Az utolsó napok — Záró gondolatok

Végéhez érkezett a 13. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. Az alábbiakban Csiger Ádám, Muszatics Péter Vajda Judit és Váró Kata Anna összegző gondolatait olvashatják.

Végéhez érkezett a 13. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. Az alábbiakban Csiger Ádám, Muszatics Péter, Vajda Judit és Váró Kata Anna összegző gondolatait olvashatják.

Csiger Ádám 1988-ban született. Az ELTE filmtudomány mesterképzésén diplomázott, filmes tárgyú cikkei a többek közt a Revizoron, a Filmvilágban és a Filmhun jelentek meg.
Csiger Ádám
1988-ban született. Az ELTE filmtudomány mesterképzésén diplomázott, filmes tárgyú cikkei a többek közt a Revizoron, a Filmvilágban és a Filmhun jelentek meg.

Újra szintet lépett a CineFest

A FIPRESCI-főtitkár Klaus Eder elnökölte zsűrinek sikerült meglepetést okoznia a díjakkal, ami természetesen önmagában nem probléma. A fesztivál nagydíját, az Adolf Zukor-díjat A homok alatt (Land of Mine), a Pressburger Imre nevét viselő fődíjat pedig az amerikai indie, A semmiből (From Nowhere) nyerte. Az talán várható volt, hogy előbbi díjat kap majd, mivel a dánok Oscar-nevezettje egyszerre feszült dráma, háborús thriller és hiteles történelmi film, ami még a kliséknek is ellene megy, mivel fiatal II. világháborús német hadifoglyokat ábrázol áldozati szerepben, és a dánok háborús bűneire koncentrál. Nem csoda, hogy a FIPRESCI, azaz a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének zsűrije is ezt tüntette ki a versenyprogramból. Azt viszont nehezebb volt kitalálni, hogy az Államokból érkező független film nyeri majd a fődíjat, még ha témája — migráció, menekültek, az Amerikai Álom — meglehetősen aktuális is Magyarországon. A nagyjátékfilmes versenyprogram roppant erős volt, és Matthew Newton filmjénél e sorok írója jobbnak tart legalább féltucatot a tizennyolc opuszt számláló szekcióból, beleértve a nagydíjas dán mozit.

A homok alatt

A fődíj viszont legalább ráirányít némi figyelmet erre a valóban értékes filmre, és ilyesmire jóval kevésbé szorul rá a versenyprogramból legalább öt alkotás: az Ernelláék Farkaséknál, a Xavier Dolan rendezte Ez csak a világ vége és a szlovén Éjszakai élet már kaptak egy-egy rangos díjat A-kategóriás fesztiválokon (Cannes, Karlovy Vary), a Toni Erdmann Cannes, a Swiss Army Man pedig a Sundance idei nagy felfedezettje. Összességében olyannyira erős volt a versenyprogram, hogy a zsűri nem nagyon tudott volna melléfogni. A szekcióban az egyetlen méltatlanul gyenge alkotás az Egyesült Királyságból érkezett Bennszülött (Native) című film volt, mely egy láthatóan nagyon alacsony büdzséjű, emiatt hamar önmaga paródiájába fulladó sci-fi. Kudarca azt bizonyítja, hogy akinek kevés a pénze, annak érdemes olyan kamaradrámát készítenie, amilyet Hajdu Szabolcs, mert fantasztikus műfajoktól ma már drága látványvilágot várunk.
A Kitekintő szekcióba általában olyan figyelemre méltó közönségfilmeket válogatnak, melyek elkerülik a hazai mozikat, mert a gyártók és a forgalmazók nem látják bennük a magyar nagyközönség megnyerésének potenciálját. Idén a CineFesten a főleg szerzői, független művészmozikat felvonultató versenyprogram lekörözte a tíz filmet számláló Kitekintő szekció kínálatát. A versenyen kívüli kategóriából Tasnádi István MEMO-ja volt az egyetlen igazán jó film, ami ráadásul október 15-én a Dunán is adásba kerül, tehát könnyedén eljut a magyarországi közönséghez. Még a zárófilm, az Elle is képes csalódást okozni, bár elsősorban akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a legendás Paul Verhoeven új munkájáról van szó — egyben az egyik leggyengébb produkciójáról, bár meg kell hagyni, a 78 éves holland botrányhős ezúttal sem hazudtolta meg magát: a nemi erőszak témáját boncolgatja merőben szokatlan és merész módon. Kétségtelen viszont, hogy az idei CineFestnek volt a legnívósabb megnyitója a fesztivál történetében: Juliette Binoche konferálta fel a Három szín: Kéket és emlékezett meg a húsz éve elhunyt Krzysztof Kieslowskiról. Ha a Kitekintő szekció kisebb csalódást okozott is, a versenyprogramról elmondható, hogy sosem volt még ilyen erős a miskolci fesztivál életében. Elsősorban épp a fesztiválfilmek hazánkban való bemutatása a CineFest fő missziója, amit idén minden korábbinál magasabb szinten teljesítettek.
(Csiger Ádám)

