friss műút

-ról, -ről

Farkas Péter

Farkas Péter

(1955, Köln) író, antikvárius. (Fotó: Pietro Pellini)

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Próza

Farkas Péter: A létezés igéi (3. rész)

2016. július 20.

A másik a partoldalon feküdt, sugárzó fényben, gyöngyöző fehéren, mozdulatlanul, mint egy bábu. Hanyatt feküdt, és pengényi résre nyitott szemmel az eget kémlelte. A messzeséget, amelyet teljesen nyitott szemmel még nem lehetett látni, mélyében azonban már tágult az éjszaka, mint egy lassan nyíló seb. Nézte a kavargó gázokat, és azt kérdezte az angyaltól, aki akkor még nem volt angyal, hogy tudja-e, hogy ha meghal az ember, akkor egyszerűen kiveszik a szemét. A kocsonyás golyókat folyékony üvegbe forgatják, és titkos raktárakba zárják. A raktárak azért titkosak, mert ha megsemmisülnének, akkor elpusztulna a világ, mert a világ az, ami a szemekben van. Csak meg kell nézni a bábukat, mindegyiknek üres a szemgödre. Nem a halál végzett velük, hanem a szemüket vették ki. Ragyogó, eleven, kék csillagok. Olyan kékek, mint a tenger, a levegő, maga a föld. És ahova néznek ezekkel a csillagkék szemekkel, ott keletkeznek a dolgok. De csak addig léteznek, amíg benne vannak a nézésben. Így aztán a dolgok állandóan keletkeznek és megszűnnek, mert a szemek mindig néznek valahova. Ha a tekintet rögzülne, könnyű lenne elmondani, mi a világ. A tekintet azonban ide-oda ugrál, csukott szemmel is. Hogyan lehetne akkor elmondani, hogy mi a világ? Éppen neki, aki még repülni sem tud. Aki minden ízével a földre, a földbe van szögelve. Hogyan mondja el az angyaloknak, hogy milyen érzés embernek lenne? Milyen érzés a folyóparton feküdni, hanyatt a napon, a meleg homokban, és hirtelen megérezni felülről a levegő rezzenését. Milyen érzés fölismerni egy elfelejtettnek hitt arcot, egy elfelejtettnek hitt hangot. Fölismerni egy utcát, ahol soha nem jártunk. Fölismerni valakit egy idegenben. Milyen érzés ébredés után, reggel, először a tükörbe nézni. Vagy este, lefekvés előtt, utoljára a tükörbe nézni. Milyen érzés megérinteni valaki kézfejét. Súlytalanul, csupán a bőrbe áramló melegségből érezni az érintést. Milyen érzés félreértésből várni valakire. Rossz időpontban menni egy találkára. Hiába várni valakire. Nem találni egy keresett utcát. Rossz megállóban leszállni egy villamosról, eltévedni egy aluljáróban, eltéveszteni az emeletet. Milyen azt gondolni, hogy a tárgyak minden érintést megőriznek, még a rávetülő árnyékok nyomát is, és ettől szilárdak. Milyen fölébreszteni valakit, fölé hajolni, és szótlanul rápillantani. Megérinteni a karját, szólítani. Szűrt fényt engedni a sötét szobába, és közben halkan dúdolni. Vagy valakinek ajtót nyitni és egy mozdulattal kitárni az ajtót. Az ajtónyílásban maradni vagy azonnal hátralépni. Milyen fölszállni egy esti metróra és figyelni a sötét ablakok üvegén tükrözödő utasok árnyékát. Milyen visszatérni a születés helyére. Visszatérni oda, ahol elveszett vagy megkerült valami, vagy ahonnan nem tér vissza senki. Milyen beleolvasni a mellettünk ülő széttárt újságjába, nyitott könyvébe, noteszébe. Kihallgatni egy visszafojtott beszélgetést. Belesni a ruhák nyilásain.

Figyelni a környezet tárgyain hagyott nyomokat. A tárgyakon körkörösen befelé fölszáradó párafoltokat. Az anyagok gyűrődését. A léptek nyomát a talajon, a vizes aszfalton, a hóban, a homokban.

Érezni a kiáramló lélegzet súlyát, melegét, illatát.

Megriadni egy váratlan árnyéktól. Az árnyékából ráismerni valakire. Átlépni vagy kikerülni egy árnyékot. Átsétálni rajta, keresztezni saját árnyékunkkal.

Utánasietni valakinek, mint egy rég nem látott ismerősnek. Utánasietni egy ismerősnek hitt idegennek.

Lépcső alján ülni, és nézni a lépcsőn fölfelé menőket. Ahogy a lépcső tetején eltűnnek, mint becsukódó könyvben a kihajthatós figurák. Vagy azt képzelni, hogy átváltoznak, mire fölérnek. Madárrá válnak és elrepülnek. Macskává válnak és elszaladnak. Labda lesz belőlük és elgurulnak. Porrá lesznek és szétszóródnak.

