feléled

az ember vagyok kinek szíve kőből örökre mégis síkon egyenes réten cipelem bűneim bámulom a magasságot egyszer még avar halom leszek erdő élettel teli ha ősszel tarra kopaszodom ráhullok a tavaszra megtelek fák szívdobogásával

emlékeim helyén a hűvös réten
ahol mindig ketten reszketünk

ez mind ami maradt
én meg a rideg Isten

nem ki megint sajnálni akar

darabokra szórja az itt felejtett hegyeket
itt merülök alá én alaktalan mint a fjordok közti víztömeg

lüktetek egyhelyben
távoli innen az élet nem ér el idáig

a némák panasza hallik errefelé a suttogás is elfogyott nem kalandozik erre levegő
itt maradtam én és Isten miattam
így van miattunk
így ha nem zöldülünk belehalunk
port vízzel sárnak azzal takarózunk
szétéltük mi összerakható volt

az ember vagyok
kinek szíve kőből
örökre mégis síkon
egyenes réten cipelem bűneim
bámulom a magasságot
egyszer még avar halom leszek
erdő élettel teli
ha ősszel tarra kopaszodom
ráhullok a tavaszra
megtelek fák szívdobogásával