A szférák zenéje

Egy a helyszín által legitimált kis méretű rézkarc, a Miskolc (1970), számos élénk színkontrasztokra épülő pasztellkép, néhány olajfestmény és tusrajz, valamint egy faliszőnyeg is helyet kapott a Miskolci Galéria Torok Sándor (1936–2006) életművéből különösebb koncepció nélkül válogató, de szép anyagot felvonultató kiállításán. A Vajdaságból Debrecenbe áttelepült képzőművész munkásságával kapcsolatban inkább csak kérdéseket tesz fel és hagy nyitva a tárlat, mintsem válaszokat keresne a vizuális anyag részletesebb elemzésén, kontextusba helyezésén keresztül. Érezhetően nem voltak ilyen ambíciói a szervezőknek, így értelmező szövegek nem kísérik a képeket, nem magyarázzák a formanyelvi sajátságokat, s ennek alakulási folyamatát az elrendezés meg sem próbálja érzékeltetni, pedig ez a lezárult és a kiérdemeltnél kevesebb figyelmet kapó életmű minden bizonnyal megérett már egy komolyabb újragondolásra.
Torok Sándor: Esős nap Flandriában (1973, pasztell, 50×65 cm)
Torok Sándor: Esős nap Flandriában (1973, pasztell, 50×65 cm)

Egy a helyszín által legitimált kis méretű rézkarc, a Miskolc (1970), számos élénk színkontrasztokra épülő pasztellkép, néhány olajfestmény és tusrajz, valamint egy faliszőnyeg is helyet kapott a Miskolci Galéria Torok Sándor (1936–2006) életművéből különösebb koncepció nélkül válogató, de szép anyagot felvonultató kiállításán. A Vajdaságból Debrecenbe áttelepült képzőművész munkásságával kapcsolatban inkább csak kérdéseket tesz fel és hagy nyitva a tárlat, mintsem válaszokat keresne a vizuális anyag részletesebb elemzésén, kontextusba helyezésén keresztül. Érezhetően nem voltak ilyen ambíciói a szervezőknek, így értelmező szövegek nem kísérik a képeket, nem magyarázzák a formanyelvi sajátságokat, s ennek alakulási folyamatát az elrendezés meg sem próbálja érzékeltetni, pedig ez a lezárult és a kiérdemeltnél kevesebb figyelmet kapó életmű minden bizonnyal megérett már egy komolyabb újragondolásra.

A kiállítás a 60-as évektől egészen az ezredfordulós művekig vonultatja fel Torok eszköztárát, ugyanakkor lineáris elrendezés vagy tematikus szervezés nyomait hiába keresnénk itt, láthatóan érzésből kerültek a hatalmas fehér falakra a munkák. Ha azonban az évszámokat nem figyeljük, észrevétlen marad ez az esetlegesség, hiszen egy meglehetősen egységes életművel van dolgunk, amelyben nincsenek radikális váltások, s ha fel is tűnnek a figurális elemek, mindvégig a struktúrák elsődlegessége, tematikát felülíró ereje jellemző. Igaz, hogy Torok utolsó évtizedeiben a kozmikus viszonylatokat idéző, atmoszférikus hatású művek mellett megjelentek, előtérbe kerültek a tájakat és kisebb tájelemeket idéző munkák, viszont a vizuális gondolkodás megigéző ereje, a transzcendens hangoltság a művész sajátos védjegye maradt.

Torok Sándor: Rewoljucija (1998, pasztell, 65×50 cm)
Torok Sándor: Rewoljucija (1998, pasztell, 65×50 cm)

