Zajló tengeren

Hol volt, hol nem volt. Mármint egyensúlyérzéke. De azért inkább volt, amennyiben az imbolygás sajátos harmóniáját is annak lehet tekinteni — annak tekintette, a kurva mindenit. Ez utóbbit még a részegség kente hozzá belső mondatához, mint egy aprócskát meglóduló, nagyívű ecsetvonás. Mindezt, persze, egyensúlyt és imbolygást is, most még csak elképzelte, hiszen fényévekre volt még ezektől, egyelőre csak feküdt. Az előző napról csak foszlányok maradtak (ki tudja, merre, merre visz az élet), amiket persze össze lehetne rendezni többé-kevésbé teljes, többé-kevésbé pontos kronológiájú történetté, de hát ki akarná. Szép este volt, Fricikém, erre jutottak, immáron a büféből eljövet, ahonnan — összeszedhető hölgytársaság híján — a Kollegába vezetett az útjuk, a híres és nevezetes (legalábbis kettejük számára az) Kollegába, ahol olcsó a fröccs, és Ibolyka mindig ad egy plusz unikumot vagy hubikát, ha elénekelnek valami szépet (ameddig élünk magyar ajkú népek). Ilyen egy pocsékfos estét, Szabikám, mondta immáron Fricikém a Kolegából kitántorogva, nagy, krákogós röhögések és két vastagabb köpés közt (göröngyös úton, sötét éjjelen). Hát akkor már nem mindegy?, kurjantja Szabikám, ezt is régi, összecsiszolt koreográfia szerint, mintha csak még mindig színpadon lennének, s tulajdonképp ott is vannak, amennyiben az éjszakai Budapest szomorkásabb utcái is annak minősíthetők — s hát miért is ne. Ez a kérdő mondat jelenti azt (mert hogy valójában kijelentés, mi több, felszólítás), hogy irány a Bukolika, a valahai presszó, mostanra átlagnál valamivel szelídebb késdobáló (nyitvatartás: hajnal négyig, de még záráskor is kiimádkozható a tulaj Csabikából egy-két adag útravaló szíverősítő, megtörni lelkünk nem lehet soha). Sőt mivel a Csabika is régi katonatárs, utána még fel is lehet menni hozzá, kinyitni egy üveg originál (értsd: Budakeszin, stikában főzött) erdélyiszilvát (ne hagyd elveszni Erdélyt, istenem). Aztán onnan már talán haza vezethetett valami kúszó-mászó-kacsatáncszerű út, pár utca csak a két háztömb közt, de ezen a ponton fölrémlik, mintha a Csabika lett volna olyan drága és még haza is támogatta volna, sőt ez biztos, merthogy különben nem talál el idáig, az hótziher. Ja ja, bizony, egy ponton még ment is némi szeköndhend pia a Csabika kabátjára, ahogy nem tudta a kezét elkapni időben, és telibe trafálta egy kisebb sugárban érkező gyomorsavas alkoholfolyam (Csaba királyfi csillagösvényen). A konyha a következő emlékfoszlány, ahova tehát valahogy eljutott az előszobától, sőt a vécén is kellett legyen, mert az viszont határozottan rémlik, hogy nem hugyozta össze magát. Meg hát persze, föl is jött a Csabi (meg aztán még egy kis alkohol, de az már legalább a csészébe talált), ott volt a konyhában, megmosta a kabátját. Aztán kitessékelte. Hogy ez az üveg valami, mi a fasz ez, atyaég, már öklendeni is kezd tőle (nem kellett volna rögtön meg is szagolni), talán körte, felcímkézetlen üvegben az otthoni készletből, szóval hogy ez is hogy került mellé, ide, az ágy kissé nyirkos, langyos puhaságába, elképzelhetetlen és most már kinyomozhatatlan. Alig lötyög már valami az üveg alján, legfeljebb annyi, hogy letekerve a kupakot (amit egyből gyorsan vissza is csavart), szabályos hullámokban kavarja fel a gyomrát (népek harcától zajló tengeren). De persze az is igaz, hogy: gyomoridegre, émelygésre, barack vagy körte, kőbevésve! Ezt még pár éve költötte. Úgyhogy újra nekiveselkedett, s mit ad isten, másodikra már nem olyan sunyin és hirtelen csapta arcul a buké, fel volt készülve rá, várta, mi több, másnap vagy aznap ide vagy oda, már vágyott is rá, kutyaharapást szőrivel, meg hát valami üzemanyag kell a felkeléshez, mantrázott némi indoklást, na isten-isten, s immáron megsokszorozódni készülő lelki erővel emelte ajkához a — és akkor eszébe jutott, hogy hát ez valóban valami jobbféle körte, igazi házi, egyik korábbi estje után kapta ajándékba, böcsületes, jó magyar termék, s most szüksége is van rá, hogy el tudja tervezni az ébredés további részleteit, ha már ez a redvás kurva vekker (mert hogy ekkor jött csak rá, hogy tehát ez csörömpöl még mindig, ébredés óta, a kurva anyádat — másik kezével lecsapta), szóval üveget és főleg jóféle magyar terméket az ajkához (ismét: ameddig élünk magyar ajkú népek), vekker lecsap, így már van erő tovább tervezni a napot (ismét: megtörni lelkünk nem lehet soha).

