Inog

Mikor először jártam ott, 7:1-re nyert a csapatom. Kevés, de annál intenzívebb emlékem maradt arról a meccsről és a faluról. Emlékszem a völgyben fekvő focipályára, az oda vezető földútra, amely közvetlenül a kocsma mellől indul, a takarítatlan öltözőfolyosón szanaszét heverő, stoplik luggatta sárdarabokra, az egyik hazai játékos kartonpapírból hajtogatott sípcsontvédőjére, a székelykapus házra a buszfordulóban, a rotundára és a gyűlölettel vegyes félelemre (mindig kézen fogva járnak lelkem kivilágítatlan tájain), amely hazafelé úton kimondatta valamelyikünkkel azt a szépséges mondatot: ezeket ki kellene irtani mind.

„Sok út van, amit követhetünk az életünk alatt,
de a nagy többség azt választja, hogy követi a
csordát a széles és könnyen járható, kikövezett úton,
ami csak spirituális középszerűséghez és stagnáláshoz vezet.
Az út végén nem hagynak nyomot a létezésük mögött,
és egyszerűen feledésbe merülnek. Mint a marhák,
követik az előttük álló egyedet, kevés fogalommal arról,
hogy mit is csinálnak, és egyenesen besétálnak a semmiségbe.
Azért választják ezt az utat, mert ez ajánlja számukra
a legkevesebb ellenállást és a legkényelmesebb életet.”
(Varg Vikernes)

Mikor először jártam ott, 7:1-re nyert a csapatom. Kevés, de annál intenzívebb emlékem maradt arról a meccsről és a faluról. Emlékszem a völgyben fekvő focipályára, az oda vezető földútra, amely közvetlenül a kocsma mellől indul, a takarítatlan öltözőfolyosón szanaszét heverő, stoplik luggatta sárdarabokra, az egyik hazai játékos kartonpapírból hajtogatott sípcsontvédőjére, a székelykapus házra a buszfordulóban, a rotundára és a gyűlölettel vegyes félelemre (mindig kézen fogva járnak lelkem kivilágítatlan tájain), amely hazafelé úton kimondatta valamelyikünkkel azt a szépséges mondatot: ezeket ki kellene irtani mind.

Hetekig, hónapokig rágta magát bennem ez a mondat. Elképzeltem, ahogy valósággá válik az ige.

Az első gyilkosságok éppen olyan helyen történtek, ahol jártam már egy másik csapatommal. Ez felbátorított. És néhány Varg Vikernesért rajongó black metalos haverral nekiláttunk a szisztematikus öldöklésnek. Először a pályát és a környékét tisztítottuk meg, aztán elképzeltük és vérrel mocskoltuk be a kocsma belsejét. Senkit nem hagytunk életben, csak a székelykapus házban lakó, csirkéit féltő nagyanyót.

A pusztítás másnapján Breivik nevű elvtársunk Oslóban és Utøya szigetén végzett 77 emberrel, ezzel folytatta Odinnak tetsző küldetésünk. Mondtam már, hogy akkoriban csipáztuk a norvégokat?

Múltak az évek, nem úgy, mint hőstetteink emléke. Igaz, hogy az utolsó házak megtisztítói és Breivik rég börtönben csücsültek, de minket soha nem kaptak el. Mindannyian a rendszer megbecsült, ám szerény szolgái voltunk, akik minden gyanú fölött állnak. Ám egy idő után fészket rakott szívemben a kétely gonosz kígyója. Látni akartam, milyen nyomot hagyott a falun működésünk. Kíváncsi voltam, más helyen is érdemes-e alkalmazni módszerünket. Tudtam, hogy eszközeinkkel felszenteljük céljainkat, de nem voltam benne biztos, sikerült-e a kívánt irányba löknünk a kísérleti falu éltét.

Alig vártam, hogy egy barátom — aki nem ismerte titkos életem — felkeressen. Kirándulni hívtam oda. Bejártuk a falut, megnéztük a temetőben a mészárlás emlékére állított kopjafát, szelfiztünk a pitbullal őrzött, nagymagyarország alakú házszámlámtáblás porta előtt, bementünk nápolyiért a kocsmába, amely képzeletemben sokkal giccsesebbnek tűnt, mint amilyen tarrbélásnak a valóságban bizonyult. A rotunda után már nem volt merszem a székelykapu mögött élő néni megvető pillantásának kitenni magam. Meginogtam. Ez volt a kezdet vége. Sosem szabad meginogni, mert aki meginog, az el is bukik. Bizonyosságot kerestem, és úgy véltem, csak ez a hely oszlathatja el kételyeimet. Függő lettem. A beszédem is egy függő beszédévé egyszerűsödött. Egy szó is százak végzetévé válhat. Én lettem a gyilkos, akit foglyul ejtett tettének helyszíne.

Úgy jártam vissza, mintha haza. Szurkolónak álcáztam magam, szitáló esőben támasztottam a durván megmunkált falécekből eszkábált kispadot, melynek tetején lukas focilabda tengette nyugdíjas éveit. Esernyőm gavallérosan fiatal lányok fölé tartva veszélyeztettem egyébként narcisztikus agresszivitással óvott gyér hajszálaim. Tizenöt perccel a vége előtt lett 4:1, mire a tíz emberrel játszó, vesztésre álló csapat középhátvédje elkiáltotta magát (mint Odin? mint Jézus?): nem baj, fiúk, megcsináljuk!  És megcsinálták. Hármat lőttek tíz perc alatt, majdnem meglett a győztes gól is. Meghívtam a srácot egy avasi keserűre. A rotunda előtt húztuk le, aztán visszaballagtunk meccset nézni. Közben mintha eltelt volna néhány évszak. A zuhanyzó falán begipszelték a lukat, amin keresztül az ellenfél zuhanyzójára nyílt átlátás. A budikagyló mellett banánhéj hevert. Hogyozás közben azon kaptam magam, hogy a Sunday Morningot dúdolgatom. A nagymeccs szünetében az egyik játékos magára pattintotta a napszemcsijét, úgy adogatta be a szögletzászló mellől a labdákat, társa akkor sem hagyta abba a szotyizást, mikor elkezdődött a második félidő. A cserék körém gyűltek, mintha valamilyen istenség játékosügynöke lennék. Próbálták eladni magukat. Mindenki közvetlen volt és vendégszerető, hisz győzelemre álltak. Kaptam meghívást autentikus gitárzenével kísért szalonnasütésre és titkos barlangok felfedezésével kombinált vármászásra.

Nem tudom, miért tették. Talán megérezték a gyilkosban a megbocsátásra való hajlandóságot. Bácsi, bácsi, jöjjön gyorsan, hadarták. Jóhiszeműen követtem őket. Az öltöző rét felőli sarkához vezettek, majd hirtelen magamra hagytak. Húgyfoltos betonjárda vezetett egy faajtóig. A sarok mögül hallottam cingár kuncogásukat. Benyitottam. A pottyantós budi tetejét vastagon borította az állott szar. Nem látták, mit látok. Visítva röhögtek.

Azóta tudom, hogy muszáj oda megint visszamennem. Elképzelem, ahogy a székelykapu mögötti udvaron elkapunk minden tyúkot, s miközben ablakkeretekből rakott máglyán sütögetjük őket, barbár pszichedelikus táncot járunk a helyiek autentikus stílusában előadott Dunkelheitre.