A hatvanas években a modernség szentháromságának nevezte egy lengyel kritikus Witkiewicz, Schulz és Gombrowicz „klasszikus triászát”. Már rég nem vetélytársak, egymást erősítik, bár az elmúlt fél évszázadban mindig felváltva kerültek előtérbe. Hol Witkiewiczet ünnepelték mint a színház nagy megújítóját (regényei és elméleti írásai nem keltettek akkora feltűnést), hol Gombrowicz drámáit és naplóit csodálták, miközben Schulz is egyre több hívet szerzett prózájával és rajzaival. A kultuszt pedig folyamatosan ápolják az évente tartott drohobicsi és wrocławi Schulz-fesztiválon. Tadeusz Kantor, a festőből lett színházteremtő volt az első művész, aki egyben látta a három életművet (és épített be ezekből oly sok mindent a sajátjába).
Most már mindhárom író regényhős is. Schulz szerepel Cynthia Ozick Stockholmi Messiás című regényében, David Grossman művében, a Lásd: Szerelem hőseként pedig nem hal meg szülővárosában, hanem Gdańskba utazik, a tengerbe veti magát, és lazaccá változik. Agneta Pleijel regényében is felbukkan, bár csak egyetlen jelenete van, abból kiderül, hogy Witkiewicz a szereplők közül egyedül őt tekinti valódi szellemi partnerének és hozzá méltó művésznek. Vagyis Schulz képes megérteni Witkiewicz saját eredeti, biológiai monadizmusnak nevezett filozófiai rendszerén alapuló bonyolult teóriáit, esztétikáját, művészként pedig képes olyan műveket alkotni, amelyek megfelelnek a tiszta forma kritériumainak (még prózában is, noha ezt Witkiewicz alkalmatlannak tartotta erre, ő maga csak a drámában és a festészetben próbált eljutni erre a szintre).
Egyébként Witkiewicz életművét egészében látni is igen nagy teljesítmény. Máig sincs olyan monográfusa, aki ugyanúgy eligazodik az életrajzban, a regényekben, a színházban, a filozófiában és a képzőművészetben. Pleijel képes minden oldalról bemutatni ezt a világot, és a biográfiai kódot is megadja olvasóinak. Amikor például eltéved a hőse Ausztráliában, és az őslakosok vándorló törzsével találkozik — nem tudományos expedíció keretében, mint Malinowski, hanem véletlenül —, annyira ismerősnek találja a helyzetet, hogy hamarosan belátja, ezt „ő maga írta”. Számos ilyen „vegytiszta helyzet” található a drámáiban, amikor nem tudni, mi történik a következő pillanatban: kannibálok vacsorája lesz, mert a zakopanei festő itt nem más, mint „két lábon járó pecsenye”, vagy a véres rítus csak az ő rémképe, a bennszülöttek csak féregteleníteni akarják a füsttel.
Igen merész ötlet volt egyetlen regényben feldolgozni Witkiewicz és Malinowski történetét, az eredmény azonban imponáló. Hihetetlen, mi minden fért bele ebbe a tönkretett nagy barátságba. A kezdet kezdetén még Witkiewicz tette Malinowski elé Frazer Az aranyág című művét, elindítva ezzel a barátját azon az úton, amely az antropológia megújításához, s egyben Frazer trónfosztásához vezetett. Malinowski elődei a dolgozószobájukban művelték ezt a tudományt, ritkán merészkedtek a terepre, ha el is utaztak távoli helyekre, a misszionáriusokat és a kereskedőket faggatták, nem hagyták el az akadémiai tudomány komfortzónáját. Szövegeket olvastak és elemeztek, nem vonták kétségbe a saját kultúrájuk felsőbbrendűségét.
Amikor Malinowski a Trobriand-szigeteken sátrat vert egy faluban, megtanulta a nyelvet, ajándékokat cserélt (ahogy Witkiewicz is elajándékozta az óráját abban a vészhelyzetben), halászott, gondozta a kertjét, részt vett a falu életében — új fejezetet nyitott az antropológia történetében. De milyen nyomot hagy az a résztvevő megfigyelő személyiségén, ha hosszú ideig él egy társadalomban, amely annyira különbözik attól, amelyben felnőtt, és ahová visszatér? A romantikusok szerint bármilyen maszkot visel is az ember, az identitás, a belső lényeg változatlan marad, akár évtizedeken át. A XX. században ez már illuzórikusnak bizonyult: a szenvtelen megfigyelő az új kultúra megismerése közben átértékeli a sajátját. Nyelvet, fogalomrendszert, normákat tanul, részleteket gyűjt és összefüggéseket keres, fáradhatatlanul.
