek-e fenomenális minőséggel. Ugyanakkor az is igaz, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több szerző úgy gondolja: igenis léteznek kognitív tapasztalatok, amelyek a többitől megkülönböztethető tapasztalati minőséggel rendelkeznek, és a testi érzetek, érzelmek, sőt akár a hangulatok is rendelkeznek intencionalitással. Így a TI sokak szerint mentális életünk egészére jellemző.

A TI alapvető, és az intencionalitás fogalmát lehorgonyzó jellegéről talán az győzi meg a legtöbbeket, hogy határozottan úgy tűnik: különös aszimmetria figyelhető meg aközött, amikor önmagunknak tulajdonítunk valamilyen intencionális állapotot, és amikor másoknak vagy más dolgoknak. Ezen aszimmetriát Kriegel abban látja, hogy az utóbbi esetben kauzális következtetésekre támaszkodunk. Oksági következtetéseket hajtunk végre, amikor a viselkedési adatok alapján közvetlenül nem megfigyelhető intencionális állapotokat (vélekedéseket és vágyakat) tulajdonítunk egymásnak — éppúgy, ahogy mondjuk a tűz létére következtetünk a füst észleléséből. Mi több, e következtetések során bizonyos normatív elvekre támaszkodunk. Itt elsősorban a Donald Davidson nevéhez köthető jóhiszeműség elvére kell gondolni, amely — némileg leegyszerűsítve — azt mondja ki: amikor embertársaink viselkedését meg szeretnénk érteni, mindig tételezzük föl róluk, hogy hasonló helyzetben hasonló vélekedésekkel rendelkeznek, mint mi, és általában véve ugyanazokat az alapvető logikai-következtetési szabályokat tartják érvényesnek. Ha az elvet nem alkalmaznánk, nem tudnánk egyértelműen eldönteni, milyen intencionális állapotot kell tulajdonítanunk valakinek, akinek a viselkedését megfigyeljük. Logikailag mindig lehetségesek ugyanis „vad” esetek: furcsa vélekedések és vágyak, amelyekkel a verbális és nonverbális viselkedés minden további nélkül összeegyeztethető.

Mondjuk egy szafaritúrán azt látjuk, hogy egyik utastársunk elkezd a kocsi felé rohanni, és a távolban észreveszünk egy oroszlánt. Teljesen természetes arra gondolnunk, hogy a) az illető meglátta az oroszlánt, b) veszélyesnek ítéli a vele való találkozást, c) el akarja kerülni ezt a veszélyt, d) az elkerülés leghatékonyabb módszerének azt tartja, ha minél hamarabb visszaül a kocsiba, és bezárja az ajtót. Igen ám, de az a)–d) feltételezések közül többet is kicserélve a viselkedés alternatív magyarázatát kapjuk. Például hősünk éppen az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, és az oroszlán megjelenése kapóra jön neki. Így c) helyett azt a c’) állapotot is tulajdoníthatnánk neki, hogy éppenséggel keresi az oroszlánnal való találkozás lehetőségét. És tegyük föl, hogy az illető — tőlünk eltérően — úgy véli, az oroszlánharapás előidézésének leghatékonyabb módja, ha beszáll a kocsiba! A d)-t e d’) állapotra kicserélve máris egy másik magyarázatot nyertünk, amely éppúgy illik a megfigyelt viselkedési adatokra. És még számtalan egyéb, többé-kevésbé furcsa, „vad” magyarázatot eszelhetünk ki, ha nem vesszük figyelembe a jóhiszeműség elvét eljárásunk során.

