Apámnak hiányzik a víz

Ahogy az őszi surlófény az erdőbe betűz,
úgy hiányzik apámnak a víz.
Összegörgeti a csigaház-szíveket,
locsogja: lehet, hallgatja: nem lehet.
Messzelátó szemének szomjas állatok,
apám: Víz, olyan rég nem voltam nálatok.
Ahogy a Tisza nyalogatja a part menti fűzeket,
úgy jön minden kishullámmal újabb üzenet.
Ahogy a mólót rágcsálja békésen Füreden,
ezt mondja Apámnak: Türelem, türelem!
Ahogy tombol a vihar keresztbe-hosszába,
úgy hívja, haza, apám, a Deltába.
Nagyítóüveg húsa alatt
pontyok, busák, nagy fehér halak,
teknősbékák, siklók, moszatos kövek
csérek, sirályok, süllők, pelikánok,
mind egy követ fújnak, egy követ:
Hogy ne rianjanak a jégtörő jégvirágok,
ártéri erdők, úszó gímbikák,
mélázó öreg kalóz, tamburaszó, kerekre mosott álmok,
hullámzó ólomkristály-drapériák.
Hogy gyere vissza, Kapitány! Kapitányom!
Vár a víz, a kék vadon!
Vér, víz, vér, víz, vér,
leroskadó ifjonti álmok egy kikötői, tajtékverte padon.
Valamit visz a víz,
meríti, felissza,
görgeti, sodorja, elragadja végképp.
Soha nem hozza többé vissza.