Akinek mókusok kölykeznek a fejében

Nagyon erős írással indul Papp-Zakor Ilka elsőre talán édeskésnek ható címmel ékesített, bemutatkozó novelláskötete, az Angyalvacsora. Merthogy a nyitó darab szintúgy édeskésen hangzó címe, a Nagyapó kesztyűcskéje egyrészt könnyen félretájolhat minket, azaz becézős és kicsinyítőképzős szóválasztásaival erősen befolyásolhatja olvasói érzületünket, másrészt meg éppen hogy így vezet be minket a szerző jellegzetes prózavilágába, ahol mézes, már-már a túlcsordulásig mézes nyelven, zabolátlan képzelőerővel és fáradhatatlan mesélőkedvvel előadott, ámde meghökkentőnél meghökkentőbb, nem ritkán borzongatónál borzongatóbb látomásokkal találkozunk.

Nagyon erős írással indul Papp-Zakor Ilka elsőre talán édeskésnek ható címmel ékesített, bemutatkozó novelláskötete, az Angyalvacsora. Merthogy a nyitó darab szintúgy édeskésen hangzó címe, a Nagyapó kesztyűcskéje egyrészt könnyen félretájolhat minket, azaz becézős és kicsinyítőképzős szóválasztásaival erősen befolyásolhatja olvasói érzületünket, másrészt meg éppen hogy így vezet be minket a szerző jellegzetes prózavilágába, ahol mézes, már-már a túlcsordulásig mézes nyelven, zabolátlan képzelőerővel és fáradhatatlan mesélőkedvvel előadott, ámde meghökkentőnél meghökkentőbb, nem ritkán borzongatónál borzongatóbb látomásokkal találkozunk. (Egyébként a fülszövegíró Forgách András is ebben látja a novellák értékét: a képzelőerőben és a mesélőkedvben, valamint azok nyílegyenes következményében, a csodák szeretetében.) Mintha csábos celofánba csomagolt, vajpuha és mézédes desszertgolyóba harapnánk, amelynek közepén valamilyen kemény és fanyar töltelék vár ránk. Persze, ki ne szeretné az édesbe csomagolt fanyart; ki ne várná el azt, hogy ha már le kell nyelnünk, el kell fogadnunk az esszenciális fanyarságot, akár egy ételét, akár az életét, legalább kapjunk mellé minél több járulékos édességet, szépséget. Mert ha már üt egy kéz, és nem simogat, legalább bársonyosan puha kesztyű (mondhatni „kesztyűcske”) legyen rajta. Végül is erre való a művészet, a szépirodalom: az ábrázolásmód varázslatával elfogadtatni velünk mindazt, ami önmagában, vegytisztán elfogadhatatlan volna.

De térjünk vissza a nyitónovellához, amely így kezdődik — mintha tényleg a bájos címnek megfelelő mesevilágba lépnénk: „Nagyapó szakálla vattából volt, az arca pedig ráncos krepp-papírból. A keze remegett, úgyhogy szinte mindig kilötyögtette a teát, de a szeme szép volt. Szerettem nézni, ahogy esténként…” — és így tovább, kellemes folyondárossággal, mígnem kiderül, hogy miközben a mosolygós nagyapa hintaszéken olvasgat, addig az elbeszélő unoka kerekes székben gurul körbe-körbe. Ami még mindig idilli látvány volna, hiszen a szereplői mivoltában kerekesszékes elbeszélő annak láttatja. Ám kissé lejjebb az alábbi mondatra bukkanunk: „Azt mondta [a nagyapa], szép kislány volnék, ha nem lennének torzak a vonásaim, csökevényes a lábam és szétroncsolt mind a két kezem…” — eddig a mondat leíró része, és ezután következik a helyzet értékelése: „…én pedig örültem, hogy van bennem valami, amit kedvel.” (7) Az „örülés” pedig — egyrészt a roncsolt kezét takaró, szép piros kesztyű miatt Kesztyűcskének becézett szereplőé, másrészt az ábrázolt iszonyatot leplező nyelvi szépségekért felelős elbeszélőé, tulajdonképpen a szerzőé, továbbá az ő novellájába merült olvasóé — kitart mindvégig. Egészen addig tehát, amíg a közös erdei gombászás során a „nagyapó” egy fánál hátrahagyja az ő „Kesztyűcskéjét”, akit — legalábbis így mondja az én-elbeszélő — szépen-komótosan felzabál a természet: a fejébe mókuscsalád kölykezik, a lábfejébe házatlan csigák költöznek, a térdében meg elpusztul egy beteg vadnyúl. (Mint ahogyan Bodor Ádámnál a Sinistra körzetben elpusztult Borcan ezredes szájába fészkel egy madár.) Aztán a végén, mintegy ráadásként azt is megtudjuk, hogy egy hét múlva a nagyapa mégiscsak hazavitte, megfürösztötte, majd pirított szalonnával ízes puliszkával meg is etette hőn szeretett unokáját, akinek nyomorék testét pedig már korábban magukba emésztették az erdő állatai, növényei — de leginkább az elbeszélő képzeletvilágának mohó metaforái, a novella dúsan burjánzó szó- és mondatlényei. (És még, ravasz ajándékul, a „megbocsátás” szó is elhangzik a zárójeles zárómondaton belül.)

