friss műút

Szöveggyár 2016

Legfrissebb

Napindító

éjszaka minden

2016. szeptember 09.

I
elmúlt, ahogy a lábnyomok is felszáradnak
a talajon. most hideg van, és még csak csütörtök.
2015-öt írunk, amikor lefordulunk a gangról,
ahol utoljára sétálunk végig együtt.
nemsokára kinyitnak a boltok,
lehívják a liftet a földszintre, beindul az emésztés,
köhögni kezd az olasz a szomszédban.
sötét szobába képzelem magam,
ahol terroristák tartanak fogva.
ma van a napja, hogy kivégeznek:
képtelenség rá felkészülni.

II
éjszaka minden megnő: a polcok, a csövek,

a hiányod a kétszemélyes matracon
(pedig hogy örültünk, hogy végre elférünk),
a karácsonyi égő gyenge fénye a falon.
lámpabúra a méhem, ami a búmolyokat vonzza,
megtelek a tetemükkel. most felém futsz a folyosón,
pedig mindig sétálsz —
a budaörsi viharban orbánhegyig,
a párnámtól az állásinterjúig, a kézfogástól az elengedésig.
kikerülöd a medencét, ami voltunk.
ha belecsúszol, kicsordul a vize.

III
még langyos a kereszt,

amire halottak napján feszítettél ki.

IV
hétfőre kiürült a bőröd illata a szobából,

de otthagytad a párnámon a hónaljad.
pont azt, amit az utolsó szeretkezésünkön
izzadtál össze. utána, amikor megnéztelek éjszaka,
egy minótauruszt láttam benned,
ami a hasára fordulva utasítja el az apját.
az a pléd vagyok, ami az ágyékod
lenyomatát őrzi, és azóta arra vár,
hogy máshol összegyűrjék.

V
a rákóczi úti hotel tetejéről lelocsoltak vízzel.

három fokot mutatott a hőmérő.
az a megmagyarázhatatlan érzés,
hogy figyelsz az út másik oldalán,
és a hidegtől összerándul a férfiasságod.

VII
a metrószél kifújta a kezemből az utolsó szőrszálad.

december tizedikét írunk, amikor megszédülök a nevedtől.
mindig óvatosan álltál a mozgólépcsőre,
féltél, hogy bedarálja a lábad.
végül mégis itt érsz véget, két lánckerék között:
a tetovált vádlid, a leforrázott combod,
a herezacskód és a húgyhólyagod,
a májad, aztán a mellkasod, míg végül
az a koponya roppan szét, amiben engem tartasz.
talán nem jutok eszedbe,
mielőtt a szemedre zár a fogaskerék.

VIII
nem tudom, gondolnak-e az emberek

a csillagokra, amikor felszállnak a buszra.
én például tegnap három üstököst láttam,
amikor kinéztem az ablakán.
kétszer azt kívántam, hogy szarvassá változz.
szerintem van élet a földön kívül.
ettől még távolabbinak érezlek.
ha én is megnövök, talán ellátok az asztalodig:
gépelés közben, aganccsal képzellek el.

IX
van az a mozdulat, amivel kihúzod

a hajszálam és lefejted rólam a kontúrt.
amivel magadra teszel és hagyod
hogy eltörpüljek, aztán feltörjek.
van az a formátlanság, amibe tengelyt raksz.
kiszívlak és visszaengedlek a pohárba.
merev hulla vagy a füleim között,
egy hangosan lélegző szilárdság,
a hajnali egykor kiszökő lényeg.
arra gondolok, visszarakom
beléd a nyelvem, hogy soha többé
ne kelljen beszélnünk,
és megtanulj nézni engem.

Borda Réka: éjszaka minden megnő, Helikon, 2016/1.

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!