Ezen a ponton immáron nem az előzőből, hanem az aktuális napból esik ki nagyjából félóra, döbben rá az utcán, ami alatt, tekintetbe véve, hogy mennyivel jobban van, nagy eséllyel szart egy jót, továbbá: fogmosás, zuhany. Ez meg mi a picsa, nyúl a seggéhez, ahol valami szúr, ó, a kurva mindenit, ez a tizenegy cés Bettike, mármint a róla készült osztályfotó, itt a hiányzó láncszem, erre recskázhatott elalvás előtt, még tegnap hajnalfele, amikor ledőlt, aztán az éjjeliszekrényről, a nagy kapkodásban összefogva az irataival, ezt is begyűrte a farzsebébe, most meg szúrt az egyik sarka. Ez nem lehet nála, mi van, ha kiesik a zsebből vagy bárhonnan máshonnan, de eldobni meg, na még csak az kéne, inkább az életét, Bettike, maga tündér, kis angyal, ettől ne is féljen, susogja kicsit talán túl hangosan is a tegnapi részeg gyűrögetés óta enyhén megviselt képnek, ami, most veszi észre, kicsinyég még ragad is, ő meg már épp csókot lehelni készült rá, de ezt szerencsére megúszta, mert a túl hangos susogás okán innen-onnan értetlen, zavart tekintetek emlékeztetik rá, hogy már nem a hálószobában van. Mit van mit tenni, Bettike megy vissza a farzsebbe, mennék én is a magáéba, teszi még hozzá, de ezúttal már hangtalanul. Csak ez a zsibbadt tompaság, az izomfájdalom és kásás nehézségérzés ne lenne. De ezeket még el is viselné, ha cserébe a feje nem egy lüktető adag takonyra emlékeztetné, pontosabban arra a nagyon száradt, inkább már fikajellegű fajtára. Kell egy kávé és sok-sok víz, most tudatosul benne, mivel kezd majd, amint beért a Világlegjobba, ha késik öt percet az óra, lesz hivatkozási alap (meghűlt egy kicsit a tegnapi, khm, hatásszünet, fellépésén), ez most így, ránézve, egész hiteles is, elég borzasztóan festhet. A feje azonban külön tartomány még ebből a testi romhalmazból is, amivé a másnap (vagy még aznap) tette, s mi több, a fejtartomány is mintha három vagy négy különbözőképpen fájó altartományra különülne el, s mintha szabályosan szét is készülne szakadni ennyi különálló részre, erről jut eszébe, hogy ma a második órán akart szólni pár szót arról, hogy Jugoszlávia is micsoda egy képtelen fos ötlet volt, de addig persze még át kell fogalmazni, fel ne jelentse valamelyik kis sunyibb geci. A fájás és sajgás és lötyögés és egyebek alapján a feje nagyjából a mellkasáig minimum eltart lefelé és fölfelé is még lehet plusz két méter, ott is fáj, ahol már nincs, a lüktetés amplitúdói szabályosan az égig érnek, ez kibírhatatlan, szinte nem is lát (amikor meg igen, homályosan és nemegyszer kettősen), annyira hasogat és hullámzik (fejünk az ár ezerszer elborítja). A nyelvével pöcögtet valami intakt darabot a szájában, amiről most érzi meg, hogy nem lehet a szájpadlás része, inkább talán felgyűlt, megtapadt és száradt nyálka, mondjuk a szájszélen megkövesedett és aztán benyelt darabka. De nem, ez keményebb, legvalószínűbb, hogy némi egyben levált