A kötetben található egyik tanulmány címe: Ugyanúgy másképpen, az alcímben pedig a „változatok az időre” szintagmát olvashatjuk, ami talán magyarázatot is adhat arra, mi köze lehet egymáshoz Mészölynek, Nádasnak — és nekünk magunknak hozzájuk. A tanulmány szerzője, P. Simon Attila szerint az jellemző időtapasztalatára, hogy magába záródik; egymásba kavarodik benne a jelen, a múlt és a jövő. Márpedig ha ez így van — és előlegezzük meg azt az állítást, hogy ez márpedig így van —, akkor minden ugyanaz másképp-léte nem csupán poétikai kérdés, hanem létmód, méghozzá egy jellegzetesen kelet-európai létmód.
Az időnek egy olyan sajátos reflexív játéka tárulhat fel előttünk a történetek gondos és türelmes szétszálazása révén, melyre leginkább talán az jellemző, amit szintén a fenti tanulmányban olvashatunk: a teljes széttartás és a párhuzamosság egyidejű jelenléte. Ugyan logikai képtelenség, hogy valami egyszerre legyen önmaga és nem önmaga, vagy ugyanaz és más, de ami az arisztotelészi gondolkodás számára abszurdum, az itt, a világ keleti fertályán mindennapos léttapasztalat. S úgy vélem, pontosan ezt a hátborzongatóan otthonos élményt írják körül Mészöly és Nádas szövegei — és voltaképpen ma is ugyanezt éljük, másképpen.
Pontosan ezért is bátor vállalás Mészölyről és Nádasról leírni bármit is, hiszen, ha következetes és ennélfogva tisztességes az elemzés, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül azokat a párhuzamosságokat, amik a mindenkori olvasót és annak mindenkori világát (vagyis a mi világunkat) is beleszövik az értelmezésbe. Ezeken a szövegeken nem lehet kívül maradni a „szövegimmanencia” finnyás módszertanára vagy a „világ: nyelv” üres frázisára hivatkozva, mert úgy rendezik át a maguk párhuzamosságai révén világunkat, hogy közben szét is robbantják azt.
Mészöly és Nádas: a magyar irodalom nagy apafigurái, életművük jelentősége megkérdőjelezhetetlen, emellett aligha szükséges érvelni. Ez a jobb sorsra érdemes ország az utóbbi évtizedekben nem sok sikerrel büszkélkedhet, de a kevés között kétségtelenül ott van a magyar irodalom, amit elismeréssel figyelnek és fordítanak Tajvantól Amerikáig. Ebben pedig nem kis része van a két írónak, még akkor is, ha Mészöly talán kevésbé ismert a nagyvilágban. Mindkettejükről számos tanulmány, monográfia is született már, ráadásul nem egy a jelen kötet szerzői tollából is, akik évek óta értelmezik a két író szövegeit.
A hat tanulmány egy konferenciához kapcsolódik, melyet a Párhuzamos történetek megjelenésének 10. évfordulója alkalmából rendeztek Pécsett, az egyetem Kerényi Károly Szakkollégiumának szervezésében Pontos észrevételek. Mészöly Miklóstól Nádas Péterig és vissza címmel. A szimpózium két fő szervezője évek óta Mészöly és Nádas hivatott értői közé tartozik, s mivel mindketten tanítanak a Pécsi Egyetemen, ezért aligha meglepő, ha szenvedélyüket sikerült átplántálni hallgatóikba is.
