A helyszín keresése II.

A fás, bokros sáv még messziről is elvadultnak látszik, borzasnak, szurtosnak, régóta metszetlennek a Pallagnak nevezett domb derekán, de mégiscsak jelzi a mezsgyét, hogy addig futottak föl a kertek. Lefelé vadzöld gaz burjánzik, fölfelé meg csak szikkadt kopárság rohan a dombhajlatig, egy-két sor élesen az égbe tűző kibarnult náddal, venyigével. Minthogyha másképpen bántak volna egyikkel-másikkal, mielőtt mindkettőt veszni hagyták. Másképpen, de azért egyforma gonddal.

A kicsi, kék kalyiba a mezsgyeöv fölött áll valamivel. Talán egy jó parcellányi föld van a kertek határa meg a viskóhoz tartozó tag közt. A földdarab határát, amelynek szélében tákolták, más színű talaja, növényei, az északi oldal másképp vetülő árnyai megmutatják, mert a műveléssel mélyebbre törtek a többi parcellánál ott messze körben. Tán majdnem ezerévig tartott itt a mezőgazdaság, és vagy húsz éve érhetett véget, ám ennek az ezerévnek valahol ugyancsak a végefelé ránthatták oda a kék viskót. Persze akkor még nemigen gondolták, hogy az egész gazdálkodásnak errefelé hamarosan ahogy van, vége lesz.

Öregembernek gondolható, aki építette, bár nyilván abban az időben még fiatal lehetett. Minden bizonnyal a bányába járt, talán a gyárba, és talán kétlaki volt, ahogy azokat nevezték, akik a világ minden kincséért se hagytak fel azzal, amihez értettek, maradtak parasztnak, s a nyugdíjhoz szükséges évekre szegődtek csak el a nagyiparba, de különben úgy tartották, hogy túljártak a rendszer eszén. Ki tudja, csakugyan így volt-e, mindenesetre sokkal többre nem vitték ennél az érzésnél, ha ugyan legalább ez megvolt, egész életükben.

A falu közepén a széles betonhídnál majdnem az összes út összefut, közöttük az is, a legeldugottabb és a legkeskenyebb, amelyik felvezet a hegyre. Árnyas, szakadt kis út ez, egészen összeszűkül az elejében álló nagy házak között, még csak félrehúzódni sem lehet rajta, ha döcögne befelé egy-egy autó, árkok szegélyezik, mert olvadáskor, nagy esőkkor csak úgy hömpölyög lefelé itt a víz a tetőről egyenest a patak felé, s különben a kertekben, pincékben állna meg minden cseppje.

Szerencse kell hozzá, hogy az utca elágazásában a nagy ház kapuja előtt ott ne üldögéljen a jókora kuvasz, amelyik időnként kiszökik, megtréfálva idős gazdáit, vagy hogyha nem ül ott, hát ne is kint ólálkodjék, legyen csak bent a kerítés mögött. Bár talán ez a kuvasz már a múlté, mint ahogy a múlté a futás visszafelé előle. Valamikor az asszonyok, akik a templomba tartottak, itt támasztották le a töltés falánál a bicikliket, mert innentől meredekebb az út, alig van benne lanka. De a kék kalyiba felé nem azon az ágon kell menni.

A még keskenyebbre szűkülő út mentén a partoldalt cölöpök közé feszített gumilapok tartják, hogy be ne omoljék. A fekete gumikon kamaszkéz festékszórójának nyoma, itt egy zenekar, ott egy focicsapat neve.

Kevesen mennek itt ma már erre az emelkedőn, merthogy odatúl semmi sincsen. A Bazsik völgyének teteje elnéptelenedett. A nagy ház fölött a kis szürke házban senki sem lakik, még kintebb meg már csak egy rom van, odébb a zsidótemető, már majdnem nyolc évtizede nem temettek bele senkit, bár az egyik sírt olyan húsz éve felújították. De akkorra a gyalogos, aki nekivágott, már kiért a domboldalra, a parlagon hagyott Pallagra, melynek az errefelé kevéssé ismert térképek a Tekenő-hát nevet adták, és a szeme meg a füle menten megtelik vele. Mert az itteni semmi azért végülis mégiscsak nagyon sok minden.

A dombnak az északi lejtője ez. Süvít a szél, laposan vág be a nap a gerinc fölött, könnyen kel óriás árnyéka minden apróságnak. Tikkasztó tücsökzene, kabócák cirpegése, madarak zsivalygása árad mindenünnét, amikor a képzeletbeli határt átlépi az ember a lakott völgy s a lakatlan domb között, melynek távolabbi térsége felől, a dombhajlat irányából, onnan föntről, a határolatlan szabadság égkékje omlik a nyakába. Egyszerre vágyja az ember, hogy menten odamenjen, és egyszerre fél tőle, mert sejti, hogy amonnan nehéz lenne aztán csak úgy visszajönni.

