Hajszálak

Olyan ez az űr, mint amikor egy feszültségekkel és keserűséggel teli helyzetben tudjuk, hogy ki kellene erőltetnünk egy megnyugtatást a szánkon, mégsem vagyunk képesek megszólalni, és mosolyogni sem próbálunk, mert az vitathatatlanul hamisnak tűnne, ami még rosszabb, mint hallgatni és cserbenhagyni. Nem akarunk belegondolni, mi történik, egyszerűen csak figyeljük, ahogy telik az idő, és foszlányokká oszlik végre a megtelepedett semmi. Ez a várakozás hasonló a hétköznapi apróságokhoz; a széken sem dőlünk hátra, ha éppen nem vagyunk késésben, sőt csak két perc múlva kell indulnunk — pedig aztán az idő elteltével rájövünk, hogy simán kibújhattunk volna a cipőnkből is.

Olyan ez az űr, mint amikor egy feszültségekkel és keserűséggel teli helyzetben tudjuk, hogy ki kellene erőltetnünk egy megnyugtatást a szánkon, mégsem vagyunk képesek megszólalni, és mosolyogni sem próbálunk, mert az vitathatatlanul hamisnak tűnne, ami még rosszabb, mint hallgatni és cserbenhagyni. Nem akarunk belegondolni, mi történik, egyszerűen csak figyeljük, ahogy telik az idő, és foszlányokká oszlik végre a megtelepedett semmi. Ez a várakozás hasonló a hétköznapi apróságokhoz; a széken sem dőlünk hátra, ha éppen nem vagyunk késésben, sőt csak két perc múlva kell indulnunk — pedig aztán az idő elteltével rájövünk, hogy simán kibújhattunk volna a cipőnkből is.

Nem akartam belegondolni, mi történik, egyszerűen csak várakoztam, hogy teljenek a napok, szám szerint tíz, de lehet, hogy tizenegy is volt, nem olyan fontos már. Pedig ez is a legrosszabb dolgok közé tartozott az elején: töretlenül, folyamatosan ott lebegtek a pupillámban a kérdőjelek, és minél jobban szerettem volna nem látni őket, azok annál nagyobb részt takartak ki a látószögemből. A bizonytalanság úgy viselkedik, akárcsak egy vérfolt, amelyet a lepedőből súrolnál ki, de ahelyett, hogy eltűnne, csak piszkossárgán terjeszkedik, és undorítóan rajta marad, növekszik benned az is. Azonban neked türelmesnek kell lenned, hiszen tíz vagy tizenegy nap után arra jutsz, hogy természetesen kibújhattál volna a cipődből is, hiszen relatíve hosszú idő volt, hiába hitegetted magad közben, hogy száguldanak az órák. Ezek persze mind nagy szavak, jut eszedbe, mi, emberek, mind szeretjük a nagy szavakat, le sem tagadhatnánk, hogy azt lessük, mikor dobhatunk már be egy erőteljes mondatot az ürességbe, ami úgy arcon vágja a másikat, hogy aztán az ütés helyén valami elkezd kibontakozni belül, egy mérges csomó, amelyet a fogaink között őrölhetünk. De addig is jön a futószalagon gyártott rutin, a hétfő pont ugyanolyan, mint a csütörtök, minden egyes délután ugyanazt a lábbelit húzzuk változatlanul. A koszos folt is beivódik az ágyneműbe, de hozzászokunk, egyszer csak már bele is fekszünk, nem strapáljuk magunkat, hogy eltávolítsuk. Szinte magunkba sem merünk már nézni, mert nyilvánvalóan az ilyen gátoltság egy megküzdési mechanizmus; elvégre ha nem húzunk kényelmetlen bakancsot, nem fájdul meg a talpunk.

Minden nap egyedül voltam a négy, bogártetemes fehér fal között, a fecskefészkes ablakkeret mögött, a forgalom zaja felett. A mozdulatlanság betonnak hatott a ketyegés hiányában. A gyomrom napról napra csak szűkült és szűkült össze, egyre kisebbé zsugorodott a tér, és nem szellőzött ki a nyomorúság a bútorokból, bármekkora is lehetett a légáramlat. Ha a padlóra pillantottam, idegen emberek életét képzeltem magam elé, és forogni kezdett a szoba. Láttam magam feküdni, és egy ismeretlen lány hosszú fekete hajszálai ragadtak csomóban az ajkaimra, egy talán véletlenül lejjebb is került, mert éreztem a torkomban, rátapadt és fulladoztam tőle. Lecsúszott a nyelőcsövemben, elszaporodott a belső szerveimben, zubogott a véráramomban, körbeölelte a csontjaimat, átfutotta az ízületeimet, és kitüremkedett a bőr alatt. Néha megtaláltam a végét a szájpadlásomon, ám valahányszor szerettem volna kihúzni, mindig eszembe jutott a figyelmeztetés, vigyázz, nehogy kirántsd vele azt a roncsot, amelyet már mindannyian megszoktunk, nem akarunk tudomást venni róla, figyeljük csak a naptárat.

Öklendezve nem tudtam másra gondolni, csak a dolgokra, melyek benne maradtak valamikben, amikben nem kellett volna. A hajszálak mindig felbukkantak valahol, amíg a széken ültem, és várakoztam az indulásra.