Délelőtt jelentek meg az utcákon, de hogy honnan keveredtek elő, a város melyik kapuján gyalogoltak be — ha egyáltalán kívülről érkeztek —, nem tudta senki. Mire dél lett, a piacon, a templomtéren, a piszkos, szűk sikátorokban másról sem lehetett hallani, mint róluk, a csontfejűekről, lószerű pofájukat a bátrabbak, főként a fiatalok mielőbb látni akarták, de volt, aki már a hír hallatán magára zárta háza ajtaját, és kezét imára kulcsolva a feszület elé borult: kegyelmezz uram, itt vannak a csontfejűek. Pedig azok nem bántottak senkit, csak óriási lépteikkel járták az utcákat, és ha kis időre fel is szívódtak a sötét sikátorok mélyén, rövidesen a legváratlanabb helyeken bukkantak fel újra: befordultak a sarkon, esetleg valamelyik enyhén kanyargós utcán jöttek szembe egyedül vagy többedmagukkal, hogy mikor és hol, előre soha nem lehetett kiszámítani.
Mondták őket lábfejűeknek is, hiszen a jövevények hosszúkás, göcsörtös arca nemcsak lovak koponyájára, de emberi lábfejre is emlékeztetett, pontosabban egy emberi lábfej kiszikkadt, sárga maradványaira, amelyen a meztelen csontokat láthatatlan szövet, titokzatos erő tartja egyben; sokak szerint szemük nem volt, bár ormótlan fejük két oldalsó üregében többen sötét, vizenyős lószemeket véltek felfedezni — ugyanezeket a lyukakat mások egy bokacsont alatt húzódó két bemélyedésnek hitték —; a szájuk biztosan hiányzott, arcuk elején csak agresszíven előmeredő, vékony, csupasz ujjpercek csúcsosodtak ki (vagy agyarszerű fogak, ha a lények megint lókoponyára hasonlítottak), így a különös figurák ha beszéltek, kizárólag a szemükkel beszélhettetek, és mondták ki mindig ugyanazt a szót: intuíció.
A kezük helyén is csak valami használhatatlan, kacska csonk kandikált elő sötétbarna kámzsájuk ujjaiból.
Annál inkább volt viszont lábuk. E hosszú, vékony póznákat előszörre gólyalábnak lehetett hinni, csak később derült ki, hogy a pipaszár vékonyságú, megsárgult csontok a fejekkel egy testet alkotnak — felső részük a kámzsa alatt tűnt el, alsó végük a szürke, zsinórral áttekert kapcában —, a lófejek ott a magasban, e rúdszerű micsodák fölött utaztak lebegve, mint valami dölyfös uraságok, így kukkantottak be a templomkapun, az ispotály ablakán, a piac árusainak sátraiba, a lakóházakba, a cserzővarga, a kovács boltíves műhelyébe, hogy annyit mondjanak: intuíció.
Mit jelenthet?
Egy nap telt el, kettő, három, és a hívatlan vendégek tovább járták a várost, lépéseik nagyot döndültek az utcaköveken, újra meg újra felverték a port, tenni azonban senki nem mert ellenük; azt kezdték beszélni, hogy a csontfejűeket a király küldte — talán büntetésből vagy egyéb titkos megbízatással? —, és hát az ő hatalmával ugyan ki merne szembeszegülni? Más nézetek szerint viszont a jövevények orvosok voltak, legalábbis kuruzslók, akik varázsszavukkal a várost fertőtlenítik a járványtól, a gyógyulást hozzák, ők maguk pedig halhatatlanok.
Ez utóbbi tézis aztán hamar megdőlt, amikor pár napra rá a palánkkerítésnél, amely mögött az új templomtorony építése folyt, az egyik csontfejű egyszerűen elvágódott, magába roskadt, majd elpusztult. Előbb csak verte a víz, a lakók a szomszédos kapualjakból hosszan figyelték, ahogy a sárgás koponyán meg a pipaszár lábakon milliónyi áttetsző csepp csapódik ki, később fájdalmasan rángatózni kezdett; a közelébe persze senki nem merészkedett, a vacogva verejtékező csontfejű ott is múlt ki a templom tövében, teteme, vagyis egy kámzsás csonthalom — mivel húsa nem volt, ami rohadjon — dögszagot nem árasztott.
Követ jött a királytól fekete lovon, egy szót sem szólt, csak a templomkapu elé csapott egy papírtekercset, és máris vágtatott vissza nyugat felé. Azt hallottuk, új urak járnak-kelnek utcáitokon. Mifélék? Bízunk bölcsességetekben, és hogy nyomban elűzitek őket, de eszetekbe véssétek: ha őket választjátok, hadaink készen állnak, hogy körülvegyék a várost, és benneteket az egy igaz isten nevében halálra éheztessenek.