Amikor tehát nem saját tapasztalatainknak tulajdonítunk intencionális tulajdonságokat — ide értve a saját nem tudatos intencionálisállapot-tulajdonításainkat is, mondjuk különféle freudi elfojtott vágyak feltételezését —, akkor ez mindig egy (elvben többféleképp megoldható) elméleti feladat végrehajtása. Vegyük észre, hogy ilyenkor mindig egyszerre több intencionális állapot fennállását kell feltételeznünk, hiszen önmagukban sem az észlelési vagy érzetállapotok, sem a szándékok, sem az azok végrehajtására vonatkozó vélekedések nem magyarázzák a viselkedést, ehhez együttes jelenlétükre van szükség. Ezzel szemben a saját, első személyű tapasztalataink esetében nem kell egyszerre mindig több állapotot feltételeznünk, hanem közvetlenül egy is elég lehet, így nincs szükség a jóhiszeműség elvének alkalmazására. Ráadásul ezekben az esetekben egyfajta közvetlen kvázi-megfigyelésen, introspekción alapul az intencionalitás tulajdonítása, nem pedig valamiféle kauzális következtetésen. Vagyis a TI-vel rendelkező állapotok közvetlenül megfigyelhetők mint intencionális állapotok — éppen ezért alkalmasak arra, hogy az intencionalitásfogalom lehorgonyzó esetei legyenek. Csak azért vagyunk képesek bármi másnak intencionalitást tulajdonítani, mert saját TI állapotaink közvetlen megfigyelése alapján elsajátítottuk az intencionalitás fogalmát.

Ily módon tehát az intencionalitás tapasztalati eredetére vonatkozó tézis a gondolatmenet előre haladtával általános intencionalitáselméletté terebélyesedik. Mi több, Kriegel szerint a riválisainál életképesebb elméletté. A TI-elmélet ugyanis képes elkerülni a nyomonkövetési elméletek legnagyobb buktatóit. Ezek közül a szerző két alapvető nehézséget mutat be. Sokan feltételezik, hogy az intencionális állapotok bizonyos értelemben finomabban tagolják tárgyaikat, mint ahogy azok a természeti mivoltukban megjelennek. Félig üresnek látni egy poharat másféle intencionális állapot — másféle tapasztalati karakterrel jár —, mint félig telinek. E jellegzetességet Kriegel az „intencionális indifferencia” problémájának nevezi, jelezve azt, hogy a pusztán természeti, főként kauzális viszonyokra alapozó nyomonkövetési elméletek nehezen kezelik a jelenséget. Hiszen ugyanaz a vizespohár okozza mindkét tapasztalatot — hogyan lehetne köztük pusztán e viszonyra alapozva különbséget tenni? Talán még ennél is nagyobb problémát okoz a nyomonkövetési elméletek számára az „intencionális inegzisztencia” jelensége. Intencionális állapotaink — mondjuk a gondolataink — sokszor nem létező dolgokra (lényekre, személyekre, tulajdonságokra) irányulnak. Egy nem létező dolgot azonban nem lehet nyomon követni! Sőt semmilyen viszony nem állhat fönn a kérdéses dolgok létezése nélkül. Így e probléma végzetes lehet minden olyan intencionalitáselmélet számára, amely az intencionalitás tulajdonságának instanciálódását valamilyen viszony vagy kapcsolat eredményének tartja.

Ezzel szemben a TI nem hivatkozik semmiféle viszonyra: az intencionalitás nem relációs elméletével van dolgunk. Éppen ezért képes is elkerülni a fenti csapdákat. Mivel nem a vizespohárral fennálló oksági kapcsolat magyarázza meg, miért látom ilyennek vagy olyannak a vizespoharat, hanem egyszerűen a tapasztalatom minősége, ezért semmi gondot nem okoz a kétfajta állapot megkülönböztetése: amikor félig üresnek látom a poharat, másféle tapasztalati-fenomenális jellege van az élményemnek, mint amikor félig telinek látom. És mivel ahhoz, hogy egy mentális állapotom irányuljon valamire, nincs szükség arra, hogy ez a valami ténylegesen létezzen (bármilyen furcsán hangozzék is ez), így szintén nem okoz semmiféle gondot annak az élménynek az elemzése, amikor izgatottan várom a Télapót.

