Még évekkel ezelőtt Orcsik Roland Holdnak, Arccal című könyve kapcsán egy pillanatra felmerült bennem a félelem, hogy a dinamikus, fenegyerekes, noha talán még nem teljesen egyedi hangvételű első kötet, a Rozsdamaró után a szerző az unalmas klasszicizálódás útjára lép. Az új, Harmadolás című kötet első versének kimért pontossága, lassú hömpölygése, amely mégiscsak egy dionüszoszi élményvilággal társul, ennek ellenkezőjéről győzött meg.
A Boszorkánysziget címre keresztelt kötetnyitó vers egy Tisza-parti kutyasétáltatás ürügyén az intenzív kék színnel való találkozás orgiasztikus élményét meséli el: „Végül kék / csorgott az égből, a föld alól, bemázolta a teret, gyere, / kelyhed vagyok, / tölts meg.” A költemény Derek Jarmantől vett mottója kulcsot ad ehhez a vershez, sőt az egész könyvhez is: „My skin sits on me like the shirt of Nessus” („A bőröm úgy borít be, akár Nessus ingje”). Az egzisztencia tudathasadásos állapota, a nyugodt önazonosság lehetetlensége van ebben a mottóban. Az emberi létezés mélyén dolgozó békétlenség, örök hiányérzet feszültségteli kettősséget szül: bár a bevezetőben dionüszoszi élményekről beszéltem, itt most pontosítanom kell, mert valójában a dionüszoszi és az apollóni nézőpont váltogatásáról, összeférhetetlenségéről szólnak a versek. Orcsik szövegeiből kiderül, hogy kultúránkat, önszemléletünket a tabuk miatti frusztráció és az ugyanezen tabuk áthágása miatt érzett szorongás kettőssége határozza meg; az önkívület egyfelől alapvető szükségletünk, amely olyan megismételhetetlen pillanatokat szül, mint a Boszorkánysziget felfedezése, másfelől viszont az erőszak, a háború, az ölés is az önkívület egyik fajtája. A bűn és az ösztönös ártatlanság kéz a kézben járnak az önkívületben, és ezt fejezi ki a kötetben az orgia motívuma, amelyet az a Hermann Nitsch művészete hódított meg újra az európai kultúra számára, akire nem lehet nem gondolni, amikor a Turbo folk című verset olvassuk: „És az Úr szája tátog, mint a cápa / undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, / vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben / harsonázva az idők végezetéig.” A hátsó borítóra írt szöveg, amely önálló, a kötet belső lapjain nem olvasható költemény, tilalomfaként figyelmeztet: „Görcsben és piszokban lubickol itt a dicsőség. / Ne számíts elragadtatásra!”
A grandiózus témaválasztás ellenére Orcsik nem nyelvteremtő, hanem kifejezetten szerény költészetet művel. Legnagyobb erénye a pontosság, és ha még kivételesen néha finoman archaizál is, jelzői mégis telibe találnak, mint amikor a szálló darvakat „légi nomádok”-nak hívja a szerző (Nyaklánc). (Ha hiányérzetünk lehet, az éppen a túlzásba vitt ökonómia miatt van. A könyv néhány nagyobb lélegzetű darabja azt mutatja, hogy Orcsik igencsak elemében van a szavakkal pazarlóan bánó, hosszabb lélegzetű versmonológokban; a rövid, sokszor egyetlen poénra felépített versek viszont — hogy a kötet egyik többször is visszatérő motívumánál, a tiszavirágnál maradjunk — meglehetősen kérészéletűek.) A kötet imaginárius tere is hasonlóan szerényen lehatárolt, otthonos, belakható táj, több szövegben is Tisza-parti sétákra ismerhetünk. Még a visszatérő szereplők is az otthonosság érzését fokozzák. A nagy civilizációs mítoszok személyes köntöst kapnak, így lehetséges, hogy az emberrel ellentétben meg nem hasadt, az ösztöneinek szabad utat engedő, és bűnt mégsem ismerő lény példája a könyvben nem valamiféle félelmetes szatír vagy szilén, hanem egyszerűen csak Dezső, a kedves kis tacskó. Róla írva elmélkedik a szerző az ember és állat felsőbbrendűségéről szőtt örök érvényű vitán, no meg azon a megválaszolhatatlansága ellenére is alapvető kérdésen, hogy milyen lehet a világ nem emberi szemszögből. Egy másik állandó szereplő, a csecsemő korú kislány talán valamilyen köztes állapotot testesít meg, hiszen a világba belépő ember még a nyelv és az idő elsajátításán innen van (Nyelvemlék).
