Titkos napló a 2016-os Szöveggyár-táborból

Mindig is a helytakarékos pakolás avatatlan királynője voltam, és most azon kapom magam, hogy hárman ülünk a szabvány négyszemélyes kocsiban és nem férünk el a csomagoktól. Végül valahogy még így is befér Vas Máté, akit a Búzán veszünk fel. Együtt érkezünk a gyárba. K-val — aki igazából Krisztián, úgyis tudjuk, nem kell betűnek nevezni, csak ki akartam próbálni — éppen egy éve találkoztunk, éppen itt. Azóta sok víz lefolyt a Sajón, és nagyon nehéz ez a sok cucc, minek hoztunk ennyi ruhát három napra, ilyesmiken gondolkodom, amikor feltűnik Csanád a lombok alatt, a jól ismert rozsdás sínek közt, tiszta idill; végre itt.

július 3.
Mindig is a helytakarékos pakolás avatatlan királynője voltam, és most azon kapom magam, hogy hárman ülünk a szabvány négyszemélyes kocsiban és nem férünk el a csomagoktól. Végül valahogy még így is befér Vas Máté, akit a Búzán veszünk fel. Együtt érkezünk a gyárba. K-val — aki igazából Krisztián, úgyis tudjuk, nem kell betűnek nevezni, csak ki akartam próbálni — éppen egy éve találkoztunk, éppen itt. Azóta sok víz lefolyt a Sajón, és nagyon nehéz ez a sok cucc, minek hoztunk ennyi ruhát három napra, ilyesmiken gondolkodom, amikor feltűnik Csanád a lombok alatt, a jól ismert rozsdás sínek közt, tiszta idill; végre itt. Ahogy közelebb érünk, látjuk, hogy az ismerős arcok sörpadokon ülnek a deszkás hangár előtt, felettük sátor, semmi nyoma a tavaly bevett síneken hentergésnek, ami következtében, egyébként fogadni mernék, hogy eggyel laposabb lett mindenki farcsontja. Ebédre végül nem marad időnk, indul a körbevezetés a gyár területén, a mi épületünknél hátrébb csak biztonsági őr kíséretében lehet járkálni. A tavaly még álló öntödét lebontották (erre néhányan felkapják a fejüket, Zöme azonban gyorsan tisztázza, hogy egy valódi vasöntödéről van szó, nem pedig a Szöveggyár-táborok esti törzshelyéről). A méretük miatt monumentális, anyaguknál fogva mégis kisstílűnek ható vaslemez-hangárok tetején növénysor burjánzik, Lóri szavaival élve: a természet visszafoglalja a jelenleg gyakorlatilag kihasználatlan területet. Emlékszem, tavaly ilyenkor leginkább megilletődve nézelődtünk: szinte mindenkinek új volt a hely. Most viszont oldottak vagyunk, ebből azokra is ragad, akik most jöttek először, felszabadultan beszélgetünk és nevetgélünk, néha elgondolkodunk, Lórinak hány, különböző időben készült képe lehet már mindarról, amit most újból lefotóz. A hatalmas, nyakatekert épületek funkcióiról különböző teóriák születnek: kilátó, csúszda, sárkányfuttató. Abban viszont mind egyetértünk, hogy a Szárnyas fejvadász több részét is le lehetne forgatni a Vasgyár területén, és hogy a szembejövő növények latin neveit Polák Peti csak improvizálja.
A kéziratfal, és vele együtt mi is az épület másik végébe lettünk száműzve, Jeney László itt tartja nekünk az első előadást a délután folyamán. Beszél általánosságban a kritikáról és a kritikarovatról, annak szerkesztéséről, így szűkül a perspektíva a Műútra. Szóba kerül a folyóiratok kánonképző szerepe és feladata, a szerkesztő teljhatalma, a véresszájú és a csak alkalomadtán véresszájú kritikusok kezelése.
A súlyos szomjúságban szenvedő társaság aztán egy emberként tevődik át a méltán híres Öntöd-ébe. A csocsóasztalnál melegítünk az esti meccsre, újrajátsszuk a magyar–belgát: Leonidasz szórakoztató jellegű szakkommentárja, a nézők hiánya és az irreálisan magas hazai győzelem együtt teremtik meg a Pancsó Aréna meleg atmoszféráját. Kétszer tizenegy műanyag bábuval olyan izgalmas meccsre kerül sor, amit ha megszakad, se tud hozni az Izland–Franciaország. Szurkolói láz, szerelmi vallomás, hosszú és rövid kötőjel, kultúrpolitikai vita (vagy inkább hosszan vitatott egyetértés), sörrablás, szivacstenger, helyreálló rend.

