Egyszerre a rend és a téboly regénye Danyi Zoltán A dögeltakarító című, hét fejezetből álló műve, mely a művészet szépségén, egy kifinomult, a témához, többek között a háborút, a fel nem oldható traumákat kibeszélni, feltárni akaró szövegvilághoz képest meglepően szép, jól kitalált nyelven[1] keresztül értekezik nemcsak a már történelemmé vált, de mégis folyamatosan jelenvaló brutalitásról, hanem az emberben lakozó ösztönös kegyetlenségről és az ezzel szemben megképződő túlélési vágyról.
Az idén Mészöly-díjjal kitüntetett vajdasági író, költő, Hamvas-kutató rózsakertész művészetére mindezidáig is a finomság és a szépség brutalitása (vagy épp a brutalitás szépsége) volt a jellemző, ebben ars poeticája rokonságot mutat az anyagokkal alkimikusi munkát végző Tolnai Ottóéval vagy a dokumentarista irányultságú Danilo Kišével, de a tisztítás, a finomítás, az áttetszőség és az átláthatóság most — korábbi műveihez képest — jóval megrázóbban kapcsolódik a gyilkolás, a tisztogatás, az eltakarítás, valamint a megbocsáthatatlan elfe(le)dés fogalmaihoz. Igaz ugyan, hogy a 2012-es Több fehér egyre inkább a csendhez közelítő versei a nyelvi csiszoltságra és csupaszságra való törekvésnek, egy pontos, tiszta nyelv megtalálásának olyan dokumentumai, melyek a befogadó számára — A dögeltakarító felől olvasva — már azokat a nyomokat, maradványokat teszik láthatóvá, melyek a 2015-ös regény esztétikai és egzisztenciális tétjét jelölik ki. A verseskötetben Danyi — mint ahogy a kötet utószavában Varga Mátyás megállapítja — olyan aszketikus poétikához jut el, amely „az artikulálhatatlan artikulását és az elmondhatatlan elmondását nem beteljesíteni szándékozik, hanem az erre tett kísérletet teszi meg poétikai elvévé.”[2] A nyelv, még a tiszta, nyelven túli nyelv sem képes maradéktalanul közvetíteni a háború, az erőszak, tehát a bűnök és tágabban az emberi létezés borzalmait, így a Több fehér verstárgyainak tapasztalata az, hogy a traumák és az ezek elmondására tett kísérlet könyörtelenül újrarendezik a világ, a történelem és a nyelv viszonyát. A költői énben, az egzisztenciában törést, folytonosságában szakadást okozó háború a császári és királyi rózsakert gyönyörű virágain, de ugyancsak a szerelem tapasztalatán keresztül sejlik fel. Az áthúzott sorokban (nagyon érzékenyen, pontosan jelezve azt, ami épp kimaradna) azonban nemcsak a tökéletes kimondás lehetetlenségének, hanem elsődlegesen a traumatizált szubjektum fájó ráeszmélésének lehetünk a szemtanúi, hiszen a törlés ellenére is ott a szembesülés a felfoghatatlan evidenciával: az emberi létezés esetlegességével és semmisségével. Egy olyan antropológia konstruálódik így meg, amelyben az emberek a tárgyi világhoz képest is értéktelenebbek („akiknél egy lavór / vagy hamutartó is súlyosabb”[3]), és amelyben „a rögök / ölelik egymást”.[4]
A háború gyilkoló gépezetének köszönhetően a szubjektumban anomáliát okozó trauma Danyinál a nyelven keresztül is közvetített vezeklő (egyszerre tehát poétikai és etikai) magatartásból teszi kérdésessé az európai kultúrát, a humanizmust, a művészet által elmondott szépet, a művészet létjogosultságát, az esztétika eredetét mint rózsát. Ez teljesedik ki A dögeltakarítóban, válik fájóan egyetemessé, azzal a különbséggel, hogy a nyelvi aszkézist felváltja a burjánzás (tkp. a szerző felturbózza a nyelvet), illetve a rózsával való foglalkozás (melynek motivikus kiindulópontja lehetne Hantai Simon Rózsa-szín írása, Helène Cixous művészeti esszéje és Tolnai jerikói rózsája — utóbbi maga is folyamatos jelentésbővülésben, mozgásban, új kinyílásokkal működik) nem kimondott intenciója a regény ismétlésekkel dolgozó, azokat gyakran új kontextusba helyező szövetének. Jóllehet Danyi több interjúban[5] arról beszél, hogy a későbbiekben majd szeretne a gyönyörű, ám kegyetlen virágokról is írni, A dögeltakarítóban, még ha motivikus szinten éppen hogy csak megjelenik a rózsa, már létrehozza a brutális rózsa regényét.
