Szia, Imi,
szeretnék nagyon gratulálni a könyvedhez! Nagyon élveztem, plusz állítom: fontos pontja a honi irodalomnak.
Ha nem veszed tolakodásnak, írnék egy-két dolgot róla, meglátásokat, bírálatokat és ötleteket. Bocs, kevés az időm, kicsit vázlatszerű lesz.
Óriási a regény humora, többször hangosan felröhögtem. Mondjuk kíváncsi lennék, mennyire viccesek a figurák azoknak, akik nem ismerik a filozófokat. Nem a konkrét referenciákra gondolok, hanem arra, amikor valaki már megelőzőleg a gondolkodók „karakterét”, „lelki világát”, alapvető habitusát is ismeri.
Egyes látomásos részei annyira költőiek, hogy a hideg kirázott (mondd, te, nem írsz titkon verset? hm? 🙂 )
Nagyon jó a szövegforma–szöveghierarchia és a különféle realitásszintek vagy -szférák összehangoltsága. Gondolok itt a kurzívokra mint belső beszédre, majd olvasott gondolatra. Szép önreflexió. Hasonlóan szép az az önvonatkozás is, hogy a költői-látomásos részeknél olyan, mintha a narrátor is egy szintetikus trippen lévő intergalaktikus bálnalovas cyborg lenne.
A legnagyobb bajom a regénnyel nem a regényen belül van, nem is rajtad múlott. Ha az olvasó nem tudja, hogy lesz (légyen az bármilyen lazán kapcsolódó) folytatás, egy ügyetlen befejezést, csálén elvarrt szálakat láthat. Nagyon fontos lett volna, hogy a kiadó folytatásosként reklámozza! Remélem, sokan tudják mégis, vagy ha nem, az befogadói jóhiszeműség jegyében jó szimatuk lesz és kiszagolják ezt, s ezáltal nem bírálják majd a finálét.
Erősebb lett volna, ha a „szülőszoba” és a lombikok megtalálásának is van dramaturgiai magyarázata. Kicsit alá lehetne dúcolni, mert az odavetődés és a távozás is kissé ad hoc. A végén pedig sovány, hogy bemondásra kell elhinnünk, nem volt véletlen.
Engedd meg, hogy mondjak egy dramaturgiai fogást, amit hiányoltam Stone-nal kapcsolatban. A hősért jobban izgulunk, nagyobb a történetének a drámai tétje, ha a külső konfliktus mellett, pontosabban azzal szemben van egy belső konfliktusa is. Nekem a rossz házasság, a nyugtatók és a nyugdíj közelsége kicsit kevés volt. Valami olyasmi lehetett volna, amitől személyessé válik számára a nyomozás, így aztán nem egyszerűen a szerencsétlenül járt embertársai miatt nyomoz szenvedélyesen, nem az „utolsó megoldatlan ügy” hajtja, hanem a saját démonával küzd folyamatosan. Azért mondom ezt, mert szerintem szebb lett volna, drámaibb lett volna az ő figurájának leépülése, mellékszálának leépüléstörténete. Tragikusabbá lehetett volna tenni az ő negatív narratíváját, vagy anti-történetét — ahogy tetszik. Ráadásul valahol a 200–300. oldal körül azt éreztem, hogy a jó figurák viszik számomra a regényt, kicsit sovány a narratív drive — ehhez is jól jött volna tápolni Stone-t, még ha aztán keserű (ezáltal nagyon jó) csalódást okozott volna a történetének zsákutca volta. (Annál is inkább, hogy hosszan el is tűnt a színről, amit szintén sajnáltam. És e sajnálatom határozottan nem azért van, mert a műfajmű-jelleg erősítését szomjaznám! Ellenkezőleg.) Hasonló okból Martha feltűnése és gyanakvása pl. kifejezetten jól jött, nagyon kellett már, mert ha felmerül, hogy akár le is fülelhetik a gondolkodók tevékenységét, akkor azért kezdek izgulni, hogy a nagy terv végső, titkos összefüggéseit nem ismerem meg, mivel nem tudják azt véghezvinni.