A tekintélyes kiállítóteret nem törik meg álfalak vagy paravánok, pedig a helyszín mérete lehetővé tette volna egy összetettebb kiállítási tér előállítását, és jóval nagyobb számú mű bemutatását is. Így viszont a látogatónak lehetősége adódik játszani a perspektívaváltással, közelről és egészen távolról is megnézheti a munkákat. Néhány éve a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeumban megrendezett emlékkiállításon épp ellenkező volt a helyzet, a szűkös tér és a zsúfoltság nehezítették az eltávolodást. Pedig van okunk messzebbről szemlélődni, kiváltképp a vibráló hatású pasztellképek igénylik a rálátást, még akkor is, ha nem monumentális alkotásokról van szó. Ugyanakkor érdemes egészen közel menni a művekhez, mert a technika, a tiszta vonalvezetés, a rétegzettség, a felületi sajátságok különös figyelmet érdemelnek, illetve sok alkotás rejteget olyan apró részleteket, amelyek csak az elidőző odahajolások alkalmával válnak észrevehetővé. Fokozottan érvényes ez a tárlat legkorábbi műveire, a vegyes technikával készült Műszaki agresszió (1968) című sorozat második és harmadik darabjára. Ezek a szinte monokróm képek sokkal komorabb hatást keltenek színes társaiknál, ami nemcsak a kolorit hiányával magyarázható, hanem összefügg a technológiai szervezettség tematikus hangsúlyozásával is. Torok képi világának visszatérő szimbóluma, a különös villáskulcs/fogó itt még mintha egyfajta kommunizmuskritikus jelkép volna, a szellemtelen, motorikus munkát jelöli, különböző méretekben tűnik fel, egyaránt uralva a képek makro- és mikroszintű összefüggéseit.

Torok Sándor: Ritmusok a térben X. (1970, pasztell, 50×60 cm)
Torok Sándor: Ritmusok a térben X. (1970, pasztell, 50×60 cm)

A kiállításon legnagyobb számban a 70-es évek képei vannak jelen, melyek közül a legtöbbről visszaköszön ez a különös „szerszám”, ám már egy kozmikus atmoszférába helyezve, sokkal tisztább, átláthatóbb környezetben, s nem olyan vészjósló módon. Összetartja, szervezi a dolgokat, mintha valamiféle metafizikai jelkép volna, esetleg az isteni megtervezettség, a kozmikus rend szimbóluma. Bár sosem látjuk a formák mögött munkáló kezet, az univerzum nagy energiarendszereit valahogy így képzelhetjük el, ahogy Torok vonalritmusai egymás mellé kerültek például a Ritmusok a térben (1970) vagy a Mozgás a térben (1971) című sorozatok darabjain.

A későbbi, sokszor tájábrázolásként értelmezett képeken domináns marad a nonfigurativitás. A tárlat elején, a lépcsővel szemközt a szépen komponált, sok apró részletre épülő Revolúció (1998) című kép fogadja a kiállításra érkezőt. Az összetett kompozíció egy nem túl feltűnő pontján a magyar zászló trikolorja is megjelenik, a címből sejthetően a forradalomra/rendszerváltásra történt apró utalásként. A Francia nyár (1995) a kék-sárga komplementer-hálórendszerbe ágyazott színfoltok összességeként tárul elénk, a fekete alapra készült Sefűsefa (1993) pedig már a címével is éppen a vélt természetelvűség fontosságát kérdőjelezi meg, ez a pasztellvonalrendszer valójában elektromos kisülések áradatának látszik — az lehet az érzésünk, mintha Fukui Yusuke utóbbi években készült Tesla-sorozata (2011–2013) nemcsak a fukusimai atomkatasztrófából és a Tesla-tekercsekből, hanem ebből a képből is inspirálódott volna.

A miskolci Torok-emlékkiállítás esetleges és egyszerű elrendezése egyáltalán nem válik zavaróvá, szépen hagyja érvényesülni az életmű belső összefüggéseit. Lényegében ugyanaz a színkezelés, ugyanazok a kifinomult technikai fogások, formai jellegzetességek fedezhetőek fel a munkákon a különböző alkotói periódusokban, még ha hangsúlyeltolódásokkal is. Azt azért remélem, hogy előbb-utóbb egy a Torok munkásságának átfogó elemzésére, kontextusainak feltérképezésére vállalkozó tárlatra is ellátogathatok, ha máshol nem, hát Debrecenben, ahol a művész utolsó évtizedeiben élt és alkotott.

Megjelent a Műút 2016056-os számában