Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem,
aki már korántsem tekinthető plátóinak,
az első vers, ami illett hozzá,
amit neki ajánlottam,
tulajdonképpen nem is róla íródott.
Vagy két hónapja, úgy harminc év után,
viszontláttam őt barátnői társaságában,
miután észrevett, zavartan elszaladt előlem,
nem kívánt kényelmetlen helyzetbe hozni
a többiek előtt.
Valójában egy síkiránduláson ismerkedtünk meg,
a szobában tíz lány volt, tök sötét,
reszketett, amikor beengedett az ágyába,
azt suttogta, két osztállyal jár lejjebb,
szerencsére még nem virradt a távozásomkor.
Diákkori csínytevésnek indult minden,
a tanárok rendre nem vettek észre semmit.
Reggelinél szemügyre vettem a lányokat,
mint Isten a teremtményeit
Noé bárkájában.
Hiányérzetem támadt,
találgattam, vajon melyik lehet ő,
miközben a haverokkal pénzre máriásoztunk,
mialatt egy vasam sem volt,
és szerettem volna veszíteni, mindenáron.
Végül sikerült a tervem,
száz koronát kölcsönzött az a barátom,
aki elárulta, hogy melyik az a lány,
akitől megtudtam,
hogy neki is volt dolga vele.