Hát ilyesmi. Remélem nem baj, hogy ilyen tancsibácsisan adtam ezt elő, hogy mit miként lehetett volna.
Barátsággal:
Ákos
Szia, Imi,
olvasom a Nyulat, és elég sok minden jön felszínre bennem; nem is kifejezetten kritikai reflexiók, sokkal inkább tűnődések, továbbgondolások. Arra gondoltam először, hogy nem írok neked, míg be nem fejeztem, még hátravan 150 oldal, de aztán arra jutottam, legyen ez is formabontó, így talán még izgalmasabbak a kommentárok, hisz később ki lehet igazítani őket. Rendszertelenül, vázlatpontokba szedve gyűjtöm őket:
— úgy tűnik, remélem, jól emlékszem, hogy a különféle lények párzására nemigen történik utalás, itt a biotoxikus mutációk afféle szűznemzést, sarjadzást vagy egyszerű teljes átalakulást eredményeznek. Tehát nincs emberen túli szexualitás. Ez engem meglepett, hiszen miért ne lehetne az ilyen sarjadzó fajoknak a szex — elsőre hülyén hangzik — hobbija, ha már úgysem sokasodásra használják? Hiszen Emily a par excellence szexuális tárgy: mindene nyitott. Nem tudom a választ. Ami még érdekes, hogy az emberiben még részesülők szexualitása viszont a perverzió jegyeit mutatja. (Emilyre is ember izgul rá.) Ez érdekes, úgy tűnik, az ember után az ember számára a szexusból az unalom és a kín marad meg (az előbbi más szempontból is fontos, erre még kitérek). Azaz: a szadomazo két alapköve.
— Emilyről még: olyan ő (és Jacques hüllői is), mintha a pszichoanalitikus elméletek a terminológiájuk szintjéig materiális konkrétságukban léteznének. Vagyis a „vagina” vagy „fallosz” más testtájakon és személyekben konkrétan manifesztálódnának. Egy mindenre nyitott, feltáruló valóban abjekt testek. Izgalmas: a pszichoanalitikus elmélet az embert akarja felfedezni és leírni, de itt — akárcsak a filozófusok világátalakító programja —, megvalósulásakor az ember horrorját hozza létre — a vagina dentatákhoz hasonló szörnyeket. Az ember helyett! (A homoszexualitás pedig nyilvánvalóan a faj folytathatatlanságára reflektál; ez ismeretes pl. a 2007-es Cthulhu c. filmből is.)
— Kérdés: Gonyolék testi „feltérképezése” három etapban valósul meg, ez ugye tökéletesen illik e világ filozófiájához, a folytonos mutációkhoz, hisz nincs semminek világos és/vagy végső alakja. Gonyolék ahumán fiziognómiáját jól érzékelteti egy három, egymástól távol elhelyezett testleírás. Viszont nem lehet, hogy szövegdidaktikailag, mivel ő központi és valamelyest az azonosulást meghívni hivatott figura, nem szerencsés az ő „felparcellázása”? Vagy ha kifejezetten elidegenítő akartál lenni, hogy Gonyolék ne váljon cuki kabalaállatunkká, elvetetted a sulykot? Nem lehet, hogy ez esetben még tovább kellett volna őt „bontani”? Hol a megfelelő arány? Nem tudom, csak eltűnődtem ezen, gondoltam beszámolok róla.