Nos, eddig az elmélet lényege. Föltevődik azonban a kérdés: pontosan miben is áll a TI? Melyek a szükséges és elégséges feltételei annak, hogy egy állapot tapasztalati intencionális állapot legyen (és ne valami más), illetve hogy éppen az a tapasztalati intencionális állapot legyen, ami (ne egy másik)? Kriegel a mű második és harmadik fejezetében két alternatív elméletet dolgoz ki a TI természetéről. Az egyik az úgynevezett magasabb szintű nyomonkövetési elmélet, a másik pedig az adverbialista elmélet. Mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai. Az első szerint egy mentális állapot attól rendelkezik TI-vel, hogy egy másik, magasabb szintű mentális állapot tartalma nyomon követi, hogy ő maga milyen tulajdonságokat követ nyomon. Vagyis nem pusztán attól irányul egy mentális állapot egy külső jelenségre, hogy nyomon követi annak változásait, hanem az is kell még, hogy a szóban forgó mentális állapot tudatossá váljék azáltal, hogy az alany egy másik mentális állapotának tartalma pedig az ő változásait követi nyomon. Ezen elmélet legfontosabb előnye a szerző szerint az, hogy megkönnyíti az intencionalitás naturalizálását, hiszen a TI-t voltaképpen mentális (agyi) állapotok bizonyos tulajdonságainak, illetve ezen állapotok és a környezet megfelelő tulajdonságainak együttváltozásából származtatja. Hátránya e megközelítésnek, hogy nehezen tud elszámolni az intencionalitás fent említett problémás jellegzetességeivel (habár a szerző addig csiszolja az elméletet, amíg többé-kevésbé megbirkózik velük, még ha ennek túlzott bonyolultság lesz is az ára). E megközelítés egyesíteni kívánja a klasszikus nyomonkövetési elméletek naturalizálási képességét a TI azon jellegzetességével, hogy nem a nyomon követett külső tulajdonság határozza meg a tudatos tapasztalati állapotok intencionális tulajdonságait, hanem ezen — itt: magasabb szintű — állapotok belső „tapasztalati karaktere”.

Az adverbializmus elegáns magyarázatot ad az intencionalitás problematikus vonásaira. Az intencionális tulajdonságoknak az a forrása, hogy egy adott tapasztalatot hogyan, milyen módon élünk át. Ha a tapasztalat valósághű, akkor tényleg fennáll a megfelelő viszony e mód és a neki megfelelő külső, környezeti tulajdonság között. Ha a tapasztalat illuzórikus, akkor igaz rá, hogy amennyiben valósághű lenne, akkor az állapot a megfelelő viszonyban állna az említett tulajdonsággal. Az intencionalitást e megközelítés szerint tehát pusztán a tapasztalat átélésének a módja hozza létre, nem pedig a külső jelenségekkel fennálló viszony. Ez utóbbi csak abban dönt, valósághű lesz-e a tapasztalat vagy sem. Föltevődik persze a kérdés: a tapasztalás mely módjai, milyen tapasztalati jellegek keltik életre az intencionalitást? Adhatunk a kérdésre specifikusabb, az intencionalitás különböző fajtáira érvényes választ, de olyan általánosabb elemzéssel is előállhatunk, amelynek révén magát az intencionalitás tulajdonságának tapasztalati megjelenését szeretnénk megragadni. Ez utóbbiakból többet is bemutat a szerző, teljes mértékben azonban egyik mellett sem kötelezi el magát. Végső soron leginkább az szól az adverbialista elmélet ellen, hogy nem világos, hogyan lehetne beilleszteni egy átfogó naturalista képbe. Elvben semmi nem zárja ki az így felfogott intencionális állapotok naturalizálását, azonban egyáltalán nem világos, hogyan is kéne ennek nekifogni. Éppen ezért Kriegel hosszas megfontolás után — bár mindkét elméletet plauzibilisnek tartja — végül kis különbséggel a magasabb szintű nyomonkövetési elmélet mellett teszi le a voksát.

