Abban az időben elhatároztam, hogy visszafordulok. Eleinte csak úgy elmosódottan, hébe-hóba, később egyre erőteljesebben, egyre gyakrabban, végül pedig elkerülhetetlenül és vadul vágyni kezdtem rá, hogy ismerjen a boltos. „Kérnék egy pár zsemlét.” „Hány párat?” „Egy párat.” Olyan helyet szerettem volna, ahonnan, ha véletlenül mégsem vagyok ott, akkor hiányzom.
Persze, ismertem helyeket meg embereket, olyan helyeket és embereket, amelyek ismerete hatalmas kincs nekem. Helyeket, ahol a földre ér a fény, ahol az Isten az utolsó létrafokról könnyedén leszökkenhetne, észrevétlenül, de mégis istenien. Meg ahol Jákob fölhághatna az első létrafokra, meg olyanokat is, amelyek sokkalta reménytelenebbek annál, semmint az isten megtehetné, hogy ne legyen szüntelenül jelen, legalább a közelben, nagyon közel, még ha háttal is, és ha nem is érezzük a pillantását magunkon, az nem is akkora baj, mert az meg néha nem jó, de akkor is érezzük a teste melegét. Meg embereket, főleg medvészeket, de bennszülötteket is, akiket megszerettem, de aztán ezt a túlcsorduló szeretetet nem volt hová tennem, csak cipeltem, cipeltem, míg végül megkeseredett és elszivárgott.
A kincsek is egyre nagyobb súllyal nyomták a vállamat, meg a mellkasomat elölről, érdekes ezekkel a kincsekkel. De hát voltaképpen semmim nem volt ezen kívül, csak a — jobbára használati — tárgyak, amiket mindig magammal vittem. Amim volt, az nálam volt, de nem volt egy hely, amire azt mondhattam volna, nálam, és szerettem volna már egy ilyen helyet. Egyszóval haza szerettem volna menni végre, nem elbújni, hanem láthatóvá válni, egyre valószínűbbé, egészen valóságossá, azzá, aminek látszom, ami látható belőlem. Akkor majd szépen kicsomagolom valamennyi kincsemet, és először csak gondolatban, aztán majd valóságosan is meglátogatom újra az embereket, felkeresem a helyeket, meg új helyeket és embereket, de amihez hozzájutok, az már nem nő hozzám, azt majd szépen hazahozom és leteszem. Elrendezem vagy elosztogatom azt, ami nincsen véglegesen és visszavonhatatlanul hozzám nőve, ami pedig mégis, az a dolog természete szerint megmutatkozik vagy éppen elrejtőzik.
Mert nem végleg akartam lemondani, nem azt éreztem, hogy mindent láttam, még csak azt sem, hogy eleget láttam, hanem azt, hogy többet már nem bírok elviselni, ha valahonnan nem kapok hozzá erőt. Igen, tulajdonképpen az volt a leginkább elviselhetetlen, hogy minden nap pontosan ennyi erőt kaptam, amennyi ahhoz az egyetlen naphoz kellett. Gyalogolni vagy várakozni, vagy a volán mellett ülni, vagy éppen mesélni vagy hallgatni a beszélgetés természete szerint, vagy erőt kifejteni, a szükséges munka természete szerint. A kifejtett erő anyaggá formálódott, vagy éppen energiává, hővé alakult, ha például fahasogatásról volt szó, és a fahasábokat meg is gyújtottam vagy meggyújtottuk az isten hidege ellen vagy csak egyszerűen vacsorakészítés céljából. Akkor az erőm ott volt a lángokban, és visszakaptam annyi meleget, amivel ki lehetett húzni reggelig, vagy annyi meleg táplálékot, amivel megint csak ki lehetett húzni reggelig, amikor is aztán új nap kezdődött, és én telve erővel boldogan fogtam az új naphoz.
De estére mindig minden erő elhagyott, és végül már mindig rettegve aludtam el, mi lesz, ha reggelre sem jutok erőhöz. Mert estére elveszítettem az életemet, és reggelre visszakaptam ugyan, de sohasem voltam biztos benne, hogy visszakapom, és sokszor nem is azt kaptam vissza, amit elveszítettem. Szerettem volna megtartani az életemet, na, vagy legalább egy kicsit belőle, holott tudtam, hogy nem ez a módja a szakirodalom szerint, de én mégis szerettem volna egy kicsi tartalékot. Pedig az is volt, tartalék, a fenébe is, mert amikor meg éjszaka kellett hirtelen felriadva a másik sátorhoz sietni oltani, meg kirángatni és menteni a felszerelést, akkor megint volt erő, megint éppen annyi, amennyi a kirángatáshoz szükséges, csak én nem éreztem. Tehát mindig volt annyi erőm, amennyi ahhoz kellett, hogy elvégezzem, amit el kellett végeznem, de annyi már sose maradt, hogy érezzem is, hogy van.
Ez talán nem is olyan sok, gondoltam, és talán nem is lehetetlen, csak arra kell figyelni, hogy a napok ugyanolyanok legyenek, vagy ha nem is az összes nap minden órája és perce, reggeltől estig, de az ugyanolyansághoz elegendő ugyanolyan művelet, cselekvés és tárgy és személy, és hogy ez lehetséges, talán nekem is lehetséges, és akkor úgy döntöttem, hogy visszafordulok.
De a visszafordulás az még nem hazamenés, mert a hazamenés az egy nagyon is konkrét pont meghatározása a térben, ha lehetséges — ez persze munkahipotézis —, és lehet, hogy tulajdonképpen végig otthon voltam, mert nálam volt, magammal cipeltem mindent, ami az otthonnal azonos lehet. A helyeket, ahol a fény a földre ér, meg a bennszülötteket, a szerethetőket, meg a medvészeket, akiknek mindegy volt, azokat igen, azok megvannak és meg is maradnak. Csak jussak el velük hazáig.