Pleijel bámulatos empátiával jeleníti meg a tudós és a művész kétszemélyes pszichodrámáját. Felhívja a figyelmet e kapcsolat homoerotikus epizódjára, de nem próbálja pusztán ezzel magyarázni a konfliktusukat. Witkiewicz logikus módon jutott el a maga transzgresszív erotikájával a homoszexualitás kipróbálásához, de könnyedén túllépett raja, ballépésnek, röhejesnek nyilvánította a kísérletet. A szerző időben későbbre és a világ túlsó végébe, az érintetlen ausztráliai természetbe helyezi a rossz emlékű zakopanei enyelgést, ezzel pedig nagyobb jelentőséget ad neki, mert két harmincéves férfit hoz össze a sátorban, akik talán pont a történtek miatt nem látják viszont egymást. Mintha itt válna szét végleg az útjuk. Az irodalomtörténetből és a regényből ismert Witkiewicz is kizárólag a másik felet okolja, mintha csalárd módon elcsábította volna, sőt még gúnyolódik is Malinowski vélt homoszexuális hajlamain (a regényben így írja alá a barátjának küldött levelet: a te Mariád).
Valószínűleg azért távolodott el egymástól ez a két nagy egyéniség, mert csak a tanulóéveiket töltötték együtt, életük meghatározó tapasztalatait nagyon különböző helyeken, Melanéziában és Szentpéterváron, másként fogalmazva, a paradicsomban és a pokolban szerezték. Bármilyen furcsán hangzik, az I. világháború kitörése után a két lengyel Ausztráliában a front két oldalán találta magát, függetlenül attól, hogy miként képzelték el a háborúban a lengyel érdekek érvényesítését (Witkiewicz szerint úgy vívhatják ki a függetlenségüket, hogy a szláv, nem pedig a germán oldalon harcolnak — de szerencsére nem ő, hanem Piłsudski vezette a lengyel légiókat). Mivel nem volt Lengyelország, a krakkói születésű Malinowski osztrák, tehát ellenség volt Ausztráliában, ezért börtönbe zárták, majd kiengedték, de szemmel tartották; a varsói születésű Witkiewiczet pedig orosznak, vagyis hű szövetségesüknek tekintették.
Malinowski távol maradt attól a katasztrófától, amelyben megszületett a XX. század (ahogy a II. világháborút is Amerikából figyelte a haláláig), a melanéziai kultúráról alkotott képében mégis tükröződik Európa válsága. Bár Witkiewicz „a legművészietlenebb embernek” nevezte a barátját, az antropológus kezdetben költőként látta a történelmen kívüli idillt, és elmerengett azon a lehetőségen, hogy milyen esélyeket kínálna a költészet e világ megismeréséhez. Milyen vonzó, hogy itt „minden nehézség nélkül lehet ugrálni a belső és a külső, absztrakt és konkrét, elméleti és gyakorlati között”. Mintha ő is elfogadta volna a tiszta forma elméletét: „A költészet a legsűrűbb nyelv. És a legtöbb információt hordozza, feltehetően a zenével és a festészettel egyetemben. […] Ha költő lenne, tudná ábrázolni Boyowát!”
De szerencsére nem az, így lassan megtalálja a nyakláncot karperecre cserélő szigetlakók üzletileg értelmezhetetlen kereskedelmének valódi célját: „ennek köszönhetően minden évben bejárják a szigeketeket, és közben felrajzolják maguknak az ismert világot a kiismerhetetlen világegyetemben. Akivel az ember nyakláncot cserél karperecre, azzal nem háborúzik. És nem is eszi meg.” Malinowski kimondja a regényben, hogy Boyowán nem érvényes Freud, és erős a gyanúm, hogy ugyanezt Marxra is kiterjeszthette volna.