Végül a mű negyedik fejezetében tér rá a szerző arra a kérdésre, minek az alapján lehet intencionálisnak tekinteni a nem tapasztalati intencionális állapotokat, és mi határozza meg ezek intencionális tulajdonságait. Megvizsgál számos elméleti választ, amelyek egyaránt elfogadják a tapasztalati eredet tézisét, és amelyek a nem tudatos, nem tapasztalati intencionális jelenségek intencionalitását (legyenek akár tudattalan mentális jelenségek, akár nyelvi vagy képi reprezentációk) egyaránt a TI-ből származtatják — vagy egyes esetekben egyenesen tagadják, hogy ezek az állapotok valóban rendelkeznének intencionalitással. A szerző végül az interpretivizmust hozza ki győztesnek a nem tapasztalati intencionalitásról szóló elméletek versenyében. Az interpretivizmus szerint azok a nem tapasztalati állapotok rendelkeznek intencionalitással, amelyeket érdemes úgy értelmeznünk (legalábbis egy ideális interpretátornak), hogy intencionális állapotok idézték elő. Az interpretáció aktusa maga is tapasztalati intencionális állapot vagy esemény. Ennek két fontos következménye van. Egyrészt a nem tapasztalati intencionális jelenségek csak a tapasztalati intencionalitás alapján rendelkeznek intencionalitással; intencionalitásuk így a TI-hez képest nem eredeti, csupán származtatott. Másrészt Kriegel az interpretivizmus klasszikus képviselőitől — elsősorban Donald Davidsontól és Daniel Dennettől — eltérően nem fogadja el, hogy az interpretivizmus minden intencionalitás magyarázó elmélete legyen. Álláspontja szerint ugyanis végtelen regresszusba keverednénk. Ha az intencionális tartalom jelenlétét az interpretáció aktusával magyarázzuk, akkor vajon mivel magyarázhatjuk ez utóbbiak intencionális tartalmát? Ha újabb interpretációval, akkor előáll a regresszus. Kell tehát lennie néhány olyan intencionális állapotnak, amely nem interpretív természetű: ezek volnának a TI-vel rendelkező állapotok. Az interpretációnak továbbá megfigyelhető, természeti tulajdonságokon kell alapulnia — így tehát a nem tapasztalati intencionalitás naturalizálásának nincs semmiféle akadálya.

Természetesen számos érdekes és finom részletről nem ejtettem szót. Befejezésül ezek helyett inkább a bemutatás módjára szeretném fölhívni a figyelmet. A könyv az analitikus filozofálási stílus mintapéldánya. Mindent megtalálhatunk benne, amit az intellektuálisan komoly, argumentatív filozófiától elvárhatunk: elképesztően gondolatgazdag, a végletekig következetes, a legvégsőkig aprólékos és precíz, ugyanakkor mindig világos és követhető. Egyszerre ajánlható az intencionalitás problémáival megismerkedni kívánó kezdőknek és az egyes részletek pontos mibenléte után kutató szakembereknek. Ráadásul konok intellektuális becsületesség és lelkiismeretesség jellemzi a művet. Kriegel egyetlen kérdést vagy tézist sem hagy még félig sem homályban: minden fontos fogalmat világosan meghatároz, minden föltevődő kérdést megfogalmaz, és a szerző — ameddig ez józan ésszel elvárható — utána is megy a lehetséges válaszoknak, tanúbizonyságot téve széles körű szakmai tájékozottságáról (a filozófia szinte minden részterülete bevonódik a vizsgálatba a metafizikától a formális szemantikán át az etikaelméletig). Továbbá Kriegel mindvégig nyílt lapokkal játszik: a lehető legtisztességesebben világossá teszi az érvek és ellenérvek aprólékos és elfogulatlan mérlegelésén alapuló döntéseit és állásfoglalásait, jelezve egyben, hogy más álláspontok miben és hol térnek el ezektől. A kérdéseket és a téziseket formálisan is megfogalmazza, de az érvelés ezek aprólékos elemzése nélkül is követhető.

Egyetlen dolgot ne várjunk a műtől: valamiféle radikális újdonságot. Kriegel ismert problémákra született ismert megoldásokat vizsgál meg, és foglal állást vitájukban vagy kapcsolja őket össze egymással némileg új módon. A mű tehát annak a filozófiafelfogásnak a par excellence példája, amely nem a nyelvi megfogalmazásban vagy a gondolatok egymáshoz fűzésében tetten érhető eredetiséget tartja a legfontosabb filozófiai erénynek, hanem sokkal inkább a szigorú gondolati következetességet, világosságot — és végső soron a hihetőséget, a józan racionalitást.

A Kiskáté vendégszerkesztője Bárány Tibor
A rovat korábbi írásai itt olvashatók

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!