Rurális El Clásico

Szerdán edzőmeccset játszunk a másik szomszéddal. Mikor megérkezünk, kiderül, hogy nincs velük sem edző, sem szertáros. Bíró sincs. Bemondásra játszunk. Mi bemondjuk, megy tovább a játék, ők bemondják, és büntetőt rúgnak. Aztán egyre több farmeres-pulcsis idősebb srác áll be hozzájuk. Hülyéskednek, dribliznek, kötényeket osztogatnak, ha nem sikerül valami, fenyegetőznek. Alig várjuk, hogy vége legyen. Akinek kell, az árokba hogyozik. Az enyémek otthon kérdőre vonnak. Miért kellett ez, mi haszna volt? Szemükből süt a remény: az elkeseredettség és a dac.

„Az életben két dolog érdekli: a futball és a foci.”
(Stefano Benni: Margherita Dolcevita;  Nádor Zsófia fordítása)

Hazai meccs, szakadó esőben kezdenek a csapatok. Majdnem annyi vendégszurkoló, mint hazai. Köztük meglepően sok nő. A szomszéd falu emberei közismerten erősek. A nők is erősek, a gyerekek is. Mi azt gondoljuk és hisszük, fociban jobbak vagyunk (bár azért annyira nem, mint ők erősségben). Az első félidőben lőnek két gólt. Szurkolóik vígan lengetik vidám színű esernyőiket. Szomorú szünet jön. Nincs játékunk, nincs esélyünk, hazai pályán kell elviselnünk, hogy a szomszédok a mi kárunkra örömködnek. A második félidőben csendesedik az eső, lassan már csak szitál. Jók vagyunk. Harminc percig nem kapunk újabb gólt. Igaz, nem is rúgunk. Szakadoznak a felhők, eláll az eső. Megvan az első helyzetünk, de szorít az idő. A szurkolók szinte egyszerre csukják össze ernyőiket, s rázzák róla a vizet a pályára. A felhők mögül előbújó első kósza napsugár meghozza a szépítő találatot. Az utolsó percben, mikor az ég kékje egyenlít a felhők ellen, mi is egyenlítünk. A hosszabbításban szikrázó napsütésben szerezzük a győztes gólt. A világosság erői győzedelmeskednek a pályán. A szomszéd falu női, asszonyai teli torokból visítanak. Úgy vélik, lesről esett a túlsó kapunál a győztes gólunk. Ők látták, a partjelző miért nem? Esernyőikkel dühödten rávágnak az előttük posztoló ártatlan — mert az adott esetben nem illetékes — asszisztens hátára. Erős kezdés után erőteljes befejezés. Az esőtől beázott a budink, s mikor csalódott embereik a meccs végeztével hogyozni mennek, a feketére mázolt falon egybefolyik az élet vize az irigység sárga bánatával.<%!–Szekrényes Miklós–>

       *

A biztos bajnok ellen készülünk. Az én falum ellen. Otthon mindenkit megvertek. Mi jó, ha az első tízben végzünk. Megnézem egy edzésüket. Minden játékost ismerek, majdnem mindenki évekig focizott nálam. Az edzés végén elsétálok előttük. Elhallgatnak. Senki nem köszön.

Új kapussal készülünk. Tizennégy éves. Hívok egy srácot, aki sokáig védett mindkét ifiben, segítsen felkészíteni Toldót. Megdolgoztatja rendesen, sokat dicséri, de minden apróságot azonnal és türelmesen javíttat vele. A hét végére Toldó elhiszi, hogy élete első meccsén jó lesz.

Szerdán edzőmeccset játszunk a másik szomszéddal. Mikor megérkezünk, kiderül, hogy nincs velük sem edző, sem szertáros. Bíró sincs. Bemondásra játszunk. Mi bemondjuk, megy tovább a játék, ők bemondják, és büntetőt rúgnak. Aztán egyre több farmeres-pulcsis idősebb srác áll be hozzájuk. Hülyéskednek, dribliznek, kötényeket osztogatnak, ha nem sikerül valami, fenyegetőznek. Alig várjuk, hogy vége legyen. Akinek kell, az árokba hogyozik. Az enyémek otthon kérdőre vonnak. Miért kellett ez, mi haszna volt? Szemükből süt a remény: az elkeseredettség és a dac.