Az előszóban, pontosabban az Előszó helyett című előszóban emlékezik meg a kötet szerkesztője a hőskorszakról, amikor még egyetemistaként találkozott Mészöly és Nádas műveivel egyetemi szemináriumokon, és hallgatótársaival hosszas vitákat folytattak róluk. (Ezek az egykori vitapartnerek mára maguk is elismert kutatókká váltak; Böhm Gáborról, Sári Lászlóról, Szolláth Dávidról van szó.) S ebben a rövidke nyitó szövegben Bagi olyan súlyos állásfoglalást fogalmaz meg, ami nem csupán elméleti krédóként értelmezhető, hanem a lehető legkomolyabban vett gyakorlati kérdésként, vagy — hogy fellengzősen fogalmazzak — kutatói éthoszként, hiszen azt írja, hogy „vitáink merőben prózapoétikai vagy irodalomtörténeti kérdésekre szorítkoztak, mégis a legmélyebben egzisztenciálisak [kiemelés tőlem — D. S.] voltak. […] Mészöly és Nádas számunkra világnézet volt.” (5–6)
Itt Bagi voltaképpen arról beszél, miért adja az ember a fejét olyasmire, hogy irodalommal foglalkozzék, és miért tart ki mellette. Vagyis arról, hogyan válnak szakmai problémák a személyiség egészét és annak integritását érintő egzisztenciális problémákká. Azt írja még, hogy „Mészöly és Nádas maguk is világnézeti vitában álltak egymással életük és munkásságuk jelentős részében, és ez a vita elsősorban szövegeikben őrződött meg. Semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy lezárhatatlannak bizonyult. Az irodalomtudós, az irodalomelmélész, a filozófus a maga eszközeivel folytatja a vitát, de a tétek nem változnak.” (7) Ezeket a téteket mind a hat tanulmány a lehető legkomolyabb módon számba is veszi.
Szolláth Dávid áttekinthetően, logikusan felépített tanulmányának az Olvasásmódok ütközése a címe, és középpontjában Az atléta halálának értelmezése áll, melyet mind a mészölyi életmű, mind pedig a magyar próza alakulástörténetének kontextusában is alaposan körbejár. Megjelennek a „még nem” és a „már nem” viszonylatai, hiszen a regény poétikatörténeti helyzetét a szakirodalom átmenetiként jellemzi. Ennek megfelelően a tanulmány két nagyobb fejezetének témája is a metonimikus szerkezet felbomlása, valamint a példázatos és allegorikus olvasásmód lehetőségei. Áttekinti a regény időszerkezetét, mely „csapongónak és ötletszerűnek” tűnik, a „spontán emlékezet szeszélyes működése” (12) által irányítottnak, ám a cselekményszálak kereszteződéseiben új jelentések lehetőségei rejlenek.
A tanulmány egyik nagy erénye — amit már Láng Zsolt is észrevételezett[1] — a Függő és az Iskola a határon beemelése az értelmezésbe, melyekkel a gyerek- és kamaszkori közösség motívuma teremt kapcsolatot. A Függő tudatosan rá is játszik ezekre a kapcsolatokra. Szolláth Dávid azonban figyelmeztet, hogy — mint Esterházy esetében mindig — igen figyelmesen kell olvasni, hiszen „noha a kamasztörténet részleteiben sokkal inkább Az atléta halálára utal, az elbeszélés modalitása és szubjektumfelfogása egészében mégis az Iskolára.” (25) A második nagyobb rész pedig az egzisztencialista és politikai példázatosság lehetőségeit veszi sorra. Az előbbi Camus Sziszüphisz mítoszának előterében foglalkozik Őze Bálint figurájával, míg a politikai olvasat inkább az egyik mellékszereplőre, Rékára koncentrál. Minderről azt állapítja meg Szolláth, hogy „a példázatosság a didaktikusság, a moralizálás, a kettős beszéd kompromisszumai az áltörténelmiség csúsztatásai miatt, az allegorikus nyelv pedig politikai kiszolgálatottsága, irodalmiságot megszüntető jelentésredukciója miatt vált avíttá a hetvenes évek második felétől.” (45)
P. Simon Attila már hivatkozott tanulmányát az idő elemzésének szenteli Mészöly és Nádas munkáiban. A szerző ezen értelmezések segítségével szeretné kimutatni, hogy „Mészöly és Nádas időben egymáshoz közel keletkezett, azonos problémákkal szembesülő, és az értelmezés által néhány prózapoétikai sajátosság mentén meghatározott művei valójában nem engedik meg az egységes pályaszakasz(ok) kijelölését.” (54) Az öt részből álló írás közül a középső három foglalkozik a diszkontinuitás, a magába záruló élettörténet és az örökkévalóság nézőpontjának kérdéseivel.