Ha a srebrenicai tömegmészárlás mint téma felől olvassuk Danyi kacskaringós, a fortyogó belekből kiszóló, bűzlő (ám mégsem az abjekt érzetét kiváltó) szövegfolyamát, akkor nem kérdés, azok közé az emberi nem ellen elkövetett megbocsáthatatlan bűnökről, népirtásokról szóló huszadik századi művek sorába emeljük be, melyek alapvető kérdése egyszerre esztétikai és morális megalapozottságú is. Auschwitz ténye mint felfoghatatlan és feldolgozhatatlan történelmi, egzisztenicális törés, trauma Európa, a kultúra és a humánum bölcsőjében, eleve kérdésessé teszi a művészet, a rózsa lehetőségét. Az írói felelősség mércéje, pontosabban Danyi felelősségének mércéje pedig az, hogy — Danilo Kišt parafrazeálva — miként viszonyul (jelen esetben nem a német és szovjet halál- és munkatáborok, hanem) a balkáni, boszniai népirtás valóságához.[6] A dögeltakarítóban pedig ítélkezés, moralizálás nélkül, mégis könyörtelenül kirajzolódik „a történelem vágóhídjára vetett ember, a történelemére, ami semmiképpen sem »az élet tanítómestere«, hanem üvöltözés és dühöngés, egy idióta motyogása.”[7] Danyi virága a kegyetlenség rizómája, az emberi létezés középpont nélküli, kiúttalan, elviselhetetlen útvesztője, amelyben a vörös szirmok Európa, a Balkán véres történelmének újabb és újabb, folyamatos ismétlődésben, növésben, kinyílásban egzisztáló traumajelei. Olyan traumajelei, melyekkel szemben az írás, a művészet mindig csak reménytelen és hiábavaló kísérlet marad, ám e kísérlet nélkül az emberi létezés még ideig-órákig sem kaphatna értelmet. Konkrétan a srebrenicai őrület áldozatainak halála nem lenne több — továbbra is az utolsó jugoszláv író gondolatait citálva —, mint a vágóhídi állatok lemészárlása. (Ehhez kapcsolódik a regényben a nemzeti jelképek, a címerek újabb szimbólumokkal bővülő, ismétlődő leírása, mely végül a következő megállapításban csúcsosodik ki: „az Andrássy úti dugóban vesztegelve arra gondolt, hogy az 1991-ben alapított húsgyárat kellene belefoglalni valahogy az új szerb címerbe, mert ezzel a húsgyárral lehetne a legpontosabban kifejezni azt, hogy miről is volt itt szó az elmúlt tizenvalahány évben, nemcsak Szerbiában, hanem az egész Balkánon, de ami azt illeti, lényegében az összes kelet-európai országban ugyanerről volt szó ezekben az években, mindössze annyi különbséggel, hogy valahol kevesebb, máshol meg több vér folyt, de ez tulajdonképpen csak árnyalatnyi különbség, és ha jobban belegondolunk, akkor az Európai Unió azúrkék lobogójára úgyszintén ezt a húsgyárat kellene rajzolni, a szerb húsgyár fekete árnyképét.” — 179–180)
Mélyen pesszimista labirintusregény A dögeltakarító, hiszen az elbeszélő (egy balkáni paraszt!) megrázó tapasztalata, hogy nincs kijárat ebből az értelmetlen, őrült történelemből, hogy Európa a közöny és a szolidaritáshiány kulturálatlanságának a terepe, egy felturbózott antimennyország. Véres komédia, a „vérbeli mulatság” (60) színhelye, ahova — mint ahogy a regény szövetébe beemelt Urbán András-előadás allúzióiból kiderül — lejöttek az angyalok önmagukat szórakoztatni, eljátszani, milyen embernek lenni. (60) Az ember pedig akár a jelenkor Budapestjének forgalmi dugójában (vö. útvesztő), akár a történelmi, nemzeti tragédiákkal terhes, multikulturális Berlinben, akár a szerbiai utakon útkarbantartóként (dögeltakarítóként), akár Temerin utcáin bolyongva, majd az árokba, a fekete sárba, a dögöket rejtő zsákok közé esve próbál túlélni, próbál visszatérni a háború (vagy a szerelem!) okozta repedések ellenére is önmagához, nincs feloldozás, nincs megváltás.