A polgárok sápadtan fogalmazták válaszlevelüket: nem tudják, kik járkálnak utcáikon, írták, eleddig abban a hiszemben éltek, hogy a csontfejűek a király küldöttei. Mitévők legyenek? A városban járvány tört ki, segítséget kérnek, maradnak hűséges szolgák satöbbi.
Ám a város követének a király fejét vette. Hazug kifogások, üzente vissza, taktikáztok, időt akartok nyerni, csakhogy isten kegyelméből átlátunk a szitán, igenis tudomásunk van róla, hogy a mifélék tovább lófrálnak köztetek, ezért szavunk meg nem változtatjuk: elűzitek őket, vagy halál fiai vagytok.
A polgárokat a hideg rázta. Elűzni a miféléket, könnyű azt mondani. De ugyan ki venné fel velük a harcot? Ki merné elzavarni őket, vagy ha el nem takarodnak, kárt tenni bennük? És ha feldühödve kénes tűzcsóvákat eregetnek a fenekükből?
És nem tudni, a mifélék vagy a járvány miatt-e, a király serege már másnap éjjel körbevette a várost; egy kereskedőt, aki a szomszéd vásárba igyekezett volna, a katonák kivont karddal és kőhajításokkal zavartak vissza a kapun pirkadatkor, ott hagyott kordéját a várárok mélyébe borították.
Amint a nap felkelt, a város apraja-nagyja a piactérre sietett tanácskozni (körül vagyunk zárva, körül vagyunk zárva!), kisdedek sírtak az anyjuk ölében, a tér eldugottabb zugaiban felvonyítottak a kóbor kutyák, mi több, a zsúfolt piacra vezető utcák torkolatánál — mintha maguk is a gyűlésre lennének hivatalosak —, megjelent néhány csontfejű is, hogy onnan a magasból, ahol piszkafa lábai eltűnnek a barna darócruha alatt, bámulja meg a tömeget nem létező szemeivel.
Az elöljárók riadt képpel tanakodtak. Talán ha nagy kövekkel dobálnák meg a pofájukat. Vagy ha körülkerítenék őket, és égő fáklyákkal hadonásznának feléjük, amíg a kámzsájuk lángra nem kap. Vagy ha előbb szurokkal öntenék le, és úgy gyújtanák meg, amelyiket sikerül bekeríteni. Még jobb, javasolta valaki, ha lasszóval fogjuk be és teperjük őket a földre, vagy hosszú rudat akasztunk a gólyalábaik közé, és majd ha elgáncsoltuk, akkor borítjuk rájuk a szurkot, aztán hadd égjenek, előbb-utóbb csak szétolvadnak az aszott, sárga csontok meg a különös formájú, göcsörtös-hosszúkás, nagy koponyák.
Mindez a tömeg szélén ácsorgó csontfejűeket nemigen hozta lázba, hiába beszéltek róluk az emberek órákon át, ők úgy látszott, unják a felhajtást, végül sarkon is fordultak, és délelőtt már a piactértől távolabbi, üres utcákban, zegzugos sikátorokban bolyongtak inkább, ott kukkantottak be az ablakokon, jóllehet a házakban nagyrészt csak a haldoklókat és ápolóikat találhatták, na meg azt az egy-két szentfazekat, akik már hetek óta térdepeltek a feszület előtt.
Közben az egyik elöljáró alaposan elkésett a gyűlésről, és amikor rendezetlen öltözetben, álmos szemekkel megérkezett, a tömeget azonnal csendre intette. Furcsa álmom volt az előbb, kezdte, a szobámban álltam, és valahonnan egy csontfejű meredt rám. Ezúttal, úgy rémlett, beszél is. Nem tudtok bennünket elpusztítani, üzenték azok a szemek, a barátunk a templom tövében csak viccelt: még egy darabig játssza a csontkupacot, aztán nemsokára újra velünk gyalogol. Különös, szólalt fel erre egy másik elöljáró, az éjjel ugyanezt az álmot láttam én is — és én is, tette hozzá rögtön egy harmadik.
A nap delelőre hágott, a gyűlésen már minden gyerek bömbölt — a riadt tekintetű anyák hiába csitítgatták őket —, és a piac eldugottabb szegleteiben, mintha ők kerültek volna kelepcébe, még hangosabban vonyítottak a kóbor kutyák.
A bátrak persze elhatározták, egy életük, egy haláluk, mégiscsak szembeszállnak a csontfejűekkel, csapataikat ott helyben megszervezték, és amint a mifélék — egykedvűen és bambán — újra a nyílt utcákon kezdtek lézengeni kora délután, a harcra kész csoportok rögtön körbevették őket. Most megvagytok. Előre a királyért, a városért, a hazáért!