Muszatics Péter Tanulmányait a PPKE jogi karán, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a prágai FAMU-n és a bécsi Filmakadémián végezte. Több televíziós riportfilm rendezője (többek között dokumentum-portrét készített Kádár Jánosról), a legnagyobb magyar filmfesztivál, a miskolci CineFest egyik főszervezője, a CineClassics filmtörténeti programsorozat kurátora. Esszéket és tanulmányokat publikált a Vigiliában, a Revizorban, a Kommentárban, a Filmtetten és a Metropolisban. Nemrégiben jelent meg első kötete, az Utazás Európa mélyére
Muszatics Péter
Tanulmányait a PPKE jogi karán, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a prágai FAMU-n és a bécsi Filmakadémián végezte. Több televíziós riportfilm rendezője (többek között dokumentum-portrét készített Kádár Jánosról), a legnagyobb magyar filmfesztivál, a miskolci CineFest egyik főszervezője, a CineClassics filmtörténeti programsorozat kurátora. Esszéket és tanulmányokat publikált a Vigiliában, a Revizorban, a Kommentárban, a Filmtetten és a Metropolisban. Nemrégiben jelent meg első kötete, az Utazás Európa mélyére

A CineClassics kurátorának a szemével

Több feladatom volt ezen a fesztiválon, ami talán a leginkább körülhatárolható, az a CineClassics-kurátorság, ezt már hetedik éve csináljuk — Szabó István védnökségével alapítottuk 2010-ben, és több célunk van ezzel a filmtörténeti programmal: egyrészt hogy bemutassunk frissen restaurált, felújított filmeket, másrészt hogy ráirányítsuk a figyelmet olyan magyar vagy közép-európai származású alkotókra, akik utóbb világkarriert futottak be, főleg Hollywoodban. Ez egy fura dolog, mert azt gondolnánk, hogy ezek az emberek mind világhírűek. Valóban azok is, de sokan közülük alig ismertek. Konferenciákkal, beszélgetésekkel, különböző kiállításokkal, megemlékezésekkel próbáljuk elősegíteni, hogy a magyar közönség előtt is ismertté, ismertebbé váljanak. Olyanokat tudnék említeni, mint például Trauner Sándor, Korda Zoltán, vagy akár a Casablanca [rendezte Kertész Mihály — a szerk.], amit próbáltunk pár éve más kontextusba helyezni. A CineClassics programjának tehát ez az egyik célja.
Bővítettük a CineClassics fókuszát is, tavaly például a westernt mint műfajt emeltük be ide, és westerneket vetítettünk. A tavalyi nyitófilm, a restaurált Volt egyszer egy vadnyugat kapcsán látogatott el Claudia Cardinale Miskolcra. Idén pedig az összeállításunkhoz az volt az apropó, hogy húsz éve halt meg Krzysztof Kieślowski. Azt gondoltam, hogy érdekes lenne újra bemutatni a Három szín-trilógiát, mert ezek a filmek akkor, amikor készültek, a kilencvenes évek elején, a rendszerváltások utáni Európában játszódtak. Kieślowski trilógiájának darabjai közvetlenül a rendszerváltások utáni Európában arra kerestek választ, hogy mi volt Európa akkor, a kilencvenes években. Azóta eltelt 20-25 év. Szerintem érdemes újra megnézni ezeket az alkotásokat, és összehasonlítani az akkori Európát a mai Európával. Megvizsgálni azt, hogy ezeknek a filmeknek az alapkérdései, az alapfelvetései — hogy mi a szabadság, mi az egyenlőség, mi a testvériség — ma mit jelentenek Európában. Tulajdonképpen ezzel hívtuk meg Juliette Binoche-t. Leírtam neki röviden mindazt, amit az előbb elmondtam, mert azt gondolom, hogy ezek fontos kérdések, különösen Európának ezen a részén, és úgy tűnik, hogy ezt ő is így gondolja, sőt nemcsak úgy tűnik, hanem később beszéltünk is róla, és ő is pontosan így látja a dolgokat, ezért jött el.