— Az unalomról és a kíváncsiságról. Egész sokáig, kb. 200 oldalig ott motoszkált a fejemben, hogy a gondolkodóknak nem lehetett volna-e valami világosabb és nagyobb téttel rendelkező, pszichorealista célt adni a túlélés vágyánál, hogy erősebb legyen a regény húzása. Ezért eléggé megörültem, amikor az kezdi őket vezetni, hogy kíváncsiak lesznek arra, hogy mit kezdtek a munkásságukkal. De aztán arra gondoltam, hogy ez is elég absztrakt, még akkor is, ha itt már komplexebb az ügy, mert vágyak ütközéséről van szó: a kíváncsiság kifejezetten veszélybe sodorja őket, azaz nehezíti a túlélést. De mindezen kétségek után arra jöttem rá, hogy ez nem gyenge történetvezetés, hanem ennek a világnak a sajátja. Az ember után tényleg unalom marad, amit kéjes kínnal (body building, baszás) lehet megtölteni. Ahol nincs humán test, csorbul vagy érvénytelenedik az emberi psziché is (alacsonyabb rendűvé és magasabbá egyaránt válhat), ezért ott a pszichorealista drive-ok sem relevánsak. Ezt azért fontos elmondani, hátha valaki annak idején fanyalogna, hogy nem „elég izgalmas” vagy nincs „kellő motivácó” benne stb.
— Remek a könyv humora, többször hangosan felröhögtem.
— A költői nyelv iszonyatosan kiforrott lett a patkányhoz képest! Többször volt olyan élményem, hogy a történetnél is szívesebben olvasom ezeket a apokaliptiko-poétikus bekezdéseket.
— Valahol 250-300. oldalnál kezdtem úgy érezni, egyre több a felesleges, keresettség benyomását keltő jelző. De ez lehet az én állapotom eredménye is, összességében nem is fontos.
Később még újra jelentkezem!
Barátsággal:
Ákos
Szia, Imi!
Szuperizgalmasnak bizonyult, hogy hamarabb írtam neked, mint hogy befejeztem volna! Valóban átrajzolódott a kép. Ami a nemzés-szaporodás témakörét illeti, természetesen minden más megvilágításba került Emily másával (a szót mindkét értelemben véve), Almával! Úgy tűnik — most már megkockáztathatom, hogy Lacannak nevezem? —, igenis van valamiféle bensőséges, ugyanakkor persze zsigeri erotika az ember utáni kor emberében. Az ő kapcsolatuk ilyen. Szóval úgy tűnik, e világ nem torkollik szado-mazochista perverzióba, bár az ivaros érintkezésben marad némi fajtalanság.
— Az egyik legfontosabb dolog, amiről akár már a múltkor is szólhattam volna, de elfelejtettem, az a lírai vendégszövegek, ill. versszerűbb, olykor szentszövegeket idéző szövegrészek. Nagyon fontos, hidegzuhannyal határos élmény volt nekem megtapasztalni, hogy egyes kozmikus-tragédiai ambíciókkal bíró szövegek, melyek „nagy szavakból” vannak tákolva, és önmagukban akár kifejezetten unalmas közhelynek hangzanának, mennyire jól egybeeshetnek világvége-borzalom zsánerelemeivel. Hogy basszus, egy Hölderlin-sor üresen is konghat, de ha a könyv világába helyezzük, iszonyatosan életre kap! Hogy tényleg az égbe szökő ambíciókkal megáldott univerzális létmegfejtős félblöfföket milyen súlyosan ki tudják bélelni, és érvényesíteni popos műfajtoposzok! És ebből egy csomó kérdés ágazik le, számba se tudom venni, rendszerezetten meg sem kísérlem megválaszolni. Nyilván el kell gondolkoznunk műfaji kérdésekről. Pl. a világvége-tematikáktól lehet, hogy eleve meg kellene vonnunk a POP státuszt? Ergo már mindig is nagyobb horderejűek annál, minthogy a valamelyest páriasorba taszított fantázia-műfajok játékszerének tekintsük? Más: a befogadói/percepciós oldal: milyen kulturális érzékszervi minőségeim vannak nekem, ha egy sok századdal ezelőtti nyelvet egy teljesen friss dolgon keresztül tudok csak érteni, ám ezt egy fontos eltolódással: úgy, hogy a patetiko-tragikumból groteszk-horrorisztikus lesz? (Vagy a kettő keveréke?) Vagy másként megfogalmazva: az örök téma, hogy meg fogok halni, és a világ eltűnik számomra, illetve hogy a világ eltűnhet nélkülem is, nem fájdalmat, dühöt, rezignáltságot stb. vált ki, hanem az iszonyat felől tapasztalható meg, mert a valóság a szürreálisra nyílik rá. (Az élet részévé nem tehető, nem kolonizálható „Űr”-rel, a Semmivel eredményezi ezt. De ugye világként nem elgondolható. Számunkra a nem-világ a Nyúl évének a világa). Megint más kérdés: hogy’ a csudába érhet össze ilyen organikusan a líra a világvége-biopunkkal? Stb, stb.