[8] Noha az utolsó fejezetben a Mediterráneum partján a narrátor egy zseniális látomásleírásban megbocsát szeretett, ám bűnös városának, Újvidéknek, tudja, ezzel még semmi nem ér véget, a kicsontozó idők örökre itt maradnak. A tenger, ami maga is dögszagot áraszt, partra veti egy ismeretlen (talán P.) lábát, Danyi ezzel is láthatóvá teszi a trauma, a halál, a bűnök fenyegető, ismétlődő jelenlétét.
A szerző regényében tehát, megidézve Spengler A Nyugat alkonyát, befellegzett Európának[9], mert Európa — Aleš Debeljakot idézve — „a dicsőített, a vágyott és mértékadó […] tragikus csődöt mondott, sokáig nem is akart, később pedig képtelen volt hatékonyan közvetíteni a fundamentalizmus legutóbbi tombolásainak idején, a peremrészein kitört háborúkban.”[10] Többé már nem élhető hely, csupán a történelem, a múltbéli kegyetlen és erőszakos tettek, vérengzések örökké kísértő színhelye, „gané” (117), melynek a narrátor szempontjából egyik hangsúlyos bűne a passzivitás, az, hogy nem avatkozott be a balkáni háborúkba. Danyi traumatizált elbeszélője Amerikába vágyik, mert „Európát már túl sokszor kizsigerelték és a kutyáknak dobták, úgyhogy ha meg akar szabadulni a csontoktól, akkor Amerikába kell mennie, mondta, mert ha Európában marad, bárhova megy is, mindenhol ugyanúgy fogják bökdösni, szúrni, döfködni ezek a lerágott csontok, szóval Európának annyi, lőttek neki, vége.” (31) A földrajzi tér (Európa, a Balkán, Budapest, Újvidék, Temerin, Split, Amerika, a beteljesületlen vágytér stb.) azonban a szubjektum kivetülő belső tája is, mert valójában minden belül történik — ahogy Radics Viktória írja recenziójában —, az ember mivolt „belülről tépődik fel”[11], és könyörtelenül figyelmeztetve megmutatja azt, hogy már „nincs lejjebb”[12].
A regény mestermotívumához vagy kulcsmetaforájához, a dögeltakarításhoz kapcsolódik a kihantolás, az előbbivel ellentétes, kitüntetetten etikai foglalatosság, mely által válnának láthatóvá a történelmi bűnök, és elindulhatna, megképződhetne egy szembenézés a múlt történéseivel. Objektív igazságkeresésről azonban szó sincs, hiszen a maga is bizonytalan jelentésű történelmi igazság nem más, mint nemzeti igazság, vagy legalábbis ezen az ironikus, posztmodern véleményen van a benzincsempészből lett, háborút megjárt dögeltakarító narrátor, aki azonban emlékfutamaiban, elkeseredett, a kiutat kereső, bolyongó szólamaiban valójában nem tisztogat, nem megsemmisít és eltüntet, jóllehet — épp arról beszél, hogy — körülötte minden elporlad, mindent ellep, betakar a hamu. Ez a hamuról való beszéd mutatja meg, hogy a mindenkori háború, a gyilkolás, a nők megerőszakolása, a fosztogatás a fel- és elégetésben kulminál: az égés után pedig hamu, nyom marad, mely, akárcsak a földből kiforgatott csontok vagy a kicsontozó idők: „az örök időkre szól[nak]” (56). A dögeltakarító, akárcsak Marina Abramović Balkan Baroque című, az 1997-es Velencei Biennálén bemutatott, többnapos dögszagú performansza, csontsúrolás. Vezeklés, mely által azonban nemcsak az elhallgatott, letagadott, elfelejtett bűnökre figyelmeztet a szerző, hanem az ember alapvető kiszolgáltatottságára is (mind önmaga testének és lelkének, mind embertársainak, mind a történelemnek, az időnek).