Három szín: kék

Azt gondolom, hogy az idei CineClassics programjában több minden volt, például az idei életműdíjas Makk Károly és filmjei, valamint a hozzá kapcsolódó mesterkurzus, amelyet Báron György vezetett. Sára Sándor, a Szindbád operatőre segítségével pedig a negyven éve elhunyt Latinovits Zoltánról is megemlékeztünk. Mégis Juliette Binoche jelenléte miatt és azért, mert mindhárom Kieślowski-filmet levetítettük, a CineClassics fókuszában idén a Három szín-trilógia, annak húsz esztendeje elhunyt rendezője, Krzysztof Kieślowski és a Három szín: Kék főszereplője, Juliette Binoche állt. A színésznő egyébként régi nagy kedvencem. Talán ő az egyetlen, akiért már tényleg hosszú évek óta rajongok, mást nem is nagyon tudnék említeni. Azzal, hogy idén adódott ez az apropó ahhoz, hogy elhívjuk, és ő igent mondott, egy régi nagy álmom teljesedett be.
(Muszatics Péter)

Vajda Judit 1979-ben született Budapesten. 2002-ben diplomázott a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola kommunikáció–művelődésszervező szakán. Publikációi 2002 óta a Metropolisban, a Filmtettben, a magyar.film.hu-n, a Filmtörténet Online-on és a Pesti Est lapcsalád különböző felületein jelentek meg. Jelenleg az Origo tévérovatának belső munkatársa, filmes tárgyú írásait a Filmkultúra Online és a Filmvilág közli.
Vajda Judit 1979-ben született Budapesten. 2002-ben diplomázott a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola kommunikáció–művelődésszervező szakán. Publikációi 2002 óta a Metropolisban, a Filmtettben, a magyar.film.hu-n, a Filmtörténet Online-on és a Pesti Est lapcsalád különböző felületein jelentek meg. Jelenleg az Origo tévérovatának belső munkatársa, filmes tárgyú írásait a Filmkultúra Online és a Filmvilág közli.