— Nagyon izgalmas, hogy a kurzív részek kinek a beszédei. Talán mindig az adott személy(ek)é? Vagy van direktebb magyarázat: a Hangé? Vagy a kettő afféle asztrális aranyfonállal összekötve, valami egybekapcsolt felsőbb elméé?
— És egy reflexió a leveledre: óvatosságra intenélek azzal kapcsolatban, hogy a Patkány „cafrangossága” feltétlenül hiba lenne. És azzal kapcsolatban pláne nem értek egyet, hogy ezek levagdosása lenne a hiba adekvát megoldása. Vagyis áramvonalasságot nem pusztán húzás eredményezhet. Hosszú távon azon is érdemes lenne elgondolkodnod, hogy talán nem hozzáírni kellett volna? Amik sallangnak látszanak, azokban nekem inkább az volt a rossz, hogy elliptikusak voltak, tehát sok kihagyással, elhallgatással dolgoztál. Konkrétan: a sztori követése nehézzé vált, bizonytalan voltam abban, hogy némely összefüggéseket és következéseket jól értek-e. Lehetett volna az is, hogy ezeket a kiálló szálakat, szövegbővítéssel belefonod a sodronyba. Sokfelé azt tapasztalom, más művészeti ágakban is, hogy a zsibongó, zajos, szilaj termékeket elkezdik a szerzők nyírogatni, míg végül minden kellemesen kedves és tagolatlanul gömbölyű lesz. Mindenki a finomságokkal, finom árnyalatokkal, érzékeny arányokkal van elfoglalva. No mindegy, ez persze alkat kérdése is, én szívesen veszem a zabolátlanabb, fésületlenebb dolgokat is, ha végül a bonyolultság és időleges széttartás tétje megtérül, ha végül összeállnak egy érthető, egy szemléletbe foglalható, követhető műalkotástestté. Még egy példa: a Patkányban sok a — gondolom, helytelenül ezzel a váddal illetett — üres epizodikusság. Igen ám, csakhogy jellemkomikumot ezekben kaptunk csak igazán! A Nyúl már nem szolgáltat ennyit. Persze nyilván kérdés, hogy egy második rész, egy folytatás megengedheti-e magának, hogy a már ismert figurákat újra és újra körbejárja. A dolog kérdésessége ellenére én még sokkal több gondolkodók közti csipkelődős beszélgetést olvastam volna. Vagyis dramaturgiai szempontból „irreleváns” „közjátékokat”.
— Várom a Kecskét, de ha nem bánod, én képernyőn nem tudok ilyen mennyiséget értően és élvezően elolvasni. (Meg)várom a könyvet!
Barátsággal:
Ákos
Szia, Imi!
Szerintem masszív és szép zárókövet raktál a boltívbe! Nagyon szép a látvány, ha magam elé képzelem az egész timeline-t. Ismét csak vázlatpontokban mesélnék arról, hogy mi minden fogott meg, és milyen gondolatkora vezetett. Nem igazán lettek nagy, összegző gondolataim, megint inkább „részletkérdések” foglalkoztattak.
