Nő-

Miután elvégeztem az edzőit, óriási becsvággyal láttam munkához. A 10-11 évesekkel kezdtem. Szerencsére volt köztük jónéhány ügyes és értelmes gyerek. Sokat iskoláztunk, rengeteg olyan játékot játszottunk, amikor gyors futás közben ment az egyérintő. Egymás elleni játék közben gyakran megállítottam őket, mutattam a helyezkedési hibákat. Passz után mindig olyan helyre kellett futniuk, hogy vissza tudják kapni a labdát. Tartaniuk kellett minden játékszituációban a rombuszalakzatot, hogy a labdás embernek mindig legyen választási lehetősége a kényszerítőre.

Van egy nő. Szeret.
[…]
Van egy nő. Gyűlöl.”
(Esterházy Péter: Egy nő)

Miután elvégeztem az edzőit, óriási becsvággyal láttam munkához. A 10-11 évesekkel kezdtem. Szerencsére volt köztük jónéhány ügyes és értelmes gyerek. Sokat iskoláztunk, rengeteg olyan játékot játszottunk, amikor gyors futás közben ment az egyérintő. Egymás elleni játék közben gyakran megállítottam őket, mutattam a helyezkedési hibákat. Passz után mindig olyan helyre kellett futniuk, hogy vissza tudják kapni a labdát. Tartaniuk kellett minden játékszituációban a rombuszalakzatot, hogy a labdás embernek mindig legyen választási lehetősége a kényszerítőre.Rombuszalakzat

Fél év alatt nagyon jó csapattá fejlődtek. Gyorsan eljutottak az ellenfél gólvonalának közeléig, ennek ellenére kevés gólt lőttek. Volt, amikor még a gólvonalról is visszapasszolták a társnak a labdát.

Aztán jött egy lehetőség. Az egyik ismerősöm a tartományi központ NB I-es női csapatánál volt utánpótlásedző. 14-20 éves lányokkal foglalkozott. Tudta, hogy van egy ügyes serdülő csapatom, s megkért, játsszunk velük hetente, kéthetente edzőmeccseket. Beleegyeztem, mert reméltem, ezek a meccsek vonzzák majd a nézőket, és talán még több gyerek kap kedvet a focihoz.

Az első edzőmeccsen majdnem annyian voltak, mint egy bajnokin. A fiaim remekül játszottak, tíznél többel nyertek a náluk 4-10 évvel idősebb lányok ellen.

Mivel akkor még a tartományi központban laktam, általában egy buszon utaztam a csajokkal hazafelé. Az edzőjük panaszkodott, hogy lusták, az idegenbeli, ottalvós meccsek előtt kiszökdösnek a szállásról, piálnak, cigiznek, pasiznak, ő meg hiába szaladgál utánuk egész éjszaka, ha el is kapja valamelyiküket, nincs alvás. Másnap meg másnaposan lézengenek a meccsen, és jól megszórják őket, mire úgy jönnek le a pályáról, hogy ő a hibás, mert szar edző.

Az edzőmeccsek folytak tovább, az én csapatom sokat profitált belőlük, néhány hét után jelentkezett nálam pár 13-14 éves lány, hogy szervezzünk lánycsapatot. Belevágtunk. Két hónap múlva a legügyesebbeket már becseréltem az egész második félidőre. A 8-10 gólos különbség így is megvolt általában.

És jött a szezonvégi utolsó edzőmeccs. A fiúk kezdtek. Félidőben 8:0-ra vezettek. A második félidőre egy csak lányokból álló csapatot küldtem pályára. Helyzet itt, helyzet ott, de maradt a 8:0.

A meccs után beszélgettünk a lányok edzőjével, aki elmondta, hogy a felnőtt csapatuk kapott egy lehetőséget: a tartomány országszerte híres férficsapatának meccse előtt bemutató meccset játszhatnak a harmincezres stadionban. A cél: a női foci népszerűsítése. S ő arra gondolt, minket választana ellenfélnek.

Örültem a felkérésnek, de mivel nem az utánpótlás csapattal kellett játszanunk, hanem a felnőttekkel, megállapodtunk, hogy a mi csapatunkban vegyesen szerepelnek majd fiúk és lányok.

Szombat délután volt a meccs. Golyó — maga is focista — vezette a kisbuszunkat. A tizennégy éves unokahúga, Julcsi volt a legjobb játékos a lányok között.