Néha a botrány is kell

Szeptember 17-én kihirdették az idei CineFest győztes filmjeit — a legtöbb díjat A homok alatt című dán–német alkotás kapta, de elismerték (a közönségdíjjal) Hajdu Szabolcs várva várt munkáját, az Ernelláék Farkaséknál címűt is. Egy filmfesztivál karakterét azonban nem csak az határozza meg, hogy milyen műveket hirdet győztesnek.
A CineFestnek jelentős fesztivállá alakulása óta igen egyenletesen és kiegyensúlyozottan színvonalas a válogatása. Évek óta hozzászokhattunk, hogy rendre itt láthatjuk először az év legjobban várt, legnagyobb érdeklődéssel övezett alkotásait, például az Adéle életét, a Sráckort, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, a Foxcathert, a Whiplasht.
Idénre is jutott több ilyen slágergyanús mű, köztük a Karlovy Varyban már bizonyított Ernelláék Farkaséknál, a Cannes-ban a kritikusok által egyöntetűen dicsért Toni Erdmann, a Kristen Stewart és Nicholas Hoult főszereplésével készült szerelmes sci-fi, az Azonosak vagy a polgárpukkasztó trailere nyilvánosságra hozatala óta beszédtémát szolgáltató Az ember, aki mindent tudott.
Utóbbi alkotásról elmondhatjuk, hogy hiánypótlónak nevezhető a CineFest palettáján, hiszen hazánk két fontos nemzetközi filmfesztiválja közül ennek régóta hiányzott a kínálatából egy igazi, jó kis botrányfilm. Míg a Titanicra az elejétől kezdve jellemző, hogy előszeretettel mutat be a tűréshatárt feszegető műveket — legyen szó a szexualitását a szeméttelepen fekete fétiscuccban szó szerint kutyába lemenve kiélő portugál férfiról (A fantom), két fiatal nő erőszakos szexuális ámokfutásáról (Dugj meg!) vagy egy anya és fia vérfertőző kapcsolatáról (Anyámat!) —, addig a miskolci fesztivál eddig adós maradt ezekkel.

Az ember aki mindent tudott

Az ember, aki mindent tudott azonban tökéletesen kielégítette a botrányfilm után sóvárgókat — elég, ha annyit mondunk róla, hogy egyik főszerepét a Harry Potterként megszeretett Daniel Radcliffe játssza: egy olyan vízihullát formál meg, akiből folyamatosan zajosan ürülnek a bélgázok. A Dan Kwan – Daniel Scheinert rendezőpáros alkotásának eredeti címe Swiss Army Man, ami arra utal, hogy emberünket az őt megtaláló modernkori hajótörött szinte mindenre fel tudja használni, akárcsak egy svájci bicskát (swiss army knife).
A mű talán leginkább nézőpróbáló részei így nem is az altesti humorral operáló jelenetek voltak, hanem amikor a főhős folyamatosan hullagyalázást követ el a holttesttel (szöget ver be a fejével, borotválkozik a fogsorával vagy épp jet-skinek használja a testét). Az ember, aki mindent tudottnak ezzel együtt még mondanivalója is volt, de azért semmiképpen sem annyira magvas, hogy megérje a sok ízléstelenkedést — legyen az bármennyire is szórakoztató.
Másféle szempontból volt hiánypótló és bátor vállalás az Egyes nők című amerikai független film bemutatása. Kelly Reichardt rendezőnő érzékeny alkotásait eddig kizárólag különböző fesztiválokon és retrospektív vetítéseken ismerhették meg a magyar nézők, és a CineFestnek hála legújabb, a Sundance-en debütált munkáját a korábbiaknál sokkal korábban láthattuk.
Reichardt ezúttal is kedvenc témáit, az emberek közötti kapcsolatokat és a kommunikációképtelenséget járta körbe, ám most a road movie műfaja helyett más formát választott: három különálló novellát álmodott vászonra, melyeknek mind egy vagy több nő áll a középpontjában. A három hősnő közös vonása, hogy mindannyian kinyújtják a kezüket valaki vagy valami felé, keresik a kapcsolatot, a kapcsolódási pontokat.
Örömteli változás a rendezőnő korábbi műveihez képest, hogy míg eddig leginkább az emberek egymás ellen fordulását mutatta be bágyadtan keserű műveiben, addig most, ha elvetéltek vagy hamvába holtak is ezek a kapcsolatkezdemények, mindenképpen valami pozitív dolgot sugallnak. Úgy tűnik, még egy ilyen javíthatatlan pesszimistának is ellágyul a szíve néha.
Az Egyes nőktől eltérően némileg csalódást okoztak a Miskolcra már eleve fesztiválkedvencként érkező alkotások. Hiába nyert díjat Karlovy Varyban az Éjszakai élet című szlovén film, a CineFest legunalmasabb alkotásának bizonyult, amelynek üres, eseménytelen percein nem tudott áthatolni az állítólagos üzenet. Ugyanígy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a Cannes-ban körülrajongott Toni Erdmann sem. Maren Ade rendezőnő ugyan abszolút érvényes gondolatokat fogalmazott meg egy apa és munkamániás lánya viszonyáról kifejezetten szórakoztató formában (bizarr humorral operálva), ám a lendület nem tartott ki a mű majd’ háromórás játékidejének a végéig, nagyjából másfél óra után kifulladt, és utána már csak önmagát ismételte.
Ezek azonban a kivételek voltak, így az idei CineFestnek is inkább jól sikerült alkotásaira emlékszünk majd vissza (Elvis & Nixon; Vademberek hajszája; Azonosak stb.). A fesztivál előtt álló legnagyobb kihívás a jövőben pedig éppen ezzel kapcsolatos — hiszen olyan sok izgalmas művet hoznak el Miskolcra, hogy nemegyszer szűkösnek bizonyul a Művészetek Háza nagyterme is a rengeteg érdeklődő számára, és keményen meg kell küzdeni a teltházak közepette a bejutásért. Ha a teret minden bizonnyal nem is tudják tágítani a szervezők, idővel talán megtehetnék, és több ismétlővetítés beiktatásával, jobb időkihasználással (most délután 3-kor/4-kor kezdődtek az első vetítések) segíthetnék a fesztiválozó közönséget.
(Vajda Judit)

