friss műút

-ról, -ről

Kerber Balázs

Kerber Balázs

1990-ben született Budapesten. Költő, a JAK tagja, a Félonline versszerkesztője. 2014-ben jelent meg első kötete Alszom rendszertelenül címmel a JAK-füzetek sorozatában. Klasszika-filológiából diplomázott az ELTE-n, jelenleg olasz irodalmat és kultúrát tanul. (Fotó: Szarka Károly)

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Kritika

Kerber Balázs: Utak találkozása
(Horváth Benji: Beatcore. FISZ – Erdélyi Híradó, 2015)
2016. augusztus 28.

Horváth Benji második kötete egy izgalmas motívumrendszer kiépítésével teremt saját világot, és ezeket a motívumokat szinte minden szövegben újra és újra felhasználja, át- vagy továbbértelmezi. A versek gyakorta a séta, az indulás, a reggel, a kezdés és az újrakezdés szituációi köré épülnek, ezzel hozva létre egyfajta állandó, ritmikus hálót. A szövegekben az érzetek és élmények, a különböző atmoszférák találkoznak, metszik egymást, és a beszélő ezeket átélve kóborol a versvilágban, változik vagy egy helyben marad.

A változás és a megszokás folyamata többször is előkerül Horváth Benji világában, azonban érdemes elgondolkodni azon, vajon valóban változásokról van-e szó, és nem inkább a változás várásáról, egyfajta ébredés utáni, tisztult állapotról, amikor a beszélő készen áll az újrakezdésre: „megénekled, hogy ennyi volt az éjjel, / és hálás vagy, hogy újrakezdheted” (A kolozsvári váltás). Az érzetek, élmények találkozása gyakorta a beszélő jelenének és emlékezetének találkozása, egy metszéspont, ahonnan el lehet(ne) indulni, ahol megkezdődhet valami: „ez most az utak találkozása, / innen eddig nem mentél sehova, / ezen a hegyen búcsút mondasz újra” (Révedés). A Felőlem jövel című kötetnyitó versben pedig ezt a felsorolást olvashatjuk: „kör, sokszög, változásfok, metszéspillanat”.

De épp a Révedés fogalmazza meg azt is, hogy az indulás lehetősége nem válik aktivitássá, hanem kifeszített jelen marad, egy mindig meglévő lehetőség, amivel a beszélő nem él. Az elvetett kocka visszakerül a dobozba, és marad a metszéspont reménykedő állapota, melyben inkább a belső tér, a fantázia, a vágy válik uralkodóvá. A Révedés cím jól kifejezi a kötet alaptónusát is; a beszélő általában mereng, gyakran érzékletesen, belefeledkezően, és ez nem annyira melankolikus, mint inkább egy érdekes, derengő hangulatot kölcsönöz a kötetnek. Az „itt sem — ott sem” kóborló állapotában a beszélő főképp az intimitások megtartó erejére hagyatkozik, illetve nyugvópontot keres egy olyan helyzetben, amely épp az alakíthatósága, a be nem fejezettsége miatt válik nyugodttá: „ablakban macska, kávé, szélcsend, reggel. / most cigizek, ez nem a szerelem. / nem megbocsáthatatlan semmi sem” (Való világ). A céltalan séta, a belső vagy épp a külső utazás motívumai felidézik a kötet címét is inspiráló beat hangot és környezetet, csakúgy, mint az egyébként merengő beszélőből néha feltörő erőteljes, olykor durva fogalmazásmód: „gyere, / hülye szeretet, majd megtanullak. / rajta gecik, üssetek” (RG 21). Ez utóbbi kiszólások vagy inkább „kitörések” néha hatásosak és jól sikerültek, mint például az utóbbi, a fülszövegben Gondos Mária Magdolna által is idézett részletben, azonban néha a szándékolt túlzás vagy durvaság elveszti funkcióját, és erőltetetté válik. Ugyanakkor érdekes, provokatív vonása a kötetnek, hogy ezek a részletek gyakran olyan versekbe illeszkednek, melyek egyébként egy klasszikusabb ízlésvilágnak is megfelelnének.

A kötet verseiben mintha jellemző volna a harmónia iránti vágy (elsősorban a beszédmód, a „versszervezés” szintjén), illetve az elmondhatóság, a kimondhatóság lehetőségeinek keresése. A szövegek nyugtalanságukkal és váltásaikkal együtt is hosszabb lélegzetűek, ráérősek. Ezt erősíti A kolozsvári váltásban is jelen lévő rímes, jambikus forma, ami a beszéd folyamatosságát, megtarthatóságát teremti meg. A versek dikciója gyakran egyfajta intimitásra, belső beszédre törekszik: „a szív kötött / hozzá a földhöz húsz vagy öt éve” (Felőlem jövel); „hogy amfetamin nincsen, és egy nő kell, / a változásban jó lesz majd neked” (A kolozsvári váltás). A bensőség néhol az imaformában, vagy annak forgácsaiban tűnik fel, ám a biblikus utalások közepette is ugyanaz a hétköznapiság vesz körül minket: „és este, reggel, harmadik nap. / könnyű eső, vékony fények, / megint itt a meggyfák alatt, / Uram, kicsit durvábban élek, / reggel, este, vége a nyárnak” (Másnap). A versek vizualitása a dallamhoz, a ritmushoz alkalmazkodva épül; fontos a hangzás és a kép egysége, a szöveg sodrása. A versek a séta ráérősségébe olvasztanak ritmust és látványt, összeolvad a beszéd és az érzékiség: „nem gondoltam volna egy éve, kettő, három / — végig a Sárbogárdi úton. vagy a Rákóczin, / skizofrén nyárban, a Napoca utcán, ahol / nem volt halál és könnyű az álom” (Magánvirágzás). Az előző kötetben, A cseplini dívában még erősebben jelenlévő Parti Nagy-hatás, a nyelvi elemek alakítása, roncsolása itt háttérbe szorul, bár egy-két szójátékban még érezhető: „így ül szelíden itt e Budapestén” (Feldobott ötvenes).       