— Részben az önbírálatod, illetve a mások által megfogalmazott vád szempontjából — miszerint a Patkány és a Nyúl túlságosan kusza, vagy hogy egyes mellékszálai fésületlenek — teljes mértékben előrelépés történt, nagyon biztos kézzel tartottad most a gyeplőt. De tudod, én nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy a gyanú megáll-e, valamint hogy purifikálással kellene-e gyógyítani… Mindenesetre kellemes volt az egyenes vonalvezetésre bíznom magam.
— Az első dolog, ami rettenetesen izgalomba hozott, a Roanoke-szigeti epizód fináléja. Az akvatikus hibridek és éjszakai előrajzásuk nyilvánvalóan párhuzamba állítható az ezekhez hasonló lovecrafti elemekkel. Ez amúgy elsőre nyilvánvalónak tűnik, másodjára már nem — harmadik végiggondolásra megint csak egyértelmű. Ilyen oszcillálóan vívódtam azon is, hogy jól van-e megírva a hajó vízrebocsátásának jelenete? Azt éreztem, hogy nincs meg a suspense, az izopoda-entitások eláraszthatnák őket, de nem következik be, túl hosszan nem; nincs tempója a jelenetnek. És persze a kulcs a curiositas! Borzasztóan érdekes, hogy mi és milyen természetű lehetett az az érdeklődés, amit a gondolkodók irányába mutattak! Miféle kíváncsiság ez? A viviszekció kíváncsisága? Vagy a bekebelezés kíváncsisága? (Nem valószínű; hisz ekkor egy valódi akciójelenettel lenne dolgunk.) Vagy a nemzésé? Mindegyik antropocentrikus, és humanitást feltételez. A te leírásodban pedig egy olyasfajta psziché és kollektív tudat képe sejlik föl, amely túl van ezen. És itt meghaladtad a lovecrafti világot! Mert Cthulhut nem érdekli az ember; nem is tudjuk, hogy egyáltalában képes-e értelmezni az embert mint olyat! Léptékei önmagukban jelentik az emberi faj pusztulását, elsöprését. Szóval itt felskiccelted egy dezantropocenrtikus pszichétan, afféle kriptopszichológia lehetőségét! Azt hiszem, e curiositas fogalma felől érdemes lenne újraolvasni az egész trilógiát, és megvizsgálni az összes kreatúra, legyen az bármilyen véglény is, legapróbb pszichés tevékenységét is. És főleg!: a többi nem-emberét is. Beleértve a három cimborát is. Hogy ugyanis amit mi, olvasók emberi működésnek-gondolkodásnak-párbeszédnek tekintünk, nem valami más-e. Természetes önellenvetésem: elképzelhető persze, hogy a dezantropocentrikus psziché hagyományos elbeszélői, műfaji stb. keretek között nem megragadható, vagyis nem lehet leírni ezt a pszeudo-emberit emberi fogalmakkal. Hacsak nem más nyelven, nyelvvel. Ehhez kapcsolódóan eggyel lentebb még írni fogok.