Váró Kata Anna a Debreceni Egyetem adjunktusa. Film- és színházkritikus.

A kreatív szabadság ünnepe

Juliette Binoche a fesztivál előtti sajtóbeszélgetésen az mondta, hogy a világot csak az „extrém, erős művészek változtathatják meg”. A filmfesztiválok feladata manapság — a közösségi moziélményen túl — teret adni az alkotói szabadságnak, művészi önkifejezésnek, akkor is, ha ez nemegyszer megosztónak bizonyul. A kötöttségektől mentes válogatási gyakorlat teszi érdekessé és vonzóvá a filmes mustrák kínálatát, szemben a moziforgalmazók kockázatkerülését tükröző multiplexek filmfelhozatalával.
A 13. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál idei 18 versenyfilmje minden eddiginél nagyobb műfaji sokszínűséget mutatott (vígjáték, társadalmi szatíra, sci-fi stb.), teret engedett az elsőfilmes bemutatkozásoknak éppúgy, mint a tapasztalt függetlenfilmes rendezők munkáinak, a világsztárokat felvonultató moziknak és a no budget filmeknek, sőt ebben az évben már az extrémebb alkotások is felbukkantak a szekcióban. Úgy tűnt, ennek a versenyprogramnak az összeállításánál tényleg nem kötötte a válogatók kezét sem politikai megfontolás, de társadalmi tabu is egyre kevésbé, ennek eredményeként a CineFest történetének eddigi legváltozatosabb és legerősebb versenyét követhettük végig. Földrajzi szempontból is szélesedett a spektrum, hiszen Thaiföldről és a fesztivál történetében először Új-Zélandról is érkezett versenyfilm.
Az idei versenyben, de a Kitekintő szekcióban is különösen szembetűnő volt, hogy a társadalomtudatos filmkészítők figyelme miként fordul egyre inkább a perifériára szorult társadalmi rétegek vagy a kallódó fiatalok helyett a középosztály reprezentációja felé. Természetesen ha abból indulunk ki, hogy a fejlett nyugati világban a középosztály képezi a legszélesebb társadalmi réteget, és ez adja a filmfogyasztók túlnyomó hányadát, ez korántsem meglepő. Az viszont már inkább, hogy mennyire változatos, de hízelgőnek aligha mondható képet mutat az ezen osztály elé tartott tükör. A középosztály életét láttuk a multicégnél dolgozó harmincas nő figurájában a Toni Erdmannban (rendezte: Maren Ade), az Elle egyedül élő cégvezetőnőjében, szomszédaiban és baráti társaságában (rendezte: Paul Verhoeven), a Certain Women/Egyes nők (rendezte: Kelly Reichardt) mindhárom cselekményszálának szereplőiben, és ez a réteg nyilvánult meg abban, ahogy Ernelláék és Farkasék egymást méricskélik Hajdu Szabolcs közönségdíjas filmjében, az Ernelláék Farkaséknálban. Az unalmasnak tűnő hétköznapok és a konvencionális élet azonban nemegyszer csak a felszín, mely valami sötét titkot vagy perverziót rejt. Ezt járta körbe többek közt Damien Kozole a Night Life/Éjszakai életben vagy az író-műfordító-képzőművészből lett rendező Prabda Yoon az ugyancsak megosztó Motel Mistben. Azt is láthattuk, miként hatja át a nagypolitika ennek a rétegnek az életlehetőségeit és választásait a Die Reise mit Vater/That Trip We Took With Dad/Utazás apánkkal című filmben. Anca Miruna Lăzărescu alkotása egy értelmiségi család történetén keresztül mesél egy fontos történelmi eseményről még a kommunizmus idejéből. A film személyes hangvétele miatt nyerte el az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége zsűrijének díját.