A versek dallamossága, sodrása és a bennük megjelenő kóbor alak távolról eszünkbe juttathatja a korai Faludy-szövegeket, főleg a hangzás és a vizualitás harmonikus kezelése miatt. Faludyra emlékeztet néhol a szövegek sanzonszerűsége is, illetve az akár hagyományosnak is tekinthető motívumok („nem volt halál és könnyű az álom”) hangzás általi izgalmassá tétele, a dallam általi revitalizációja. A visszatérő refrének és a dalszerűség, a jambus könnyedsége olykor Faludy szerelmi balladáit idézik meg: „ha huszonnégy is elmúltam, egy reggel / dohányt veszek, és nem siratom őt” (A kolozsvári váltás). Néha pedig mintha az újraköltött Villon hangja csendülne fel: „ha hangomat is elszívtam egy reggel, / s úgy jöttem el, hogy látott a halál, / az időből kiátkozott a rendszer, / bár elaludtam annyiszor hasán” (A kolozsvári váltás).     

Horváth Benji beszélője/beszélői nem csak az olyan általános motívumok szintjén teremtenek rendszert, mint az újrakezdés és az indulás, hanem a kisebb képek, fordulatok terén is. A kötet világán belül elég enigmatikusnak ható Találós című vers különválasztott záró szakasza tulajdonképpen egyfajta végső, szembesítő szimbolikaként tünteti fel a tenger, a tölgyfa és a tükör motívumait. A versre felelő és a kötetben mindjárt utána következő Pareidolia című szöveg ugyanezekkel a képekkel végződik, és megjelenik a könyvön más és más formában végigvonuló „kegyelmi reggel” motívuma is, vagyis az ébredés, az utak találkozása, a metszéspont, ahol még minden elkezdhető, újrakezdhető. A tenger mint a belefeledkezés, az elengedés szimbóluma később a Magánvirágzásban is újra feltűnik. Itt a „szédelgő tengerbe” vágyó beszélő az érzéki felületek iránti rajongásáról is tanúbizonyságot tesz; arról, hogy végül csak a tenger habjainak vagy éppen a földnek tapinthatósága marad. A tapinthatóság iránti vágy összekapcsolódik az indulás motívumával, ahogy ezt a kötetnyitó versben már láthattuk: „indulni, megragadni sört, telet, tagmondatot, / tekintetet, segget, feszült harisnyát” (Felőlem jövel). A két vers egyébként olyannyira felel egymásra, hogy a Magánvirágzás utolsó szakaszában mintha a Felőlem jövel felsorolása folytatódna: „a lépcsőt, ahol a vodkát, az erkélyt, ahol a cigit, / a fogást, a haját, a kilátást” (Magánvirágzás). A szédelgés, az érzékekre való hagyatkozás tulajdonképpen a kötet ars poeticájának is tekinthető, hiszen a versek a séta rendszertelen, de a járás felől nézve mégis ritmikus élvezetéhez és optikai bőségéhez hasonlóan dinamikusan halmozzák egymásra az érzékeket, képeket, illetve a hangzás tekintetében is jól komponált sorokat.

A kolozsvári váltás harmadik versszakának „huszonhárom leszel s még tart az út” sora ismét előhozza a már a vers elején is sokadszorra feltűnő továbblépés/kezdés-motívumot, s ezzel az újrakezdések és ébredések hálója megint továbbszövődik; a sokféle megjelenés misztikussá, a hétköznapin túlivá teszi a reggel, illetve az indulás képzetét. Izgalmas paradoxon a kötetben, hogy míg a nyíltan biblikus, illetve szándékoltan imaszerű részek általában emelkedettségük ellenére is a hétköznap, a profán világ felé mutatnak, addig számos, első olvasásra profánnak tűnő mondat végül transzcendens értelmet kap.

Horváth Benji kötete dinamikus versbeszéddel, gördülékenyen kelti életre beszélőjének ébredéseit és kóborlásait, a kötet motívumrendszere pedig többszöri újraolvasást, ízlelgetést tesz lehetővé. Néha mechanikussá válik ez az ismétlődés, az ismert motívumok feltünedezése, váltakozása, azonban a kötet legjobb versei erős hálót képeznek, és képesek mozgásba hozni az egyszerre profán és transzcendens versvilágot, mely egyfajta hidat képez lázadás és klasszikus hangzás között. A kötet intim hangú beszélője saját újrakezdéseinkben is társ lehet.

Megjelent a Műút 2016056-os számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!