Witkiewicz viszont a következőket élte át 1914-ben: február 21-én, egy nagy veszekedés után öngyilkos lett a menyasszonya, aki terhes volt; júniusban Londonba utazott, majd fotósi minőségben csatlakozott Malinowski expedíciójához, és Ausztráliába hajózott; miután kitört a világháború, Ausztráliából Odesszán át Szentpétervárra utazott, hogy az orosz hadseregben harcoljon a lengyel függetlenségért. Két évvel később, a Bruszilov-offenzívában német és osztrák–magyar csapatokkal harcolt az egysége, és a front túloldalán voltak Piłsudski légiói, amelyek végül kivívták a függetlenséget. Pleijel szerint ebbe a szégyenbe halt bele az apja, aki Pilsudski lelkes híve volt.
De miért nem tudtak a németek, a lengyelek és az oroszok is karpereceket és nyakláncokat cserélgetni egymás között népirtás helyett? Malinowski a nemzés és a nemiség különböző felfogásában véli felfedezni a magyarázatot. Európában és Amerikában az apára épül a család, aki „teljes hatalommal bír az asszony és a gyerek felett”. A férfiak keresztes háborúban, gyárban, most pedig épp lövészárokban töltik az idejüket, miközben elvárják szeretteiktől, hogy félelemmel és tisztelettel tekintsenek rájuk a távolból. Az ellenségen töltik ki az apa és az elnyomó iránt érzett gyűlöletet. „Európában a férfi joga magáévá tenni asszonyát, és a nőnek kötelessége neki adni a testét.”
A boyowai nők viszont „szabad akaratukból adják magukat a férfiaknak”, igaz, olyan félreértésen alapul a szabadságuk, amelyen azóta röhög a világ, amióta megismerhette „a vademberek nemi életét” tanulmányozó Malinowski műveit. Ebben a kultúrában nem tulajdonítanak nemzőerőt a férfiaknak, a gyerekeket Baloma juttatja a nők testébe a fejükön keresztül. Az apa nem áll rokonságban a gyerekével (anyai nagybátyja totemét örökli), mégis boldogan gondoskodik róla. Mintha nemcsak a szégyent, a neurózist, az erőszakot, hanem még a bűnbeesést is kiiktatták volna.
Witkiewicz abból indul ki, hogy már jó ideje nem varázserejű királyok, papok és mágusok uralkodnak, így megszakadt a kapcsolat az ember és az istenek között. Materializmus váltotta föl a mágiát, „ezért akartak sarlatánokat és manipulátorokat az ország élére”. Korábban elképzelhetetlen zsarnokság született ebből. Kivész a metafizika iránti fogékonyság, mindenki a bolsevizált tömegek baromlétébe süllyed. Mint Witkiewicz hasonló című regényében olvashatjuk, ebben a világban a telhetetlenség törvénye érvényes. Pleijel értelmezésében: „A birodalmak legszívesebben bekebeleznék a kis nemzeteket. A zsarnokok éhesek a tömegekre. És a tömegek bálványozzák a zsarnokokat. Az uralkodókat és az uralom alatt állókat egyaránt a magánytól való félelem és az egyedüllét iránti vágy vezérli. Az egészben rejlik egy csodálatos kannibalisztikus sóvárgás.”
A végóráit élő művészet már csak a klasszikus kánontól messze eltávolodva, a tiszta formának köszönhetően tudja kifejezni és egyben kiváltani a metafizikai érzést, lehetővé téve ezzel azt, hogy az ember megértse, milyen kapcsolatban áll egyedisége a létezés teljességével. Mivel a butuló emberiségnek folyamatosan emelkedik az ingerküszöbe, a művészetnek úgy kell fokoznia a hatáselemek intenzitását, ahogy a narkós kénytelen emelni az adagját. Már a tébollyal határos, de ezzel is csak meghosszabbítja az agóniáját, a nyomasztóan szürke jövőben már nem lehet jelen.
Egy svéd írónőtől bámulatos teljesítmény egy ilyen témájú regény. Nem véletlenül mozog otthonosan ennyire különböző világokban. Anyja Indonéziából került Svédországba. Pleijel New Jerseyben és Kaliforniában töltötte gyerekkora egy részét, Ausztráliát pedig a regényírás kedvéért térképezte fel. A lengyel kultúrába feltehetően a férje, Maciej Zaremba Bielawski vezette be. Tanult filozófiát, irodalomtudományt és antropológiát. Regényíróként nem a tiszta formát próbálta létrehozni, hanem a witkiewiczi zsákregényt tekintette követendő példának, amelybe nyugodtan bele lehet sűríteni ennyiféle tudást.
Megjelent a Műút 2016056-os számában