A bélgázban, ürülékben, vizeletben, vérben és spermában a traumatizációt, a felejtés lehetetlenségét, az ember nyomorultságát kirajzoló ekphraszisz-sorozat által Danyi egy gazdag jelentéshálót feszít az olvasó elé, melyben a háború, akárcsak Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor című versében a róka (A dögeltakarító egyik fontos visszatérő motívuma is) rögzíthetetlenségben, folyamatos jelentéselmozdulásban van. A háború — továbbgondolva (a Gertrude Stein rózsáját megidéző) Parti Nagy rókatárgyát — a nyelv és jelentés által artikulálhatatlan minden, a lét brutális, dinamikus alapszerkezete. Állandó veszély, mert mint a rózsa, kegyetlen rizóma: újabb kinyílásokban egzisztál. Más irányból nézve a gazdag jelentéshálót, ehhez kapcsolódik, hogy Danyi regénye az olvasóban megidézheti Dragomán György Máglyájának ketrecbe zárt, majd a kislány-narrátor által kiszabadított rókáit (azokat az állatokat, melyek épp a kihantolt koporsókban rejtező igazság megtalálása előtt futnak szerteszét a világba a havas tájon), tágabb kontextusban Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregényét, melyben Nádas a testnedvek és éppen a belek működéséről, a test általi kiszolgáltatottságról hasonlókat ír, mint Danyi. Vagy Agota Kristof Trilógiáját, amelyben azonban — szemben A dögeltakarító narrátorával[13] — megszületik a terápiás írás látszólagos vigasza, mert teleíródnak a nagy füzetek (bennük a traumák korpuszt kapnak, pl. mestergerendára lelógatott csontvázakat). De legszorosabban mégiscsak Tolnai Ottó művészete az, amivel dialógusba (talán nem túlzás azt állítani, művészeti polémiába) lép A dögeltakarító. A Tolnai-motívumok (a rózsa, a tenger, az anyagok, a hamu, a só, a fű, a futóbolondok, a tinták, füzetek gyűjtése stb.) megidézése mellett azok szétírására, tarthatatlan voltára, jelentésbővítésére is kísérletet tesz a mű, miközben Tolnaiból építkezve létrehozza saját poétikáját (egyszerre a tiszta költészet eszközeivel és a fekete iszapba mártott ággal kaparászó írást — 218) és saját kiúttalan útvesztőjét, a kegyetlen rózsa, a háború rizómáját.
A dögeltakarító sikere, pozitív fogadtatásának, kritikai visszhangjának ténye azonban nemcsak a mű esztétikai értékeire, egy jelentős mű megszületésére hívja fel a figyelmet, hanem a regény félelmetes aktualitására, a történelem, az örök visszatérés ijesztő jelenvalóságára, a kultúra, a humanitás, Európa mítoszának a halálára. Arra, hogy hiába takarítjuk el a múlt tragédiáit, a csontok gerendára akasztva továbbra is ott lógnak a padlásainkon. Arra, hogy nincs megállás, folyamatosan újabb és újabb hamurétegeket szórunk a mimózák virágaira. Arra, hogy itt és most (is) háborúban élünk.[14]
Megjelent a Műút 2016056-os számában
__________________________
[1] Vö. Mikola Gyöngyi: „Elmondani a magyaroknak”, Kalligram, 2015. október, http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2015/XXIV.-evf.-2015.-oktober/Elmondani-a-magyaroknak-Danyi-Zoltan-A-doegeltakarito (A hivatkozás utolsó megtekintésének időpontja: 2016. 01. 20.) — „Ez a nyelv ugyanis, szemben például Domonkos István Gastarbaiterének tört magyarságával a Kormányeltörésben című zseniális poémában, helyenként, ahogy a fenti idézetben is, szinte indokolatlanul költői, »túl szép«, mintha nem tartozna a regény világához, mintha egy másik világból hangzana át. Mert a szépség nem úgy jelenik meg a nyelvi regiszterben, mint emlék egy elsüllyedt, boldogabb, ártatlanabb világból, nem is úgy, mint valamifajta megváltás lehetőségének jövőbeli utópiája, hanem inkább úgy, mint valami rejtélyes, váratlan, oda nem illő jelenség, ami nem tartozik egyetlen regénybeli idősíkhoz sem. Ez a különös szépség szakadás az idő szövetén, lélegzetelállító metafizikus »flashback« a kontrollálhatatlan traumatikus emlékbetörések ellenpontjaként.”
