181028
egy nő a tükörben megigazítja a haját, majd kalapot húz. kabátjának mellére rózsát tűz, majd bezárja maga mögött a lakást és kilép az utcára. a nagykörúton mindenki siet, csatlakozik a kavalkádhoz ő is, a Lánchíd felé tartanak. a közhangulat izgatottságot sugároz, két ember szorosan megfogja egymás kezét a tömegben. a nő én vagyok.
561023
reggel óta zsizseg a város. a Szabad Nép is lehozta az aznapi demonstrációt, tényleg történik, hivatalos. a Margithídon vonul a tüntető tömeg, megyünk meghallgatni Nagy Imrét. hosszú ideje nem érzett lelkesedés lesz úrrá a menetelőkön, senki nem vezet, de mindenki egy irányba tart. aztán valami megváltozik, este nyolcra már antiszemitának és nacionalistának vagyunk bélyegezve, a Bródyn állok a Rádiónál, a többiek körülöttem, én csak fel akarom olvasni a kezemben lévő nyomtatványon a tizenhat pontot, de magával sodor a tömeg, mindenki a főbejárathoz nyomul, lövés dördül, aztán még egy és még egy, egy nő az oldalához kap és a mellette állóknak zuhan. a nő én vagyok.
971116
ég a tűz a cserépkályhában. megint valami jelentősre készülnek, apa újságot olvas az ebédhez, minden olyannak tűnik, mint lenni szokott, de engem nem vernek át. anya megfürdet és szép ruhát ad rám. ő is szép ruhát vesz fel, sőt apa is. az aktuális kedvenc kártyalapomat a zsebembe gyűröm, akarom vinni, bárhová is megyünk. egyébként örülök, hogy mehetek én is, az mindig izgalmas. aztán a kocsiban kiderül, hogy csak szavazni megyünk, és ráadásul én nem is fogok, csak ők. de apa bevisz magával a szavazófülkébe, érzem, hogy valami nagyon fontos és titkos dolognak lettem most a részese, a felnőttek sajátos cinkosságának.
egy férfi és egy nő tart az autó felé, közöttük egy gyermek kártyalapot morzsolgat a zsebében. a gyermek én vagyok.
161002
mostanra már tudom, mi zajlik a titkos szavazófülkében, és tudom azt is, hogy mi zajlik utána. a cinkosság izgalma elmúlt, helyét átvette valami fáradt rezignáltság. a szép ruhámat azóta is ugyanúgy fölveszem. nem ünneplő, de azért anyám szemével vizsgálva is „kinézek valahogy”. reggel óta bizonytalankodom, nincs is értelme az egésznek, de eddig nem hagytam ki egyet sem, és talán nem most kéne elkezdeni. de a fenébe is, ma még főznöm is kell, meg le kell csiszolnom a tegnap hazahozott raklapokat. csiszolás közben, ahogy a smirgli az ellentartástól feldörzsöli a kezemet, különféle dolgok jutnak eszembe. nem szűkít-e túlságosan be az, ha az ellentartás irányát szükségszerűen az határozza meg, amivel szemben ellent tartunk? aztán az a háromnegyed órás telefonhívás anyámmal, amelyben próbáltam neki elmagyarázni, hogy a nemmel szavazás és a helytelenül szavazás között ideológiai különbség van. majd végül egy kedves barátom visszacsengő szavai, miszerint ha értelmetlen hülyeség is az egész, akkor is el kell menni véleményt nyilvánítani, ez „állampolgári kötelességünk”.
lemosom magamról a fűrészport, szép ruhát veszek fel és elindulok. a nő, aki a szavazófülke felé tart, ökléből szivárog a vér, én vagyok.
161006
egy nő este a barátaival találkozik valami kocsmában, és most először érzi azt, hogy nem fog minden rendbe jönni, aggódik, és talán fél is. a fröccsük mellett félig viccelődve képzelegnek egy olyan valóságról, melyben a szomszéd asztalnál ülők akár le is hallgathatják őket, melyben már nem tudnak csak úgy összejönni és eszmét cserélni bármiről, melyben fekete autók vannak és kijárási tilalom. egyre rövidebb ideig nevetnek ezeken a képzelgéseken és egyre mélyebbre nyúl az azt követő csend. a nő arra gondol, talán még mindig nem veszi elég komolyan azt, ami történik, de hát olyan szürreális az egész, és különben is, hol kezdődik a komolyan vehetőség? az utolsó, társaságoszlató cigarettánál arra a következtetésre jutnak, hogy tenni kéne valamit most már, de mit de mit de mit, á mindegy, nem tudom, én sem, holnap munka, mennem kell, nekem is, sziasztok. másnapra valószínűleg elfelejtik az egészet, ki-ki foglalkozik tovább a saját kis életével, és megint nem történik majd semmi. a nő, aki aznap éjjel nem tud aludni, én vagyok.
161008
reggeli közben ér a hír, a Népszabadságot megszüntették. még 10 óra sincs, a rántotta megáll a számban és úgy is marad, a nap további részében nincs kedvem enni. teszem az aznapi dolgom, mégsem vagyok igazán jelen, és egy fel-feltörő, általános frusztráció és düh kerít hatalmába. hatkor a Kossuth téren többedmagammal szállok le a villamosról. egy homogénné formálódó tömegbe érkezem, fázom, mérhetetlenül szívesebben lennék otthon, de nem tehetem, mert iszonyú dühöt érzek, és mert elegem van a cselekvésképtelenségből, elegem a tétovaságból és a tehetetlenségből, és ez a legkevesebb ma, amit tehetünk. ele-günk-van, ele-günk-van, sajtó-szabad-ság, sajtó-szabad-ság, demok-ráci-át, demok-ráci-át, skandálja az összegyűlt nép. valaki feláll egy pódiumra, megafonnal a kezében és elmondja, hogy a mai napon egy nagyon fontos dolog történt. a szólásszabadság és a szabad sajtó egyik utolsó, még független és hiteles orgánumát nyíltan és pofátlanul felszámolták. nem tudom, mit lehetne tenni, elkeseredett vagyok, dühös, és elfogyott a türelmem. csak azt tudom, hogy ha az egymás nézeteivel szimpatizáló emberek energiáját összeadnánk, akkor biztos, hogy képesek lennénk valami többre, valami átfordítóra. így kell, hogy legyen. körbenézek az arcokon, mindegyik ismerős valahonnan, a tömegben álló összes ember én vagyok.
161023
rengetegen vannak az utcákon, a nép egyetlen egy dolgot akar, mindenki ugyanazt. valami megváltozott, az elmúlt évek burkán repedés keletkezett és finom hártyája átszakadt. többen tartanak a Székház felé és még többen a Parlamenthez. a téren itt-ott tüzet látni, úgy hírlik, a szimpatizánsok gyújtották. remeg a valóság, senki nem tudja, mi fog történni, mégsem félek. a szemem ismerősöket keres a tömegben, észreveszek egy kislányt az apja nyakában, egy kalapos nőt, egy nőt, akinek vérzik a keze, egy sebesült nőt, egy beteget, egy anyát a fiával, idős házaspárokat, kiabáló férfiakat, egyre többen érkeznek, egyre többen és többen…
201213
— na és te miért éppen ezt az országot választottad?
— talán még itt a legkevésbé rossz a helyzet.
— hm, az igaz, igaz.