Az orvlövész

Valamikor mesterlövész voltam. Nekem volt a legjobb szemem a csapatban. Türelem és megbízhatóság, ezeket az erényeket birtokoltam, ebben a szakmában nem is lehet másképp létezni. Nyugodt, lassú lélegzés és pontos célra tartás szükséges, ezeknek a hétköznapi életben is uralniuk kell minden percedet. Hogy e készségeket megtartsam, naponta szemtornát és transzcendes meditációt végeztem.

Valamikor mesterlövész voltam. Nekem volt a legjobb szemem a csapatban. Türelem és megbízhatóság, ezeket az erényeket birtokoltam, ebben a szakmában nem is lehet másképp létezni. Nyugodt, lassú lélegzés és pontos célra tartás szükséges, ezeknek a hétköznapi életben is uralniuk kell minden percedet. Hogy e készségeket megtartsam, naponta szemtornát és transzcendes meditációt végeztem.

Amikor a csapatot szétzavarták, egy ideig bérgyilkos voltam. A korábban szerzett tapasztalatokat jól tudtam hasznosítani új hivatásomban.

Nem voltak anyagi gondjaim, rendesen megfizettek. Megbízóim és áldozataim mind a felső tízezerből jöttek. Jobban kerestem, mint amikor a csapatban dolgoztam.

Aztán egyszer csak ennek is vége lett. Kitört a háború, senki nem fizetett már azért, hogy valaki öljön. Egymást gyilkolták halomra az emberek, eleinte hazafias érzelemtől és vodkától fűtve, később gyűlöletből, végül már puszta kedvtelésből lődöztek a népek.

Megvetettem ezt a fajta időtöltést.

Ugyanakkor nem mondhattam le arról a tevékenységről, hivatásról, mely egész eddigi felnőtt életemet kitöltötte.

Egy félig szétbombázott toronyházban alakítottam ki a harcálláspontomat. Minden második napon változtattam, új helyiséget kerestem, nem kívántam állandóságra berendezkedni. Nem állt szándékomban, hogy felfedezzenek, nem akartam magam is célpont lenni. Egy helyről csak egyetlen lövést adtam le, többet nem tértem oda vissza. Hogy ne tévedhessek el a városi dzsungel általam birtokolt szegletében, üszkös gerendaszilánkkal hatalmas X-et rajzoltam a szoba falára, ahol már jártam. A nehéztüzérségi támadások egyre ritkábbak lettek, a lassan fellélegző, óvatlanná vált polgári lakosság pedig mind gyakrabban mutatkozott az utcán, piactéren.

Nem voltam egyedül, ez nyilvánvaló lett. Éjjelente láttam a más ablakokból kilőtt nyomjelző lövedékek röppályáját. A lövöldözők nem voltak profik, tüzeltek mindenre óvatlanul, ami megmozdult, ráadásul nem is vigyáztak, nem cserélgették állásaikat.

Nem törődtem velük különösebben. Amíg nem köpnek a levesembe, azt csinálnak, amihez kedvük van. Ezt az elvet előző életemben is alkalmaztam mindig, ha döntés előtt álltam.

Málhazsákomban több hétre elegendő élemiszer volt, így nem kellett előbújnom rejtekhelyemről, hogy az éj leple alatt szerezzem be ellátmányomat, ahogy sokan tették.

Néhány lakásban pedig kekszet, csokoládét és neszkávét találtam.

Éjjellátó készülék sem kellett hozzá, hogy lássam, amint kisebb csapatokban patkányok módjára másznak elő fedezékeikből ezek az éhes amatőrök, s fosztogatnak szerte a környéken. Bár a közvilágítás gyér volt, a szemem semmit nem romlott az elmúlt években. Ugyanazokat az erényeket mondhattam magaménak, melyek nagyban hozzájárultak, hogy tizenkilenc évesen bekerülhettem a mesterlövész csapatba. Ennek köszönhetően nem fedezték fel soha kilétemet, még bérgyilkos időszakomban sem, mint ahogy most is sikerrel bujkálok a betondzsungelben. A villanyt és a vizet némely napokon pár órára visszakapcsolják a városban, ilyenkor gyorsan megmosakszom valamelyik kevésbé szétlőtt lakás minden oldalról határolt fürdőszobájában, palackjaimat és kulacsomat feltöltöm friss vízzel.

Várok.

Az éjszaka az én vadászidőm.

Villanyt nem gyújtok, már régen leszoktam a dohányzásról is, nehogy a füst vagy a parázs eláruljon.

A többiek, szerte a piacközeli lakótelepen, éjjel többnyire alszanak, vagy zsákmányszerző útra indulnak. Némelyek nappal is kimerészkednek a piactérre, ha nagyobb nyüzsgés van, civil ruhát öltve elvegyülnek az emberek között, apróbb lopásokat követnek el: néhány gyümölcs, pár szem krumpli a szerzeményük. A polgári lakosok nem mernek még visszatérni az otthonaikba, hiszen bármikor újraindulhat a hegyekből a tüzérség, vagy levegőből a légierő támadása. A patkányokkal osztják meg pincéiket, ott húzzák meg magukat már második hónapja azok, akik az ostromzár miatt nem tudtak időben elmenekülni. Csak a legbátrabbak —  vagy inkább vakmerőbbek — kóborolnak bizonytalanul az éjszakai utcákon. A nappal többé-kevésbé újraéledő város éjjelre csupán pár lézengő áldozat terepe. Áldozat voltukat érzik ők maguk is, és ez jól van így. Hamar híre megy, ha valaki az utcán hagyta a fogát valamelyik családból, közösségből, ha nem tér vissza hajnalban a pincébe. Meg aztán oda is lehallatszanak a szórványos gépfegyversorozatok, kósza egyes lövések.