És nagyjából ez történik kötetünk többi darabjában is: bekerülünk egy olyan szövegtérbe, ahol tényleg a képzelőerővel szövetkező mesélőkedv belső logikája igazgat (és izgat), azazhogy bonyolít, indáztat, hurkol… Ez a belső elv pedig mindent felülír, ami kívül van, elsősorban a hétköznapok logikáját, amely szerint például azt a személyt, akinek előzőleg már mókusok kölykeztek a fejébe, utóbb nem lehet szalonnás puliszkával jóllakatni. Ami vagy a valóság iránti tiszteletlenségről, vagy a képzeletműködés korláttalanságáról árulkodik, vagy akár mindkettőről, amennyiben az előbbinek lesz következménye az utóbbi. Mert akinek mókusok kölykeztek a fejébe, annak agyműködésén bizony nem kérhetjük számon sem a valóság törvényeit, sem a képzeletáramlás önkorlátozó arányfegyelmét. És az önkorlátozás hiányában (vagy ha jobban tetszik, a szövegsodor korláttalanságában) sokszor még az is bekerül, ami a belső logika önkorlátozása nyomán akár kívül is maradhatna. A nyitónovella töménységében is feszes minőségéhez képest akadnak persze olyan írások, amelyek jóval esetlegesebbnek hathatnak, mivel bennük nem tűnik elég erősnek a nyitóötlet ahhoz, hogy maradéktalanul elfogadjuk a szöveg zabolátlan működésmódjának nyelvi-látomásos túlzásait. Én például ilyennek vélem a Sakk vagy a Kökörcsin című írásokat. De mondjuk a Gyógyítók, az Anyuka vagy a Múzeum utca kifejezetten erős darabok. Vagy gondolhatunk akár a Hélium című novellára, amelynek rendhagyó cirkuszi mutatványában teljesedik ki az elbeszélő hős egyik korábban elejtett megjegyzése, miszerint: „Az ember a lábfejtől hűl meg, és legtöbbször a félelem is a talp felől érkezik.” (16) Az ő lábmérete ugyanis folyamatosan változik, minek következtében, a különös történések logikájának megfelelően, új műsorszámot talál (vagy sokkal inkább az talál őrá): a nézők különböző méretű cipőket próbálnak a lábára, azonban csodák csodája, egyik sem illik rá. A varázslatos vagy nyugtalanító, esetenként már-már zavaró töménységgel adagolt események garanciája végső soron: a nyelvhasználat érzékisége. Ahogyan a Gyógyítókbeli apa sorban állás közben „előbb csak pislákolni, majd fényleni, végül ragyogni és sziporkázni” kezd, és egyenesen „testméretének kétszeresére dagad”. (36) Vagy ahogyan a Kaviár koldusa meghallja a jellegzetes susogást, amivel az értékes halikramassza megérkezik a kalapjába, mégpedig napi rendszerességgel; vagy ahogyan később ugyanő fogadja a korábban rendhagyóan adakozó férfi módszeres ütlegelését: „Az arcomat a fekete lakkcipőre hajtom, kellemesen hideg, meg alatta a pocsolya is, belenyalok, és a testem beleborzong az örömbe.” (94) És még ha olykor túl töménynek is tűnhet Papp-Zakor Ilka novelláinak halikramassza-szerű szövegvilága, a született novellaírói vénáról árulkodó öntörvényűségét önkéntelen örömmel elfogadó olvasóként mi sem tudunk mást tenni, mint a kalapnyi kaviárt zabáló koldus, azaz nem tudunk nem „beleborzongani”.

És hogy ne maradjon végül említetlenül: a kötet címét adó novellában nem az angyalok vacsoráznak valamiféle titokzatosan éteri étket, hanem éppenhogy az angyalokat vacsorázzák, sülve, kolbászba töltve, és még oly sokféle módon.

Megjelent a Műút 2016056-os számában