július 4.
Leonidasz angol monológja még háromkor is tart, átszűrődik a szomszéd szobából és álomba ringat.
A hosszú estét a deszkás hangárban zárjuk, Leó szerint Maier Peti jobb pingpong-játékos, mint amilyennek elsőre kinéz, ezt nem pontosan tudjuk, hogy érti, de ezután mémekből és YouTube-videók címeiből tanult angolra vált, és mivel ez önmagában elég ahhoz, hogy megnevettessen minket, nem is hagyja abba. Így térünk lassan nyugovóra.
Háborúba azért nem mennék ezzel a társasággal, tekintettel arra, ahogy az idő múlásával fogyatkozunk. A látszat kedvéért néha valaki bekiáltja, hogy „nem voltunk eddig ennél többen?”, amit azonban általában egy közmegnyugvást nyújtó „nem” követ. Ha mégis kiderül, hogy hiányzik valaki, azt majd reggel megkeressük a szivacstengerben.
Tűkön ülve várjuk a másfél órája rendelt pizzáinkat, hogy időben visszaérjünk az Öntödéből, és ne kelljen másfél kilométert sétálnunk a gyár másik, éjszaka nyitva tartó kapujáig. Ebben a sietségben, azt hiszem, azért benne van Lórinak az az aggodalma is, hogy néhányan a séta helyett inkább a bemászást és a kutyák elől futást választanák. Egyébként én még nem láttam azokat a kutyákat, és nem is hallottam őket ugatni; nem lennék hiteles forrás, ha ezt nem szögezném le. De Lóri szava szent, kivéve most, hiszen Ancsa rejtélyes módon elintézi, hogy tovább maradhassunk.
Távolról úgy tűnhet, az esték múlásával egyenesen arányos a táborozók beszédtémáinak minősége, ám ha közelebb megyünk, a zajos massza három különböző beszélgetéssé válik, és egyértelműen csak a leghangosabb asztalnál kontráznak egymás halott csecsemős vicceire. A neoklasszicista és az eklektikus pornó különbözőségéről szóló vitába azért már azok is bekapcsolódnak, akik addig a másik két asztalnál a kultúrtörténet vagy a metafizika bugyraiban tunkoltak.
Átlagszámítás, sörrablás, kézmosás. Sopotnik Zoli műhelyfoglalkozásának keretein belül változatokat írunk A vasgyár közepe címre Bólya Péter Az udvar közepe című minimalista prózája után szabadon. Szót kap a szövegekben egy csavargó, egy portás, egy táborozó kisfiú, sörétől megfosztott tisztes dolgozó ember kétszer, de még a vasgyári beton is. Rákóczi Zolival összenézünk, és én látom rajta, hogy a szövegek átlag 62%-a végződik tragédiával.
A mai nap előadását Nyilas Atilla tartja. A kép erejéről beszél a költészetben, és arra kér minket, hogy az ő példái alapján hozzunk egy-egy olyan képélményt, amit erősnek találunk.
A napirendhez képest késve esünk be Kamillával, mégis elsőként érkezünk a reggeli gyanánt felszolgált Mementóra.

július 5.
A kéziratfalnál kezdem a reggelt, hasznossá akarom tenni magam, de alig maradt hely, ahova írni tudok, minden szöveg szanaszét van műhelyezve. Csúszik a napirend, aggodalomfoszlányok hangzanak el tízpercenként azzal a félelemmel kapcsolatban, hogy így kevés időnk marad este az Öntöd-ére.
Háromkor kezdenek a meghívott slammerek, Barcsai Laci kicsit ironizál vagy kérkedik az egyedülálló miskolci költő-slammer barátsággal, aztán két kör nagyon sokszínű slamet hallunk.
Őket Gaborják Ádám előadása követi a különböző médiumok változásairól. Ezt az ez évben és tavaly megjelent könyvekből készített válogatás bemutatásával egészíti ki és illusztrálja.
Plussize-szépségkirálynők az űrben, disznók és emberek keresztezése, dizájnkoporsók és akasztófavirág-költők. Lakatos Pisti műhelyén azt a feladatot kapjuk, amit tavaly: külföldi (szerintem főleg orosz) társkeresőkön talált képeire kell karaktereket írni, majd csapatonként egy-egy jelenetben szerepeltetni őket, megadott helyszín és mondatok nehezítik helyzetünket.
Az Öntöd-éből visszaérve végre előkerül egy gitár, és Rákóczi Zoliról kiderül, hogy a The Freys énekese. Fáradtságra hivatkozva néhányan bojkottálják a közös éneklést, de akkor Kamilla feltámad poraiból, és minden rendbe jön: váltunk harmincipszilonra mindhalálig.
Most Polák Peti úgy horkol, mintha az élete múlna rajta, Réka pedig valószínűleg rájött, hogy a napló befejezésén dolgozom ilyen serényen hajnali ötkor a szobájában. A hortyogástól és a klaviatúrák feszes pattanásaitól eltekintve nyugalom és csend van. Nappal deszkák csattognak és alja popzene szól, de éjszakánként ez még mindig egy vasgyár. Haszontalanságában is méltóságteljes, azt hiszem, így kell megöregedni.