fogkő, na ez hiányzott még mára, basszameg (maroknyi székely porlik, mint a szikla). Trallalallala, vezesd még egyszer győzelemre néped, dúdolná már-már félhangosra áttérve arról, ami már ébredés óta egyfolytában, végtelenítve megy a fejében, de torkán akad a dúdolat, mert az ott szemben, amelyikkel majd, úgy tűnik, egyszerre fognak ugyanarra az utcára ráfordulni, csak más-más irányból érkezve, na, ha az az, amelyiknek sejti, egyik tanítványa lesz. Az a hogyishívják, nem ugrik be a neve, de az egyik elsős osztályból. Jó eszű, okos fiú, udvarias, művelt is, kár, hogy ilyen puhány, semmi muszkli meg lapos has, mert így csak ép lélek, de hát ugye hol van hozzá az ép test, kérem szépen? Egyszer majd meg is kérdezi tőle, hátha úgy rá tudná venni valami sportosabb, keményebb életmódra, ha már a mocskos libsik miatt nincs katonaság, lényegében mintha egyetlen tollvonással fel is számolták volna, úgy, ahogy van (csak volt!), a férfiasságot, de még a testnevelést is csak úgy ímmel-ámmal, már alsóbb osztályokban is, hogy csak épp hogy, aztán meg a sok csipsz meg minden, vállig érő haj, vivatévé, mobiltelefon, hát nem csoda, ha ilyen lányosak lesznek ezek a mai fiúk, nem mint az ő idejükben, legények, basszameg, igazi legények, férfiak, csődörök! És fittek, de mint a makk, a kurva mindenit, erről papol minden félév végi óra utolsó tíz percében, hogy fontos az erkölcs, a lélek, a haza szeretete, naná, no de testi épség nélkül ugyan minek, csak akkor ér az egész is bármit, ha sportos és egészséges az ember, hú, a mindenit, mekkora zöldessárgás slejmet köpött a gondolatmenet ezen pontján a tenyerébe, majdnem beteríti, gyorsan egy zsebkendőt, de azt bezzeg nem rakott be, csak a Bettikét meg az igazolványokat, az oldalzsebekben meg semmi, de mindjárt odaér a srác, még nem szúrta ki talán, beletörli hát a bélésbe, lejön, amennyi lejön. Szép jó reggelt, hát meg sem ismer? Akkor hát tényleg ez volt az, nem egy vadidegenre köszönt rá, mert most összerezzen, feleszmél. Tanár Úr, azonosítja be, jó reggelt kívánok. No fene, hát álmodozunk az utcán?, évődik egy cseppet. Ja, nem, nem, vagy hát izé, nyökögi, miközben kezet fognak, talán nem tűnik fel az a kevés slejmmaradvány, annyira izzadnak a tenyerek. Na hát siessen csak előre, én lyukasórával kezdek, de ha maga nem, akkor nem árt, ha megszaporázza egy kicsit a lépteit. Tudja, csak üdén, fitten! Ja igen, köszönöm, igen, viszontlátásra. Ma még találkozunk, ha jól sejtem (pillant az órájára, amiből persze csak valami homályos pacnit lát), úgy egy órán belül. Igen, viszlát. Viszlát, vigyorog vissza minden tanári joviálissággal, miközben újratervezi a napindító programot: kávé, sok-sok víz, de legelőször is végre kiengedi ezt a percek óta feltörni akaró hányásrohamot széles, már-már atyai mosolya mögül, mert már csak emberfeletti izzadások és lüktetések árán tudja visszatartani, míg valahogy beér a gimnáziumba.