Biztonsági őr lettem. Használhatom a többes szám második személyt, amikor a dolgozókhoz szólok. Az egyes szám első személy tilalma érvényes rám. A legtöbb ajtóhoz kaptam nyitókártyát. Hetente kell megújítási engedélyt kérnem hozzájuk. Igyekeztem a lehető leggyorsabban elsajátítani az új beszédszabályokat. Magamban lejátszottam előre a mondatokat, amelyeket aztán a dolgozókhoz intézek, lassan, méltósággal ejtve ki a szavakat.
Egy hónappal később fontos megbízatást kaptam. A hegyiek vezetőjét kísérhettem: látogatást tett a mi részlegünkben. Egyszerű, sőt provinciális megjelenése volt, nyakig gombolt szűk zakót viselt, a nadrágja a csizmájába tűrve. Velem — s mint később megfigyeltem, a biztonságiakkal általában — udvariasan, nyugodtan beszélt. Kezet nyújtott. Az volt az érzésem, hogy glaszékesztyűt szorongatok, mely alatt páncél bújik meg. Közismert volt határozottsága, s magam is megtapasztalhattam gyors intézkedéseit.
— Bele fogunk gebedni, de végig fogjuk csinálni. Ha bármelyikünk feláll, mást állítanak a helyébe. Ezzel az erővel megcsinálhatjuk mi is — hallottuk, amikor benyitottunk a tanácsterembe.
A hegyiek vezetője összerántotta a szemöldökét. Belépett. Mindenki felpattant.
— Korábban érkeztünk — mondta Ő —, de milyen jól tettük. Így a valódi problémákról tudunk majd érdemben eszmét cserélni.
Sorban kezet fogott mindenkivel. Az asztalfőhöz invitálták, Ő azonban a hozzá legközelebb álló széket választotta, s így szólt: — Az asztalfő ott van, ahová én ülök — hogy egy neves elődömet idézzem.
A tanács tagjai nevetgéltek. Leültek ők is. Én az ajtónál álltam.
— Nos, hol is tartottak? — érdeklődött Ő.
— Az új rendeleteket beszéltük át, az összevonásokról és a belépési engedélyek időtartamának csökkentéséről — felelte a főnökünk.
— Helyes — bólintott Ő.
— Éppen az akciótervnél tartottunk.
— Biztosra veszem, hogy megfeleltek az előírásoknak. Elkaptam azonban néhány szót a beszélgetésükből.
— Félreérti — kezdett magyarázkodni a főnökünk, de Ő egy kézmozdulattal elhallgattatta.
— Értsék meg, kérem, együttélésünk több, mint aminek vélik. Mi ott fent a lentiekért vagyunk. Azért dolgozunk nap nap után, erőnket megfeszítve, hogy az önök válláról levegyük a terhet. Az önök érdekében vezetjük be a szabályokat. Pontosítok — rázta meg türelmetlen mozdulattal a fejét —, én és te, fent és lent nem válhat szét, még a gondolatainkban sem: egyek vagyunk. A dolgozóik pontosan érzik ezt, higgyék el, kérem.
Felém fordult.
— Lépj csak ide, fiam!
Reszkető lábbal léptem közelebb.
— Ezekért a fiúkért tesszük, amit teszünk. Hogy szebb jövő várja őket. — Mi a neved? — kérdezte.
Nem felelhettem — az egyes szám első személy tilalma a nevekre is kiterjedt.
— Elfelejtette volna a szabályt? De hát ő hozta! — kattogott az agyam kétségbeesetten abban a villanásnyi időben, ami a rendelkezésemre állt. — A közösséget szolgáljuk — nyögtem ki végül, s a hangom várakozáson felül határozottan csengett.
— Látják, uraim — szólalt meg Ő elégedetten —, ez a mi nevelésünk eredménye. Ez a fiú a mi jövőnk.
A tanács tagjai bólogattak.
— Nos — emelkedett fel Ő — a jövő hónapban újra találkozunk. Ezt a fiút akkor is itt akarom látni. Mindannyian tanulhatnak tőle.