— A nyelv, amit kidolgoztál, nagyszerű lett. Tényleg elképesztően költői. Gyakran konkrétan lélegzetelállító. Ám a Kecskére nem pusztán beérett ez a nyelvtalálás, hanem számomra kissé túl is érett. Először arra gondoltam, hogy stilisztikai apróság, és nem kellene ezen rugóznom, de végül számottevő tünetnek tekintem mégis: feltűnően, illetve számomra zavaróan sokszor került elő a „túl-” valamilyen összetételben. A „túltáplált”, „túlburjánzott”, „túlméretezett” és hasonlók. Persze hamar megértettem, hogy a trilógiabeli világ biológiája burjánzik, a biom dagályos, és tele van „gyönyörűségesen célszerű túlkapások”-kal, ezért a leíró nyelv is a halmozásra (jelzőhalmozásra), sokszoros mellérendelő felsorolásra törekszik — adekvátan és helyesen. Ám a „túl” szócska használata olyan mértékű lett, hogy már nem éreztem „célszerűnek”. Persze ez is gusztus dolga, de nekem a nagyot mondani akarás, de fokozni képtelenség jelzője/jelölője lett. Ugyanez volt a „-család”-dal és helyettesítőivel: „szöcskecsalád”, „-generáció” stb. Nyilván tematikusan indokolt, mert egy másfajta ökoszisztéma jött létre, ahol a kollektivitásnak egészen új dimenziói nyíltak (lásd a fenti izopoda-kreatúrák), a társasság pedig bonyolultabb cselekvések és magasabb intelligencia jelei, mégis nekem stilisztikai „túlteljesítésként” hatott. No, de ha szőrt is hasogatok épp, a kidolgozott nyelv és a téma nagyon organikus, hisz még a hibái, vagyis a mutációi, ezért aztán a degenerációi is gyönyörű szinkronban vannak.
— Aztán felbukkant egy másik, egy szintaktikai mutáció. 315. o.:
„Beszélgessünk inkább a te szívedről.
A menny kutyái némán várakoznak. Ők az odakint. A pokol vérebei csorgatják a nyáluk. Innen hát a csöpögés. A pokol vérebei az idebent.” (Félkövér kiemelés tőlem.)
Na, ez nagyon meglepett, mert ilyen mondattani alakzattal sehol máshol nem éltél, másképpen fogalmazva: nem ilyen költői eszközökkel dolgoztál eddig az oldalig. Nagyon erősen feltűnt. És visszaolvasva a „Beszélgessünk…” mondatot… eléggé elbizonytalanodtam, hogy mi is történik itt velem, olvasóval. Megszólított engem a könyv? Hol történik ez a megszólítás, „idekint”?… Szóval feszülten olvastam tovább. Aztán 377. oldalon robbant a bomba, a vonaton olvastam épp, kis híján felugrottam az ülésből, amikor ezt láttam:
„— Örülök, hogy megérkeztetek — mondta a hang. Egyszerre szólt minden sarokból, a padló repedéseiből és a mennyezetből, szólt odakintről és szólt a fejünkben. Nem, nem lehetséges, hogy még egy ilyen trükknek felüljenek…
Ilyen a szerencsénk. Ideje beletörődni, hogy manapság már minden állat telepatikus képességekkel rendelkezik.
– Ez csak egy megafon […]”
A „fejüNkben”??!! Mi a kénköves úrjézus történik itten??!!
Bartók Imre ördögi mind-trickje? Vagy egy trilógiarengető elírás? Egy narratív metaszint feltárulkozása? Nos, én nem pusztán az olvasói jóhiszeműség jegyében mondok le a gépelési hiba lehetőségéről, hanem mert rettenetesen izgalmas dolgokra jutottam, ha megengedtem, hogy itt felnyíljon a fikciós nyelv szövedéke.
Ez a szintaktikai epifánia brutálisan felerősítette bennem a Patkány óta furdaló-csiklandozó-irritáló olvasói paranoiámat — melyről mindig lebeszéltem magam —, miszerint a trilógiában a kurzív részek nem is a gondolkodók belső beszédei, tudatelőttesbeli tartalmai, hanem valamiképp az olvasó, vagyis az én személyes belső hangom!!! Vagy legalábbis az olvasás közbeni olvasói tudatom olyan aktuális mentális diszpozíciója, amely összeolvad Martin, Karl és Ludwig tudatelőttesével… Mindez azért durva, mert itt, a regényben van egy szintaktikai aranylövés, egy metadrog, egy hipnózis, metaleptikus roham, ami megágyaz a szemantikai tripeknek, azaz a költői leírásaidnak. Plusz ez a cucc továbblök engem a narratív szinthez is, amikor a filozófusok delirálnak, hallucinálnak! Az olvasó és a szereplők hallucinációs terei egybeomlanak! Elég para volt úgy olvasni, hogy a bordélyház az én flessem. Azért nem túlzok, mert a hallucinációs részek néha ugyanolyan váratlanul jelennek meg, törnek be a gondolkodók világába, ahogy az olvasó számára: (fikciós) realitásszint-indexálás híján, én mint olvasó sem értem hirtelen, hogy hol a fenében vagyok (lásd: John, Jack, Joe). Olvasok egy nagyon súlyosan szürreális regényt, amely megszólít engem, majd még durvább szürreáliákba merül. Szóval a fináléban nem az átélés, az azonosulás hagyományos elképzelései mentén izgulok a szereplőkért, hanem narratíve az ő kiterjesztett valóságuk vagyok. „Beszélgessünk inkább a te szívedről.”
