„Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyú útja,
melyet még le sem írt a habokban.
És meghalni, titkosan elülni,
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyút látsz elmerülni”
(Rainer Marie Rilke: A hattyú;
Kosztolányi Dezső fordítása)
Nyerni mentünk Varbóra. Az ifi már bajnok volt, de a veretlen első helyhez kellett a varbói győzelem. A felnőtteknél nagyobb volt a tét. Ha kikapnak, kárba vész egy év munkája, ha nyernek, az utolsó hazai meccstől függetlenül bronzérmesek.
Boldván vettük fel a Berecz testvéreket, buliból érkeztek, egyikük nem talált be elsőre a nyitott buszajtón. Csak viccelt, mondta vigyorogva.
Parasznyán autóverseny volt, megállítottak a rendőrök. Tibikének szóltak, hogy bukjon le, mert biztos migráncsnak néznék. Mások hangos لله أكبر-ral búcsúztak a rendőröktől.
Varbón egy gyönyörű, kétszintes, fedett teraszos klubház mögé parkoltunk be. Hibátlan öltözők, külön az ifinek, külön a felnőtteknek. Korrekt vécé, pöpec zuhanyzó.
Amíg a srácok öltöztek, megkerestük az egyetlen pályaközeli árnyékos helyet. Az egyik kapu mögé telepedtünk a fűbe, egy diófa alá. Előttünk melegítettek a varbóiak. Az utolsó pillanatban megsérült a kapusuk, mire beöltöztettek egy mezőnyjátékost. Az első félidőben aztán felénk támadtak. Látszott, hogy a gyors csatáraikban bíznak. No meg a 4-es számmal játszó játékosukban. Már az első beívelés üresen találta, de fölé fejelt. A következő szögletnél üvöltve követeltem a védőinktől, hogy tolják már ki a 4-est a kapu elől. Megint üresen maradt. Befejelte.
A mieink nem jöttek zavarba, játszották a vámosi tikitakát. Kimaradt néhány ziccer, a varbóiak hirtelen megugrásokkal riogattak. A félidő végén aztán villant Kádár. A 64. gólját lőtte a bajnokságban.
A második félidőben benézett egy ívelt labdát a hazai kapus. Próbáltuk vigasztalni, az egyik melegítő vámosi játékos besétált hozzá a pályára, átölte a vállát, közben a másik térfélen folyt a meccs. Cseh Dávid rúgott még egy szép gólt, Gábic cipőjének lerepült a talpa, eltettem emlékbe. Közben érkeztek a vámosi szurkolók. Volt, aki megkérdezte a pénztár mellett üldögélő embert, kell-e fizetni. Neki kellett. Aki egy szó nélkül lazán bejött, annak nem kellett. Az ifimeccs végére tekintélyes számú, sörökkel jól felszerelt vámosi szurkolóhad álldigált a diófa árnyékában. Hangoltak, hangolódtak. Az ifi nyert. A nagyok meccsének kezdete előtt két rendező tolmácsolta a bíró kérését, hogy legyünk szívesek elhagyni az egyetlen árnyékos helyet, és fáradjunk a korlát mögé egy-egy napszúrásért. Kicsit hőbörögtünk (hogy ami eddig rendben volt, az mostantól miért tilos?), de ez csak arra kellett, hogy csapatainkat méltósággal vonhassuk vissza a frontvonalból. Amint az árnyékos helyet elhagytuk, a két rendező székeket helyezett el a kiürített területre, a székekre pedig helyi kisnyugdíjasokat telepítettek. A vámosi szurkolók egy emberként hördültek fel: diszkriminácik, írunk az onbuszmanónak. Közben elkezdődött a meccs. Laosz harminc méterről lőtt egy akkora fickát, hogy a labda még csak félúton járt, amikor a bíró már középre mutatott. Aztán Ati is bekotort egyet. A vámosi szurkolók egyre jobban belelendültek. Segítsük a vámosi csapatot a győzelemhez! Haj-rá Vá-mos, haj-rá Vá-mos, haj-rá Vámos! ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ, ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ! Gyerünk gyerekek! Hajtsátok meg!
Az utolsó percekben kiegyenlített Varbó, mégis mindenki bizakodó volt, s hogy ezt a hangulatot fenntartsuk, elmentünk sörért, amit a régi öltözőépületben árultak. Míg odavoltunk, Barnus bevert egy jogos tizit, utána meg még rúgott kettőt. Eldőlt. Kisbirtok, nagybirtok, Tóth Barnával nem bírtok, harsogta a megye kettő legjobb szurkolótábora. A meccs végén pacsizás, csapatkép. Két érem. Több nem is lehetne. Hazaérve spontán ünneplésbe kezdtünk egy rózsaszín, alkalmi kóbormadárról elnevezett bárban. Amikor budira mentem, még nem volt bent senki. A piszoárt választottam. Épphogy elkezdtem teljesíteni, mikor megérkezett mögém a bajnokcsapat edzője. A fenekünk összeért, úgy hogyoztunk. Az előtérben nyílt az ajtó, de nem jött beljebb senki. Igaz, nem is tudott volna, mert már nem fért volna, csak a fejünk fölé. Mikor végeztem, kinyitottam az ajtót, és már csak annyit láttam, hogy Ganja a csap fölött állva felhúzza a cipzárt a nadrágján.
Éjjel azt álmodtam, hogy az utolsó meccsen mind a két csapatunk nyert, volt pezsgőbontás, borotvahabfújás, babafürdőkádban fényképezkedés, fergeteges buli egy pinceházban, ahol tévedésből három másodpercig David Bowie egyik száma is hallható volt, rossz, meleg pálinkák, a hősök neveinek skandálása, miközben mindenki az asztalt üti a tenyerével, a vágy tánc általi suta titkolva kiterítése, barátság, barátság, barátság. És egy ütés a végén, amitől azonnal kifekszel, valaki az arcodba tapos, miközben azt sziszegi, na most ugrálj, kisköcsög. Aztán világos van, mintha egy autó vinne a dombról a faluba. A hajnal tompa fényű tivornyája. Harangoznak, a domb aljában tizenöt bicikli három irányba kacsáz.