Motel Mist
Motel Mist


Kétségtelenül sokat ad a fesztiválélményhez, hogy egyre több alkotó látogat el Miskolcra. A rendezőkkel való beszélgetés teljesen új rétegeit tárhatja fel a filmeknek, mint azt például a már említett Motel Mist esetében tapasztalhattunk. Prabda Yoon magyarázó szavai nélkül a thaiföldi kormányzat és az ellenzék viszonyának, valamint az ottani társadalmi berendezkedés alapos ismeretének híján a film sok fontos momentuma talán örökre rejtve maradt volna.
A Magyar Filmszemle hiányának és a fesztivál évről évre erősödő pozíciójának köszönhetően a hazai filmesek is komoly potenciált látnak a nemcsak a nagyjátékfilmek, de akár televíziós forgalmazásra szánt alkotások számára is kiváló premierlehetőséget biztosító CineFestben. Hazai premierek mellett az idei fesztivál bővelkedett a filmszakmai programokban, retrospektív vetítésekben, könyvbemutatókban, de volt mesterkurzus és az art mozisok és a hazai forgalmazók számára rendezett kerekasztal-beszélgetés is. A filmek és az alkotók mellett ezek a programok talán kevésbé vannak exponálva, pedig jelentősen növelik az esemény szakmaiságát és ezáltal a szakmán belüli megbecsültségét.
Újdonságnak számított a külföldön rendszerint az extrémebb, kifejezetten rétegközönségnek szóló, túlnyomó többségben horrorfilmeket vagy extrém szexet felvonultató alkotásokat, néha pedig rockumentarykat műsorra tűző Midnight Screenings szekció. A CineFest az éjszakai szekcióját kifejezetten a horrornak szentelte (a jövőben remélhetően megszűnik ez a kizárólagosság), sőt kerekasztal-beszélgetést is szervezett az egyén félelmeit és a társadalom szorongásait leginkább tükröző műfajról.
Miskolc szeptember 9−18. között immár 13. alkalommal vált az ország filméletének középpontjává, elhozva a városba 2016 nemzetközi filmtermésének a legjavát, mely idén minden eddiginél több újságírót és résztvevőt vonzott.

(Váró Kata Anna)