De vissza is kanyarodhatunk: a dezantropocentrikus psziché megvalósulása volna a regényolvasás befogadói tapasztalata? Összefolyok a szereplőkkel? Hisz ők is tenyésztettek, tuningoltak, sugárfertőzöttek — ők az eleven skanzen-probléma: ennyi átberhelés után van-e szubsztanciájuk? Ha ők dirib-darabból vannak bizonytalanul összetákolva, miért ne lehetnék én, az olvasói tudat is egy elem ebben az ember utáni férc-SQUAD-ban?
— A Hegeles epizód szenzációs! Mindamellett, hogy óriási poén, komoly bölcseleti konzekvenciái is vannak. Merthogy nem mehetünk el amellett, hogy a történet egészét ezáltal egy hegeliánus Szellem-koncepció keretei közé helyezzük. Hegel testi hiánya számomra azért izgalmas, mert voltaképpen tökéletes képi-narratív metaforája a nietzschei gúnynak, miszerint a Szellem (ön)betetőződése Hegel jénai létével esik egybe. Elvulgarizáltan fogalmazva: ő már „csak” „szellem” (sic!). És persze arra is kell gondolni, hogy ugyanis a gondolkodók eme apokalipszis utáni története a hegeli értelemben is a történelem vége utáni „történet”. A „Szellem” vagy egy nyitott értelemben felfogott „psziché” utáni Szellem és elme jelenik itt meg. Egy új történet és egy új lélektan (vö.: curiositas). A trilógia az új test elbeszélése, de a psziché természetrajza hiányzik. Mert persze lehet, hogy egyáltalában véve: értelmetlen feltevés a léte. De ez már olyan ingoványos gondolati dzsungel, mint maga a regénybéli berlini temető. Az volt az érzésem, hogy ez az epizód, ha nem egy kellemes gegként fogom fel, hanem komolyan veszem, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy hirtelenjében egy egészen más könyvben fogom találni magam. Ezért a filozófiai, eszmetörténeti konzekvenciák szisztematikus végiggondolásáról inkább lemondtam.
— Nincs komolyabb konzekvenciája, nem tudom, hogy érdekes-e egyáltalán Neked, de EZT hallgattam sokat az olvasás alatt. Illett hozzá, és a szöveg humorából mit sem vont le!
— Amikor épp a finálét olvastam, Keve a szokásosnál hamarabb felébredt a délutáni alvásából, szóval ahhoz, hogy végigolvashassam, az kellett, hogy őt is bevonjam. Nagyon lenyűgözte őt a Kecske leírása, különösképp a rotációs rakétavető és a pestises szövétnekből összeálló arc ragadta meg a képzeletét. Azt mondta, jó lenne, ha a filmkészítők lefordítanák képekre. Aztán később este filozófusosat kellett legózni. Én voltam a Kecskével. Most másnap délután van, éppen mögöttem fonalból rakétavetőszíjat készít, olyat, amilyen annak a gondolkodónak volt (Martin). UPDATE: Míg nem voltam itthon, Keve újból filozófusosat játszott, Kriszti felvette videóra, ha gondolod, odaadom.
Hálával, barátsággal:
Ákos