Ám kőhajítóik kövei, ha egyáltalán célba találtak, egyszerűen lepattantak a hosszú koponyákról, ütésüket a csontfejűek meg sem érezték; lasszó is elszállt felettük, ha pedig valami csoda folytán mégis fennakadt egyik-másik göcsörtös csontban, a kötél szakadt el hirtelen. Elgáncsolni szintén nem lehetett őket, a mifélék könnyedén lépték át a leghosszabb, legvastagabb botokat meg magukat az embereket is, mindehhez ráadásul lépéseik ütemén sem kellett változtatniuk. Egy-két óra, és a harcolók lihegni alig bírtak a fáradtságtól, bár a legcudarabb sors azoknak jutott, akik égő fáklyáikat lobogtatva indultak rohamra alkonyatkor: e vakmerő utcagyerekek — egy elszánt pap vezetésével — addig-addig hadonásztak a lángokkal, amíg végül önmagukat sikerült felgyújtaniuk, közben a csontfejűek durva kámzsája épp csak megpörkölődött.
A lószem az elöljárók álmában tehát igazat beszélt, ráadásul a nagy felfordulásban tényleg eltűnt a csontkupac a templom tövéből („tényleg csak viccelt, ez tényleg csak viccelt!”), és onnantól a lábfejűek mintha újra eggyel többen gyalogoltak volna; a polgárok tudták, végük van, legfeljebb keresztet vethetnek mind sűrűbben; mitévők legyünk, mitévők?, tárta szét a kezét az egyik, majd spórolunk az élelemmel, próbálta nyugtatni a másik, mostantól féladag.
Így telt el egy hét, két hét, egy hónap, két hónap. Mindenki élt, ahogy bírt, igaz, közben legalább a járvány alábbhagyott, a nyár, a gyötrő szárazság, a forróság ugyanakkor nem akart múlni, ezalatt a falakon kívül, fejükön vizes kendőkkel katonák kártyáztak és ásítoztak, alig várták, hogy a városlakók végre éhen haljanak.
Odabent fogyott is az élelem. Az arcokról lassan leolvadt az élet, a piacról eltűntek az árusok, a téren régóta csak egy-egy szeplős utcagyerek árult kölyökmacskákat vagy élő egeret, később, nyár végétől pedig az utcákon szinte már csak csontfejűek mászkáltak fel-alá — kámzsájuk lobogott a perzselően forró szélben —, a polgárok, akik mostanra felélték a tartalékaikat, inkább szobáik mélyén pislogtak, takarékoskodtak minden mozdulattal.
Aztán amikor a város piacán már kölyökmacskát, egeret sem lehetett kapni, váratlanul újabb elöljáró látott álmot. Egyezséget ajánlunk, mondta álmában a lószem, megbújunk a régi dögkútban, ti pedig azt mondjátok, eltűntünk, de ne aggódjatok, a király katonái nem fognak ránk találni, hiszen máshoz sem értünk jobban, mint hogy halott lovak csontjainak álcázzuk magunkat, megígérjük, ezután csak akkor jövünk elő, ha már nyugovóra tértetek, csak utána nézünk be ablakaitokon, cserébe annyit kérünk, hallgassatok.
Miután felébredt, az elöljáró útnak indult: gyülekezzünk, gyülekezzünk, kopogtatott be mindehová, majd rögtönzött összejövetelen adta elő álmát. Erre észbe kapott egy másik elöljáró is, ugyanezt álmodtam az éjjel én is, nyúlt a homlokához bágyadtan — és én is, emelkedett szólásra a harmadik.
Mivel csontfejűt aznap senki nem látott a városban, a polgárok nyilat lőttek ki a katonák közé, rajta üzenet: „Eltűntek, jöhettek”, és a fegyveresek — mint valami győztes csata után — büszkén vonultak be a nyugati kapun; körül sem néztek, máris a lakoma érdekelte őket, tudták, a hírre a király ételt, italt hordat majd a városba. Így is történt, a piactéren órákon belül nagy ünnepség kerekedett, a lakók arca mögé, a szemekbe lassan visszatért az élet, és a délceg katonák a nélkülözés hónapjai után megrészegültek a város soványka, szinte áttetsző, de annál szépségesebb lányaitól, azok meg az idegen katonák igéző tekintetétől, és pár kisebb-nagyobb hasmenést leszámítva a városba visszaköltözött a boldogság.
Vagyis visszaköltözött volna, csakhogy az egyre szövődő szerelmeket látva az apák homlokát újra ráncok redőzték.
Akkor már hetek óta tartott a lakoma.