Abban az épületben öltöztünk, amelyikben annyi híresség öltözött már előttünk, válogatott, világbajnokságot is megjárt focisták. Jobbra számítottunk. A lányok szóltak, menjek be az öltözőjükbe, mutatni akarnak valamit. A vécéhez vezettek, ami majdnem úgy nézett ki, mint ’86-ban a katonaságnál. Két vécécsésze dugig szarral és hányással, még a falra és a földre is jutott belőlük. Akinek pisilni kellett, a szertáros beengedte az iroda vécéjébe. Az ajtóban állt, míg mindenki végzett. Aztán szólt, hogy az értékeket ne hagyjuk az öltözőben, mert az ajtókból kilopták a zárakat, és egyáltalán, lopnak mindent, amit odabenn találnak. Hátizsákomba gyűjtöttem hát az összes mobilt meg néhány órát, fülbevalót és láncot. A gyerekek a ruhájukat és a cipőjüket a tágas kispad alá rakták. Istenem, az a kispad! Egy Törőcsik, egy Détári, egy Esterházy ülhetett éppen ott, ahol mi ültünk. Borzongató volt belegondolni. És málltában is félelmetes aréna. Láttam a gyerekeken, hogy lenyűgözi őket az a nézőpont, ahonnan még sosem láthatta egyikük sem ezt a monstrumot.

Pár száz néző előtt kezdtük a meccset. Látszott, hogy az ellenfelünk (húsz és harminc közötti nők) kevésbé illetődött meg, mint a mieink. Ráadásul erősek voltak és gyorsak. Az első 15 percet ők uralták, néha sikerült csak néhány ügyes passzal kihoznunk a labdát a kapunk elől. Teljesen beszorítottak minket. Az első negyedóra vége felé a balszélsőjük elviharzott a jobbhátvédünk mellett, és egy sistergős bombát eresztett meg kábé tíz méterről a rövid ficka irányába. Egy tízéves fiú, Csabi állt a kapunkban. Jobb kézzel valahogy kiütötte a labdát, a védők felszabadítottak, de mi már a csattanás hangjából éreztük, hogy baj van. Csabi jelezte, hogy cserét kér, beküldtem a helyére egy nyolcadikos lányt. Ahogy kapusunk csuklóját megláttuk, valaki rögtön elszaladt hívni a mentőket.

Golyóra bíztam a csapatot, és én is beszálltam mentőbe, ami a város szinte legtávolabbi pontján lévő kórházba szállított minket. Útközben Csabi mondta, reméli, nem gipszelik a kezét, mert következő hétvégén országos táncbajnokság döntőjében kell fellépnie, már kész a frakkja, s a gipsz miatt pontokat vonhatnak le tőlük.

Szombat lévén hamar sorra kerültünk a röntgennél, aztán meg a gipszelőben is, mert Csabinak eltört a csuklója. Kérésére behajlítva gipszelték be a kezét, mintha a partnerét karolná. Mikor végeztünk, szomorúan ücsörögtünk egy kis váróteremben, és azon gondolkodtunk, hogyan jutunk vissza a stadionba. Hívjuk fel Golyót, mondta Csabi. Okés, de nekem nincs meg a száma. Nekem sincs, válaszolta csüggedten. Ekkor a szomszéd székre dobott hátizsákomra tévedt a tekintetem. A mobilok, mondtam, Julcsinak biztos megvan Golyó száma. Kihúztam a cipzárt, és egy ámuldozó kisfiú és az anyukája szeme láttára az asztalra borítottam vagy tíz telót. Eddig rendben, de melyik a Julcsié?, nézett rám Csabi. Azt hittem, te tudod, fogtam a kezembe az elsőt. Baromi szerencsénk volt, mert mindegyiket bekapcsolva hagyták, nem kellett a PIN-kódokon agyalnunk. Végigpergettük mindegyikben a névjegyzéket, szemben az anyuka láthatóan azt latolgatta, hívja-e a rendőrséget, míg végre a kilencedikben megtaláltuk Golyó nevét. Beütöttem a telómba a számát, mikor felvette, elmondtam, hová jöjjön értünk, ő elmesélte, hogy épp vége a meccsnek, jók voltunk, csak 1:0-ra kaptunk ki, bár Julcsi kihagyott egy büntetőt. Azt mondta, értünk jön, mert megnézhetjük ingyen a nagymeccset. Visszapakoltuk a mobilokat a zsákomba, búcsúzóul az elképedt anyukára kacsintottam, és azt mondtam, hölgyem, vigyázzanak az értékeikre, mert sok itt a besurranó tolvaj. És mi így el.

A meccs sima volt, tízezer néző előtt ötöt rúgtunk egy fővárosi csapatnak.

Hazafelé mindenki megkapta a mobilját.

A következő hétvégén Csabiék megnyerték az országos bajnokságot, köszönhetően annak, hogy a frakk és a kesztyű eltakarta a gipszet. A kéztartását a zsűri külön kiemelte.

Ennek 13 éve. Ma délután edzőmeccsre megyek. A női csapatunk készül a bajnokságra. Az edzőjük Golyó. A csapatkapitányuk Julcsi.

       *

Utóirat: a lányok 4:3-ra megnyerték az edzőmeccset. Julcsi természetesen rúgott gólt.