Idegen ég

Csillagokból iszom, szomjam óriási, és hosszú a testem, mint az ég kígyói, az égitestek lánca, sápadt az arcom, de nyúlánk a nyelvem, a nyak és a nyelések íve, otromba kőfalak szelídülése.

Csillagokból iszom, szomjam
óriási, és hosszú a testem, mint
az ég kígyói, az égitestek lánca,
sápadt az arcom, de nyúlánk
a nyelvem, a nyak és a nyelések
íve, otromba kőfalak szelídülése.
Karom a sziklákra tekeredik,
nyitott szájjal lesem a pislákoló
fényeket. Szemem furcsán
viselkedik, alakot ad a tájnak,
tömörséget az erdőnek, mancsformát
az integető leveleknek, buzog
a tekintetem. Felkúsznék az égbe,
de túl sovány vagyok. Szám és
torkom hiába akarja. Kecsesen
hajladozom, kapaszkodom,
a gyengédség próbája, kúszó,
gyönge kar a kövek között.
Arcom tápászkodik, hadd legyen
sziklajáró szemem az égbolt
mély egyenessége. Hadd bomoljon elő
féltett hajam, ficánkoljanak a fogak,
a fürtök. Szám tátogni akar,
kifeszíteni magát akkorára, mint
az űr tányérja, hogy a távoli felszínek
minden színét, felületi idegességét
magába fogadja. Fölöttem az erdő
bástyája és a ködkarok gubanca,
de vékony fonál vagyok az utazáshoz,
kezemet ijedten húzom vissza.