[2] Varga Mátyás: Utószó = Danyi Zoltán: Több fehér — Cs. és Kir. Rózsakert, Új Forrás Könyvek 44., Tata, 2012, 43.
[3] Danyi Zoltán: I. m., 16.
[4] Danyi Zoltán: I. m., 24.
[5] Vö. pl. Szerbhorvát György: Danyi Zoltán: Ebben a háborúban a női test harctér volt, Librarius, 2015. október 31, http://librarius.hu/2015/10/31/danyi-zoltan-ebben-a-haboruban-a-noi-test-harcter-volt/. (A hivatkozás utolsó megtekintésének időpontja: 2016. 01. 20.)
[6] „Amikor azt mondom, hogy nagyrészt Srebrenica miatt írtam meg a könyvet, akkor ez nem annyira a regényre, mint inkább Srebrenicára vonatkozó állásfoglalás. Hogy ezt ki hogyan érti, azt mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom. Én nem tudtam úgy élni tovább, hogy a szerbek azt mondják, győztünk, a horvátok azt mondják, győztünk, az albánok azt mondják, győztünk, nem tudtam elviselni többé, hogy mindenki a »győzelemről« beszél, miközben néhány millió ember élete örökre helyrehozhatatlanul szarrá ment.” (Szerbhorvát: I. m.)
[7] Danilo Kiš: Kételyek kora, ford.: Balázs Zita – Borbély János – Piszár Ágnes – Toldi Éva – Vujicsics Marietta, Kalligram–Forum, Pozsony–Újvidék. 1994, 90.
[8] Ezt erősíti a mű utolsó előtti fejezetében a döglerakó árokba, a talán tizenkét zsák közé eső narrátor helyzete, elindulása a vacsorára, a meg nem érkezése — mindez profanizálja és ironikus kontextusba helyezi a bibliai utolsó vacsorát.
[9] Az Európával való leszámolás fenyegető tapasztalata, igaz, más kontextusba ágyazva, Michel Houellebecq Behódolás című regényének is egyik fundamentális problémája, mely hasonlóan, mint A dögeltakarító, az európai értékekkel kapcsolatos évezredes tudást bírálja felül és rendezi újra.
[10] Aleš Debeljak: Európa európaiak nélkül, ford.: Gállos Orsolya, Napkút, Budapest, 2006, 9.
[11] Radics Viktória: Nincs lejjebb, Magyar Narancs, 2015. október 15, http://magyarnarancs.hu/konyv/nincs-lejjebb-96832/?orderdir=novekvo. (A hivatkozás megtekintésének utolsó időpontja: 2016. 01. 20.)
[12] Uo.
[13] Danyi elbeszélőjében habár ott van az igény és vágy a feloldozást, a trauma sikeres kezelését hozó írás iránt, a regény szövegterében ennek sikertelensége (így tkp. a művészet reménytelen kísérlete) tematizálódik. Kiderül, hiába szerez végül megfelelő fehér füzeteket hosszú kutatás után, ezekbe a füzetekbe (mielőtt kidobná őket) csak egy-egy hosszú, gyászmenetre emlékeztető mondatot ír, mintha a gyógyulás reményével kecsegtető szavak eliszkolnának előle.
[14] Vö. Radics Viktória: I. m.