lebeg a kép az emlékezet kis piros kádjában,
csipesszel segítek neki úszni.
vitorla vagyok, bizonyos értelemben.
lassan tűnik elő, szürke tónusban, anya haragja.
Nem.
inkább mosolya, ha volt.
a kép ugyan néma, de mégis
az ezüst-bromid szemcsékben
zárványként ott a négy gyerek ricsaja.
Nem.
inkább háromé,
én talán ott sem voltam.
azt mondják, bátyám húzta a nyakamra a kis wc-ülőkét.
ám a szar hogyan kenődött az arcomra,
senki nem emlékszik már.
nem mondják, de úgy sejtik, attól
a szartól lettem ilyen rohadt mázlista.
a kis felkent, szinte hallom.
megmozgatom a papírt a folyadékban.
négy gyerek állja körül a lakótelepi hintát.
palintáznak a tengerimalacok.
másnapra mindkettő halott, nem értjük.
hintázunk, nevetünk, de titokban
mind arra gondolunk: hátha mi megérjük a holnapot.
most apát látom, kocsmából jövet.
Nem.
inkább nem is.
kiemelem egy pillanatra a képet.
felejteni bármelyiket el lehet,
de fontos, hogy ne érje őket túl sok fény.
ha kevés az ezüstcsíra,
nincs az a redukálószer, mi újra látni engedné,
amit feledni akarok.
s az utolsó kép, látod, én,
mellettem férfi, a polcon akvárium,
és az asztalon borospohár — dúdolok magamban,
miközben apró csuklómozdulatokkal úsztatom a papírt.
kiemelem azt a felét, amin én vagyok,
és hagyom, hogy a másikat örökre magába zárja az ezüst.
száradásig már nem veszek levegőt.
Megjelent a Műút 2016056-os számában