Érvelésében a husserli fenomenológia időkoncepciójára, valamint a narratív identitás elméleteire támaszkodik, melyek segítésével próbálja meg tisztázni az időbeliség és az identitás kérdéseit a két író műveiben. Kétségtelen, hogy érdemi hozzájárulást, elemzési szempontot jelent a híres Időelőadások bevonása az elemzésbe, csakhogy a dolog természeténél fogva túl kevés a hely az érdemi kifejtésre, és ettől kissé ad hoc jellegűvé válik. Az esszé azonban logikusan felépített, és végül meggyőző válaszokat kapunk a múlt kontinuitásának és diszkontinuitásának kérdésére.
Márjánovics Diána fő elemzési szempontja a példázatosság, amire már a Szolláth-szöveg is kitért, pont ezért is izgalmas, hogyan egészítik ki egymást. A tanulmány behatóan foglalkozik a korabeli recepcióval, vagyis azzal, hogyan volt szokás irodalmi szöveget olvasni akkor, amikor az első Mészöly-művek megjelentek. Egyik tézise: „úgy látom, a műfajtörténeti vizsgálódások felülírhatják azt a — magyar irodalomtörténet-írásban meghatározó — elképzelést, miszerint a többszólamúság és a példázatosság viszonya feszültségként írható le. A példázatnak ugyanis sajátja az ambiguitás, az, hogy többféle olvasási módot kínál fel.” (96) A fenti tézist Márjánovics számos világirodalmi példával támasztja alá (pl. Kafka, Brecht, Lessing), és ebben a kontextusban értelmezi Mészöly több művét is, például a Jelentést, a Magasiskolát és az Ablakmosót. Az atléta halála elemzése pedig izgalmas párbeszédet folytat Szolláth tanulmányával.
Zsupos Norbert folytatja a Mészöly-olvasást, méghozzá a „felület poétikája” mentén. Azt állítja, hogy „a felszín fogalmával Mészöly Miklós prózájának lényegi aspektusa ragadható meg. A fogalommal leírhatóvá válik számos olyan probléma, amely Mészöly prózapoétikájának vizsgálata során felmerül.” (131) Ezzel pedig mintegy ki is egészíti, más oldalról világítja meg azokat az elemzéseket, melyeket eddig olvashattunk a Saulusról, Az atlétáról vagy a Megbocsátásról. A világirodalmi kontextus ebben a tanulmányban is nagy szerepet játszik, Zsuport még Flaubert vagy Zola képleíró nyelvére is kitér a nouveau roman képviselői mellett. A felszín leírásának egyik kitüntetett formája a monologikus ábrázolás — állítja Dorrit Cohn nyomán a szerző, s ennek jegyében értelmezi újra a Saulust, rámutatva annak ellentmondásaira is.
A négy, alapvetően Mészöllyel foglalkozó írás után következik kettő, melyek főleg Nádasra figyelnek. Hovanec Zoltán az Egy családregény vége című klasszikus-kultikus művet elemzi a hiány és az elhallgatás szempontjából, melyet az identitás és az önelbeszélés regényének is nevez. A narratív identitás elméletei (McIntyre, Ricoeur, Tengelyi) itt is előkerülnek, kiegészülve a Tengelyi nevéhez köthető sorsesemény fogalmával, a történet zsidó hagyományba ágyazódó vonalát pedig Assman kulturális emlékezettel foglalkozó kutatásainak segítségével közelíti meg a szerző. Alapvetően nagyon bonyolult a történetek családon belüli hagyományozódásának kérdése; ahogyan a nagyapa az apa megkerülésével, az ő elutasítása mellett az unokára akarja hagyományozni a család történetét, amit már maga is megtört és átírt.