A völgytoroktól bal kézre esnek a lentről látott kertek. Innen talán már a mindenféle futóval benőtt kerítés is látszik, már ahol megvan még. Jó lenne mondani, hogy akik itt annyit szorgoskodtak a sok kertben, örökre beleégtek a tájba, és most is lépten-nyomon beléjük lehet botlani, ahogy lehetett harminc éve, de igazából aki kijön ide, éppen hogy azért jön, mert már soha senki nincs itt. Akik itt földet műveltek, kertet, gyümölcsöst gondoztak, jóformán mintha sohase lettek volna, nyomuk is kitörlődött, teheneiké, disznaiké szintúgy, amelyek itt ődöngtek egész álló nap tavasztól őszig.

A nagy földút odafent fut a gerincen, a domb derekát keskeny, alig kitaposott gyalogösvények szelik át. Ezek néhány egymásba fonódó szála vezet a kék kalyibához immár ténylegesen.

Kiégett fűcsomók, vaddisznótúrások, zsombékok, hangyabolyok között kell elevickélni odáig. Nem biztos, hogy nagyon megéri. Kicsike tákolmány az, olyasmi, amiben szerszámot tartottak. Talán volt benne egy asztal, két szék, az asztalon butykos meg pohár. Esetleg egy dikó a falánál. Nem azért jöttek, hogy sokat üljenek vagy feküdjenek benne. A vizet nagy bádogvedrekben odalentről hordták és zománcos bögrével mertek belőle. Mert úgy jöttek föl, hogy egész nap le se mennek, akár ha azok voltak, akiknek kertje éppen itt kezdődik, s a kertjük végében meg a házuk áll odalent kőhajításnyira, akár ha azok, akik tényleg messzebb laktak. El kellett szánni magukat és ők el is szánták.

Persze mindezt csak kintről, a deszkafalon át látja a gyalogoló. Megvetemedett ajtaját ha kifeszegetné, odabent nyakig érne a szomorúság. És ez neki nem hiányzik, hát hagyja. Bár szeretné megfejteni. Mert egyszer elfogytak az emberek odalent, akiknek kedvük, erejük, tehetségük volt ehhez a földhöz. Rászánták az időt, hogy ide följárjanak. Meg tudták markolni rendesen a kaszát, nem sebesedett ki tenyerük a kapanyéltől, nem marjult meg a derekuk a sok hajlongástól. Vagy hogyha igen, hát akkor azt se bánták. Ám még mielőtt elfogytak volna, abbahagyták ezt az egészet. Eldobálták kezükből kapáikat, ebek harmincadjára hagyták a veteményt. És elfutottak innen, mint akik a vesztüket érzik.

Pedig sehol semmi veszély, akármerre fürkészi az ember. Onnan fentről, ha visszanéz útjára, alatta felnyílik a patak hosszú völgye. A nyugat-kelet irányú hasadék, amely az erdős és kopár kúpokkal teleszórt északi és déli oldalt kettévágja. Az utcák arra futnak, amerre hely volt akkor valamikor régen, amikor kerestek neki. Kevesen járnak rajtuk. Kevés az ember, sokkal több az udvar meg a ház.

A kicsi kék kalyiba lecei közt fütyül a szél. Az ember akárhonnan nézi, csoda, hogy áll még. A festék megkopott, a deszkák elvékonyodtak, mégis egybentartja, mozdulatlanul az akarat, amellyel összeeszkábálták. Régen az emberek bizonyára mindenhez értettek valamennyire, bár persze az is lehet, hogy csak a vakszerencse miatt sikerült így ez a bodega, s ha valaki megpiszkálná, vagy mondjuk kirángatná megvetemedett ajtaját, az egész összedőlne. Fala tövében zsírosra hízik a lapu, a csalán, mintha a gazdák és az utasok a salétromot, a salakot a fal fedezékében adták volna ki magukból jónéhány hosszú évig.

Aki nem sok mindent várt ettől a hosszú gyalogúttól a falu középéről föl a kopár dombra, az legalább nem csalódott. Elnézheti innen a kék eget. A szemközti oldalon az ehhez hasonló hatalmas kopár dombot, az Agyogást. És ha már itt van, kibaktathat a földútig a dombgerincre. Hátha ott majd szembejön vele legalább egyetlen ember végre.