Én sohasem használom a fegyverem sorozatlövésre. Egy mesterlövész mindig egyetlen lövést ad le, akár a bérgyilkos. Ezt a törvényt alkalmazom most is, hogy már egyik sem vagyok. Orvlövész vagyok, azt hiszem, így hívnak bennünket világszerte. Nem bánom. Célra tartás és pontos lövés — gyilkolás nélkül én már nem látom értelmét az életnek. Egész életemben ezt csináltam, nem értek máshoz.

Az első ember, akit rejtekhelyemről lelőttem, nem idegen katona volt. Öltem katonákat is régebben, de ez most nem az volt.

Egy öregasszony volt. Vagy talán nem is annyira öreg, olyan anyámforma lehetett. Ez még a második napon történt, alkonyattájt. Nem vártam meg az éj sötétjét. Minek kóborol az ilyen, nemdebár?

Másnap délben egy tízéves forma fiút vettem célba az útkereszteződésnél. Aztán egy mögötte lépkedő asszonyt, aki talán az anyja lehetett. Akkor még nem döntöttem el, hogy csak éjszaka fogok dolgozni. Távcső nélkül is kivettem őket, szinte a hajszálaikat is meg tudtam volna számolni.

Alig száz méterre lehettek.

Végül is nem lőttem rájuk.

Sohasem fogják megtudni, hogy nekem köszönhetik az életüket. Ha ugyan életben maradnak a háború végéig.

Hogy látásom épségét, élességét megőrizzem, mesterlövész korom óta szemtorna-gyakorlatokat végzek. De ezt már mondtam. Lehunyt szemmel csinálom; a hallásom a magányban és a hosszú koncentrálások alatt kifinomult. Nem lephet meg senki, alaposan átkutattam az épületet, amikor birtokba vettem, és az egyetlen lépcsőházi bejáratot szemmel tartom.

Meglehet, rövid alvásaim alatt fellopózhat akárki, de itt bent már nem maradhat észrevétlen.

S akkor neki annyi. Nem nézem, hogy idegen-e, vagy a mieink közül való. Számomra nincs már ők és mi. A magam ura vagyok, a saját szakállamra lövök agyon embereket, mindegy, kiket, nem válogatok.

Kevéssel éjfél után mozgásra lettem figyelmes az útkereszteződésnél. Nem volt utcai világítás, valakik kiverték a lámpákat. Éjjellátó készülékemen megfigyeltem, amint három alak téblábol lent a kijárási tilalom ellenére. Láttam rajtuk, készülnek átkelni a veszélyes szakaszon. Kinéztem magamnak az egyiket, egy felnyírt tarkójú srácot: nem lehetett több tizenhat évesnél. Megvártam, míg szembefordul. Az álla alsó széle közepére céloztam. Figyelembe véve a távolságot és a röppálya ívét, az acélköpenyes ólommagnak pontosan a homloka közepén kell majd becsapódnia, gondoltam.

Szép álmokat, búcsúztam áldozatomtól.

Amint célra tartottam, újra éreztem azt az izgalmat, apró remegést a gyomromban, mint amikor az első áldozatommal végeztem. Az ölés öröme nem múlik belőlem már sohasem.

A lövedék a jobb halántékon hatolt be és a bal fül alatt néhány centiméterrel távozott. A roncsolásból ítélve 7,62-es kaliberű fegyverből származhatott.

Nem az én gépkarabélyomból.

A becsapódási, valamint a koponyából történt távozási pont meghosszabításából másodpercek alatt felmértem, hogy kiszemelt emberemet a szemközti ház második emeletéről lőtték le. Nem kellett sokat keresgélnem a fickót, aki beleköpött a levesembe, aki átlépte territóriumom határát, belepofázott az életembe. Aki elrontotta a játékomat.

Mielőtt azonban a felnyírt fejűnek szánt lövedékemmel agyvelejét a falra kentem volna, higgadtságom erőt vett bosszankodásomon. Ha lelövöm, talán felfedem magam mások előtt, akik az előző lövés zajára kémlelni kezdték az utcát és a házakat.

Aztán arra gondoltam, mégis megérdemli sorsát. Végigfutott az agyamon, meddig maradhatok itt egyáltalán, mi lesz ennek az egésznek a vége.

Mi lesz, ha véget ér ez a a háború?

Hová menjek, mit csinálok akkor?

Ahogy másoknál haláluk előtt állítólag lepereg az életük, előttem a lehetséges jövő játszódott le, nem lineárisan, de a másodperc törtrésze alatt, egyszerre látva meg mindennek a reménytelenségét és céltalanságát.

De ezt még, úgy éreztem, be kell fejeznem.

Nem hagyhatom elvarratlanul a szálakat.

Távcsövem zöldes fényében láttam, amint a felnyírt fejűnek szánt lövedék megnyitja az orvlövész koponyáját, sűrű, sötét habként fröccsentve agyvelejét a szoba falára.

A következő pillanatban két infravörös célkereső sugarát láttam felém villanni.

Lebuktam az ablak alá, magam mellé eresztettem a fegyverem, és vártam.

Hajnalban kiürítettem az összes tárat, megmaradt lőszereimet az ablakon át az utcára szórtam.

Gyerekek szedték össze délelőtt, s marakodtak, ki tud többet felkapkodni.

Csupán egyetlen egyet hagytam meg, a csőben.

Már második napja várom őket.

Nem mozdulok.

Hallani akarom surranó lépteiket az üresen kongó lépcsőházban.