A nagyapa a modernség programját képviseli Hovanec szerint, azét az emberét, aki a kanti-foucault-i antropológia alapján képes önmagának formát adni. Mindez azonban konfliktusba kerül az elbeszélés hagyományos továbbmondásával, ami kizárja az újraértelmezést, belsővé tételt. A nagyapa végül úgy érzi, hogy a fia bűne, vagyis a családi hagyomány elárulása miatt esik szét a történet. Nagyon tanulságos emellett az is, ahogyan az elbeszélő Simon Péter próbálja összerakni a saját identitását a nagyapa történetéből és a saját életének az eseményeiből, tapasztalataiból. Hovanec érzékenyen és sokoldalúan elemzi a regényt, számba véve annak politikai és társadalmi vonatkozásait is.
Az utolsó tanulmány pedig Bagi Zsolté, aki amellett, hogy a kötet szerkesztője, Nádas elhivatott és értő kutatója is. A Párhuzamos történetek megjelenésének tizedik évfordulója alkalmával a regényfolyam realizmusának a kérdését taglalja. Az utóbbi pár évben-évtizedben bottal szokták ezt a fogalmat piszkálni, és jobbára inkább meghagyták néhány régi vágású esztétának, akiknek a fejéből nem lehet kiverni, hogy az irodalomnak bizony köze lehet az életünkhöz, sőt akár még az úgynevezett valósághoz is.[2] Bagi leszögezi, hogy „Nádas szövegei minden esetben az elbeszélésekkel, az ideológiákkal szemben a legközelebb próbálják hozni érzékszerveinkhez a dolgokat” (234), és ennek szellemében veszi sorra, hogyan és miért tartja realista műnek a PT-t, beágyazva azt az európai regénytradícióba.
A tanulmány egyik kulcsa az „inzultáló jelenlét” Mészölytől származó gondolata, melynél pontosabban Bagi szerint sem lehet megfogalmazni Nádas törekvését a múlt jelenvalóvá tételére. A múlt betörési pontjait pedig bizonyos helyek hordozzák a PT-ben, mint például Szemzőné Pozsonyi úti lakása, ahol testek, tudatok és idősíkok keverednek egymásba. Bagi egyik szép gondolata erről: „párhuzamossá válni Nádasnál azt jelenti: egyszerre válni jelenlévővé, betörni a másik világba, és nem szűnni meg idegennek lenni abban.” (250)
A kötet alcíme az, hogy Mészöly Miklóstól Nádas Péterig és vissza, és ennek szellemében Bagi is visszakanyarodik Nádastól Mészölyig, a párhuzamokról és az eltérésekről egyaránt szót ejtve. Azt írja, „nyilvánvaló, hogy Nádas nagyban támaszkodik a múlt betörésének mészölyi regénypoétikájára. Sőt úgy tűnik, Mészöly vagy legalábbis a mészölyi tekintet maga is megjelenik egy szereplő képében…” (247) A Nádas–Mészöly-kapcsolatot több tanulmány is érinti, ám egyik sem olyan mélységben, hogy az alcím a kötet tartalmi vonatkozásai felől lenne értelmezhető, meglátásom szerint inkább a hat tanulmány értelmezői horizontja adhat rá magyarázatot.
Mint ahogyan arra is, hogy mi közünk van nekünk itt és most ezekhez az írói életművekhez, melyek maguk is afféle „inzultáló jelenlétként” törnek be az életünkbe, hagyományainkba, világtapasztalatunkba — ebbe a jellegzetesen kelet-európai abszurdba, ahol minden és semmi sem ugyanaz. S ha itt realizmusról van szó — márpedig engem Bagi meggyőzött arról, hogy másról nem is lehet szó —, akkor a kötetben található szövegeknek valóban egzisztenciális tétjeik vannak. Sőt nemcsak a szövegeknek, hanem olvasatainknak is, hiszen a párhuzamosok mentén az olvasó is beleszövődik a történetekbe.
Megjelent a Műút 2016056-os számában
_________________________________
[1] Láng Zsolt: Párhuzamos szövegek, Élet és Irodalom, 2016. március 4.
[2] Bíró-Balogh Tamás írt erről mostanában egy szellemes tanulmányt Valótlan irodalom címmel.