Figyelni a kávéházi tükrökben némán diskuráló, olvasó, kávét szürcsölgető vendégeket. Az  ajkak mozgását. A száj körüli ráncok játékát. A meg-megvillanó fogak fehérjét. A tükör üvegében megnyíló, lecsukódó szemeket. A csészéket tartó ujjakat. Az előrenyújtott fejeket, a csücsörítő ajkakat, a csőrként előremeredő orrokat.

Benézni a házak fedetlen ablakain. A sötét, üres szobákba. Lopva figyelni a lassított némajátékokat. Követni ablaktól ablakig a láthatatlan nyílásokban áthaladókat.

Észrevétlenül utánozni mások mozdulatait. Fölvenni a másik lépteinek, légzésének ritmusát.

Hirtelen beleszeretni egy mozdulatba. Egy parányi gesztusba. Egy ín rándulásába.

Figyelni az áruházi pultokra kiszórt tárgyak között válogatók mozdulatait. Az egymást keresztező karokat, az ujjak között hullámzó anyagokat. A kezeket, ahogy hirtelen megemelnek vagy elengednek valamit. Az egymást érintő mozdulatok véletlen, röpke találkozását.

Letelepedni egy múzeumi kiállítóterem pamlagára, és figyelni a képeket szemlélők fejtartását ugyanazzal a fejtartással.

Ismerős hangokat hallani egy üres szobából. Elsurranó léptek árnyékát látni egy ajtó alatti, világos résben, egy üres lakásban. Hallani vélt csengőszóra ajtót nyitni. A nyitott ablakhoz lépni, mintha valaki a nevünkön szólította volna. Várni valakire, aki nem érkezik meg. Visszainteni egy nem nekünk szóló intésnek.

Kutyaugatást hallani emlékezetünkben. Üres utcán, hátunk mögötti sustorgásra megfordulni. Rányitni valakire, aki magában dudorászik. Visszakérdezni az álmában beszélőnek.

Víz tetejét tenyérrel érinteni. Vízre engedni könnyű, ingatag tárgyakat.

Álmokra emlékezni álomban. Érthetetlen szavakra emlékezni. Elfelejtett ismerősök ismerős arcára emlékezni. Soha nem látott utcákra, terekre, városokra emlékezni. Érzésekre emlékezni.

A fedetlen ablak fölött elrepülő madarak árnyékát látni a szobában.

Elejteni egy tárgyat. Utánakapni valakinek. Nyúlni valaki után. Kapaszkodni valakibe. Elengedni egy testet.

Szembe menni a saját tükörképünkkel. Megütni valakit. Nekiütközni egy tárgynak.

Emlékezni az alvók légzésére. A mozdulatlan, távollévő arcokra. A lehunyt szemekre. A fej körül szétterült hajtincsekre. Az öntudatlan mozdulatokra.

Emlékezni, ahogy megnyílik egy test. Ahogy megnyílik egy seb. Megnyílnak az ajkak. Kihull egy tárgy két lap közül. Lehull egy áttetsző csepp az ajkakról.

Esőben állni, és nézni az aszfalton fölhólyagosodó esőcseppeket. A házfalakon keletkező, nedves foltokat. Az egymásba ömlő szürkéket. A megfolyt arcokat, vonásokat.

Elnyújtózni lágy, meleg homokban. Lehunyt szemmel napba nézni. Tenyérbe mert homokot az ujjak közül kipörgetni.

Kiszűrni a pillantásból a formákat, és csak a fényeket megtartani. Érintés nélkül végigsimítani a lélegző bőrt. Átvenni az emelkedő forróságot.

Akarnád?

Egymásból és egymásba lélegezni. Kézből inni. Félrekapni a tekintetet. Vízre szórni fűszálakat. Akarnád, kérdezte az angyaltól, a hangok azonban alig emelkedtek meg, ott maradtak a fogak belső falán, az ajkakon, és lassan elszivárogtak az összezáruló száj két sarka felé.