Mi lesz, mondogatták mind gyakrabban, ha valamelyik vágytól elbódult leányzónk kifecsegi a város titkát? És ha az egyik fegyveres, aki ilyen-olyan okból késő éjjel mászkál az utcákon, egyszer csak kámzsás lókoponyákkal találja szemben magát? Esténként az asztal köré ültették házuk népét, hogy mindenki az eszébe vésse: az igazságot a mifélékről nem emlegetik többé, ajánlatos az egész ügyet csak a legbizalmasabb körben szóba hozni. Vagy még abban sem. Világos?
Miről beszélsz, atyánk?, kérdezgették a lányok vidáman. Megháborodtál?
Lassan beköszöntött az ősz. A piactérre visszaszivárogtak az árusok, újrakezdődött a templomtorony építése, és egy langyos, álmos, hűvös reggelen a hadsereg szedte a sátorfáját, és elvonult — csak a szerelmes katonákkal nem volt mit tenni, azok maradtak, békeidő lévén legtöbbjük a nagy építkezésre állt be kőművesnek.
Az apák pedig tovább sziszegtek. Egy szót se, nem tudtok semmiről, figyelmeztették lányaikat, de azok csak még büszkébben, szebben és kacérabban állták az erőtől duzzadó kőműveslegények tekintetét, ugyan már, apánk, miről kéne tudnunk, és csak vihorásztak tovább.
De már nem sokáig tartott a jókedv. Volt apa, aki egyenesen megtiltotta a lányának, hogy az építkezés közelébe vagy egyáltalán az utcára menjen, mi több, egyáltalán rágondoljon a volt katonákra. A templom szépen épült, ám ezt a lányok már nem láthatták: bizalmatlanságában egyre több családfő az emeletre záratta lányait; nővérek, húgok sírtak odafönt egymás vállára borulva, miközben egy ács épp nehéz diófadeszkákkal szögelte be szobájuk ablakát.
Csakhogy a szerelemnek nem lehet parancsolni. Az apák éjszakánként ezer hang közül is felismerték a zsalu nyikorgását; rács tört, pusmogás hallatszott, fekete árnyékok suhantak — sötét a sötétben —, biztos, hogy valaki járkált itt. Vagy csak álmodták az egészet? Az apák verejtékezve, kalapáló szívvel riadtak fel percenként, és kezdték azt gondolni, mégiscsak jobb volt, amíg a király katonái helyett valaki mások járkáltak közöttük, valakik, akikről nem lehet beszélni, és akiknek uralkodására rövidesen úgy emlékeztek vissza, hogy az — egy távolódó, bizonytalan emlékű, szavak nélküli múltban — soha nem tapasztalt biztonságot nyújt a városnak. Hiszen halt meg egyáltalán bárki a nagy nyári aszály idején? Nem. Hát akkor? És sokuk szerint a járvány elmúlását is nekik lehetett köszönni, nekik, a valakiknek.
És ahogy a nappalok rövidültek, és hol végtelen, lassú esők estek, hol fekete viharok csaptak le a városra, a családfők úgy lettek egyre zárkózottabbak. Kimerültségük, feszültségük családon belül és szomszédok között is torzsalkodást szított, abban azonban legádázabb ellenségek is egyetértettek: életük nem ugyanaz többé, és szeretett otthonuk, ez az egykor virágzó, gazdag város — feltéve, ha valaki nem fiatal és fülig szerelmes éppen —, élhetetlen, szörnyűséges hely lett. Ráadásul valakik, ismeretlenek egy napon agyonverték azt a sápadt, kissé bolond nőszemélyt, akit már bevonulásukkor sem a katonák délceg alakja hozott izgalomba, hanem a régi dögkútba dobált szürke szirmú rózsákat minden alkonyatkor: mintha már életében is a halálból járt volna vissza ez a kócos nő, aki a halott virágokat is elhunyt kedvesének szánta — vagy talán elpusztult kutyájára emlékezett, annak tetemét vethették nemrég a dögkútba. A katonák voltak, a katonák, jobban mondva a kőművesek, vádaskodtak az apák, majd még a templomtornyot is úgy építik, hogy egyszer ránk omoljon. És volt egy olyan intuíciójuk, hogy ez még csak a kezdete a városra váró szörnyű eseményeknek: jobb volna nem is itt élni, mondogatták, ahol tele vagyunk félelemmel, szorongással, képmutatással, és hát miféle hajdani boldog életre, bőségre emlékszünk vissza? Lehet, az egészet csak elképzeltük.
A templomtorony pedig csak épült és épült, télvíz idején is rendületlenül, akárha a mennyország üzenete lett volna, egyre szebbre, egyre magasabbra.