Áruló, mondja egy ismerős arc vigyorogva, mikor melegíteni viszem meccs előtt a csapatomat. Nem nézek rá, ő sem rám, megadjuk az esélyt mindketten annak a hazug verziónak, hogy nem nekem mondta. A felnőtt csapatunk edzője úgy gondolja, a három legjobb ifista a fejlődése érdekében a nagyoknál játszik, ha az ifinek könnyű vagy átlagos ellenfél jut, de erős ificsapatok ellen játszhatnak nálunk, hiszen az is a fejlődésüket szolgálja. Egyébként a nagyoknak nincs is edzésük, tehát hét közben ők hárman is velünk készülnek.

Nézem a bemelegítést, Toldó jól mozog. Hálás vagyok Palyának, aki segít neki.

Jól indul a meccs. Azt hittem, lerohannak minket, de ha volt is ilyen szándékuk, az első tíz perc óvatos mezőnyjátékot hoz. Semmi extra, semmi meglepetés. Az egyik támadásunk végén szögletig jutunk. Píszí átíveli a védők fölött a tizenhatos sarkához a lasztit, Gomez pedig hanyatt vetődve a hosszú fölsőbe ollózza. Miközben mindkét csapat tagjai, a kispadon ülők és a szurkolók csak lassan ocsúdnak döbbenetükből, a játékvezető Gomezhez lép, és látványosan gratulál neki (állítólag azt mondta, ez még az Eurosporton is a hónap gólja lenne).

Ellenfelünket elbizonytalanította a gyönyörű gól, szünetig nem volt gólveszélyes támadásuk, de ismertem annyira az edzőjüket, hogy tudtam, feltüzeli őket a második félidőre.

És valóban rögtön nekünk rohantak. Gyorsan átjátszották a középpályát, és egyaránt próbálkoztak szélről belőtt labdákkal, átlövéssel, egyérintős játékkal. Nem is sokáig bírtuk a nyomást, valaki az ötösön elvétett egy beadást, azonnal lecsapott rá a center, és közelről bebombázta. Toldónak esélye sem volt.  Ekkor már nem nagyon hittem a pontszerzésben. A csapatom annál inkább. És néhány perc után már én is láttam, az ellenfél is látta azt a dacos elszántságot, konok akaratot, ami az enyémek minden mozdulatán látszott. Ezen a napon nem lesznek szimpatikus lúzerek.

16.09.05.ToldoAlig tudtunk támadást vezetni, záporoztak a lövések a kapunkra, de Toldó magabiztos volt. Ahogy közeledett a meccs hajrája, úgy lettek egyre feszültebbek mindkét csapat játékosai. Szaporodtak az elkésett becsúszások, aljas kis tüskék. Ráadásul a verbális agresszió szintje is az egeket verdeste. Nekünk szórta a sárgákat a bíró, s mikor megtorlatlanul hagyott egy ellenünk elkövetett szabálytalanságot, nálam is elszakadt a cérna. De spori!, ordítottam. Mire az edzőkolléga finoman rendre utasított: MITUGATSZTEFASZSZOPÓKISGECI? Rövid álmélkodás után érdeklődtem a bírótól, jól hallotta-e, és az adott keretek között képes volt-e értelmezni sporttársunk verbális tűzijátékát, s ha igen, nem akarná-e szankcionálni azt. Kérdéseimre a játékvezető nem, a kolléga annál inkább reagált. Édes szülőanyámat  nem túl hízelgő kontextusban említette, aztán utalt rá, hogy meccs után gondolatmenetét kiegészíti és teljessé teszi, vagyis hogy rálép ő a tettek mezejére. A tettek mezeje éppen előttünk fekszik, gondoltam, és nem rálépni volt nehéz nekik, hanem méltósággal távozni lesz lehetetlen.

Itt dőlt el. Az utolsó percekben egy beadás üresen találta egyik emberüket az ötösön, aki gyönyörű mozdulattal, kapcsiból a hosszú sarok irányába zúdította a labdát. A hazai kispad örömittasan gólt ordított, kezek emelkedtek a magasba. Ám ekkor Toldó már úton volt. Megérezte, merre száguld majd a labda, és egy klasszikusan gyönyörű robinzonád végén az alapvonalon túlra paskolta azt.

Aztán vége. Egyedül nekünk sikerült a bajnok otthonában pontot szerezni.

Egy srác jött oda gratulálni. Más senki. Mint többszörös anyagyilkosok, úgy sunnyogtunk le a pályáról. Rögtön azt terjesztették, hogy csaltunk a három, többnyire a felnőtteknél szereplő srác csapatba állításával.

Tíz év telt el, és az azóta újrameszelt, falgeller segítségével önhogyozós budi előtt, ha szóba jön, még mindig azt mondják az arcomba, nem volt tiszta az a meccs.

Nincs tiszta meccs, gondolom, egy ollózós gól is csak húgyfolt Ottlik budijának falán.