Az angyal a nyitott árok tetején feküdt. Noha nem volt súlya, mégis rendkívül óvatosan nyúlt el a másik mellett, szinte lebegett fölötte, hogy még a súlytalanságával se terhelje az alatta fekvőket. Ragyogott fölötte a fény, de az a kevéske távolság a föld felszínétől elég volt ahhoz, hogy sem a ragyogás fényét, sem pedig sugárzásának melegét ne érezze. Szorosan feküdtek, igen szorosan, de érintés nélkül. Az angyal résnyire nyitott szemmel feküdt a kivérzett éjszakában, és akkor mintha szólították volna. És éppen az a hang, amely a partoldalon szólította, amikor még nem volt angyal. Suttogott, a hangoknak azonban nem volt zengése. Mégis mindegyik eljutott hozzá, körüllebegték, érintették, és mindegyikbe bele lehetett bújni, el lehetett nyújtózni bennük, egészen az emlékezetig, és most már bizonyos volt benne, hogy a másik hangját hallja, hogy hiába angyal, mégis emlékezik benne valaki. Lassan, könyökben behajlítva megemelte az egyik alkarját. A magasban egy selymesen áttetsző, fehér pontot pillantott meg. Mintha zuhant volna lefelé, akár egy hulló csillag. Aztán eltűnt egy felhőben, és amikor újra előbukkant, már látszott, hogy nem nappali, fehér csillag, hanem egy madár. Még mindig repülők magasában szállhatott, vagy nem is szállt, csupán egy helyben lebegett. Hamarosan azonban tág, majd egyre szűkülő körökben, lassan süllyedni kezdett. Ahogy közeledett, fehéren kristályosodott az alakja, és már látszott, hogy nem is madár, hanem egy hópehely. Forogva, lengve, pilinkázva szálldosott, de egyszer csak összelapult, a színét is megváltoztatta, és könnyű tollként, hintázva süllyedt tovább. Az angyal megemelte a kézfejét, és az ég felé fordította. Nyitott tenyerébe egy puha szösz ereszkedett. Mintha leheletnyi szálakból, a levegő fehérségéből szőtték volna, mégis pontosan érezte a súlyát. A szösz billent egyet-kettőt, aztán nem moccant többé, mert ott, kevéssel a föld színe alatt, nem volt semmiféle légmozgás. Az angyal a másik felé fordult, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy még mindig ott fekszik mellette, és hallgatott. Hallgatott, de hogyan szólt is volna, amikor nem volt nyelve.

Persze hogy ott volt. Odatették, és nappalokon, éjszakákon át dömperekkel hordták rá a levegőt. És ott volt ő is, az angyal, mert leereszkedett hozzá az őszi égboltból, az avilai Szent Terézről elnevezett templom borostyánsárgára festett tornyáról. Feküdt a nyitott föld torkában, és nézte a fölötte lomhán elforgó egeket, csonthegyeket, mésztengereket, és arra kellett gondolnia, hogyan mondja meg a másiknak, miként árulja el neki, hogy ugyanaz hasítja a földet és az eget, ami összetartja. Ugyanazok az igék, mert csak egy grammatika létezik, nincs elkülönülés, minden egyben van. De hogyan lehetne is ez másképp, ha minden a ránézőben van, minden a ránézéssel keletkezik. A fűszál, a kő, a hegy, a folyó, a szél, az eső, de még a hangok, illatok, érintések, érzések is, maga a föld és az ég, a néző és a ránézés is. És ha látod az őrjöngést, a zivatart, látod az öldöklő angyalokat, azok mind csak szolgák, végrehajtók, üres automaták. A gonosz mindig mögötted áll. Bilincsként szorítja a tarkódat, markolja a nyakszirtedet, hogy ne tudjál elfordulni. És hiába hunynád le a szemedet, nincs szemhéjad. Vinnyoghatsz, nyüszíthetsz, túlüvöltheted a csatazajt, akkor sem szabadulhatsz. Nézte a csillámló, csupasz testet, és képtelen volt megszólalni. Látta magát az erőlködéstől fölpumpált hassal, elkékült arccal, vízbe fúlt, fekete állatként megfordult nyelvvel, de nem volt a tüdejében levegő, hang a torkában, nyelv a szájában. Így feküdtek ott a nyitott föld belsejében, mint két gipszbe dermedt bábu. Az egyik nyitott szemmel, az elforduló eget figyelve, a másik üres szemgödörrel, megcsavart testtel, jobb karját könyökben behajlítva, mintha nyúlna, kapaszkodna az égbe. Az angyal lehunyta a szemét, pontosan úgy, ahogy az emberek teszik, és akkor hirtelen, éles robajjal végighasadt fölötte a csend. Szerszámok csattogását, kerekek nyikorgását, kutyák ugatását hallotta, idegen üvöltözést, és éppen fölnyitotta volna újra a szemét, de már nem tudta. Az arcára vastag, nehéz tömbökben zuhogott a sárral kevert, még sistergő oltott mész. Kínjában belemarkolt az alatta fekvő, megkelt húsba, oldalra kapott, ahol a másik feküdt, a bábu azonban már nem volt ott. Tágra nyílt, sugárzó szemmel szelte a magasban a szikrázó, tiszta levegőt, repült keletre, nyugatra, délre vagy északra, nem tudta pontosan, csupán egyetlen pontot látott maga előtt, az avilai Szent Terézről elnevezett, borostyánsárgára festett templom tornyának csúcsát, amelyen hamarosan megpihenhet, és fejét kissé oldalra billentve, balra fordulva fürkészheti az Erzsébetváros utcáit.

 

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!