Ezt a tudatosan szűkre szabott, mégis univerzális világot a határok, a civilizációs tilalmak tiszteletben tartásával, de azokra reflektálva térképezi fel Orcsik. A világgal való érintkezés nyelven inneni eszköze, a test sajátos szerepet tölt be a kötet poétikájában. „Ujjam megállt a roncsolt / húsüreg fölött. / Éreztem, tilos tovább” — olvashatjuk az Álomhús című versben, amelyben jól látjuk, hogyan kapcsol be az énvédő illúziókat fenntartó apollóni elv, a felsebzett test mélye, szerves kémiája ugyanis tabu ebben a költészetben. Persze a növekedés és a bomlás életfolyamatai jól látszanak valahol Orcsik költészetének távoli horizontján, azonban szigorú határokat szab meg magának ebben a kérdésben, és sokkal inkább az ásványi világ iránt érdeklődik. A csupaszság, katasztrófa utáni táj, a betonromok, a földből kimeredő csonkok, bombatölcsérek, a felhasított föld — ezek a képek írják le a legjobban a Harmadolás Tisza-parti sétáit (Hajnali megfigyelés; Zsilip; Aranykapu). Míg a fiatal költészet Nemes Z. Márió elméletileg és a gyakorlatban is kidolgozott poétikája nyomán a szerves anyag, a bomlás és a burjánzás megszállottja, addig Orcsik mintha az élettelen, elemi anyagot, az éles sziklatörmelékeket írná meg. Nála még az állat is éles kis homokszemcsékből van (Kvarcróka), verseiben minden hideg és éles, még a hang is (Nyaklánc), akár a megrepedő jégpáncél a Tiszán (Hajszálrepedés).
Ezt a néha már-már holdbéli, mégis kísértetiesen ismerős tájat azonban emberek lakják. A kopárság iránti elköteleződése ellenére Orcsik folyton-folyvást arra kérdez rá, hogy a táj vajon őriz-e emlékeket a traumatikus múltról, hogy vajon közönyös-e az embert körbevevő világ. A verseskötetet lapozgatva a véres huszadik századra és a balkáni történelem epizódjaira ismerhet az olvasó, de nemcsak jugoszláv partizántörténetek kísértenek a könyv lapjain, hanem némely vers szerzőjük egyértelműen pozitív színben feltüntetett kétnyelvűségét is színre viszi. Szó sincs azonban túlzásba vitt partikularitásról vagy lokalitásról, Orcsik „emlékezetpolitikája” egyetemes. Személyesség és távolságtartás váltakoztatása segít érzékelni a történelmi idő múlását: „Nem én / játszottam itt / pogrom idején” (Padlás). A múlt mint negatívum, hiány, a közömbös tájból vagy lakóhelyünkről mintha végképp kitörlődött volna, sőt néha az individuális emlékezetben is hiába keressük nyomait, csak a gondolat, az akaratlagos megismerés révén léphetünk vele kapcsolatba. A Születő tájkép című vers hajszálpontosan fogalmazza meg, hogy mennyire szükséges a szemlélő aktivitása: „ahogy az éles tekintet / bontja ketté a tájat: / látványra és élővilágra.” A táj az emlékezet beindításának eszköze, de nem az emlékezet hordozója. Általában a tájköltészetben szinte maga a látvány emlékezik, vagy legalábbis szinte automatikusan beindítja az emlékezés folyamatát, amelynek a költő csupán a médiuma. Orcsik ezt a hagyományt úgy írja felül, hogy a gondolati teljesítmény jelentőségét is hangsúlyozza. A Születő tájképben egy levél olvasása révén, tehát egy írásos, szellemi produktumból születik meg az emlékekkel teli táj; a Mint a szikra kicsit egyszerűbb vers arról, hogyan éled fel a meggyfa árnyékában egy haldokló családtag emléke; a Bontás című versben egy hajóroncs szétszedésének zajában csendül fel a hajón elhangzott, egykori zene. A tájba belelátott-belehallott emlék persze nem csak emberi teljesítmény, hiszen vissza is hat az emlékezőre, annak előtörténetére és jövőjére: „Tenyereden a repülő / nyomvonalát látom. / Vágásokat a sajátomon” (Repülő).
A Harmadolást letéve egy érdekes költői pályaívre tekinthetünk vissza, amely elsősorban a szerző sokféle kötődése mentén írható le: a vajdasági irodalmi hagyományok a kezdeti harsány avantgárdban jelentek meg, míg a Mahler-kötet a multietnikus Osztrák–Magyar Monarchia történelmén keresztül fogalmazta meg a szerző önazonosságát, aki a Harmadolással végleg megérkezett a Tisza-partra, Szegedre. Ez azonban még véletlenül sem bezárkózást, hanem valódi felszabadulást jelent. Nem egyenletes sajnos ez a könyv, de a legjobb darabjai bátor összegzései mindannak, amit Orcsik a személyiség görcseiről és extázisairól, támaszairól és fenyegető ellenségeiről mondani tud.
Megjelent a Műút 2016056-os számában