Megfordult a reccsenésre: nem volt mögötte semmi. Fent zúgott a szél, a dombok mögött néma villámok csapkodtak. Bemondták különböző nyelveken, hogy viharzóna közeledik, senki ne álljon a fák alá. Nagy, kövér cseppekben esni kezdett, és Lalibá egy pillanat alatt elveszítette Lizát az összetorlódó, meglóduló tömegben. Telefonált, sms-t küldött, nézte a kiabáló, lökdösődő embereket. Mögötte a kerítésen csattogtak a molinók a fellépők képeivel. Fájt a feje, legszívesebben lefeküdt volna a földre. Elképzelte, hogy otthon vacsoráznak, és Liza összevissza csacsog, semmiségekről, boldogan.
Az áramszolgáltatás akadozott, kihunyó és felvillanó fényekben sodródott a részeg tömeg: mindez túl reális volt, közhelyes, de azért érdekes is. Néhány srác bicskával elkezdte levágni a molinókat a kerítésről. Profin dolgoztak, összecsiszoltan, mintha előre készültek volna. Az egyik kép egy krokodilt ábrázolt, azt is leszaggatták.
Ritkult a tömeg, Lalibá elindult a nagyszínpad felé. Egy fiú állt a hirtelen képződött tócsában, és időnként elordította magát: Gyász! Gyász! A színpad közepe fedett volt, sokan ide menekültek a vihar elől: a földön ülve beszélgettek, ittak, a mobiljukat nyomogatták, és mikor villámlott, kórusban felüvöltöttek. Lalibá leült az egyik sarokba egy párnára. Ellenőrizte a mobilját: semmi, Liza eltűnt. Ráadásul továbbra is csontjózan volt, semmit nem érzett. Egy lány ült mellette félig háttal: Nike sportcipő, vászonnadrág, vállig érő, seszínű haj. Fekete bőrszíjas óra volt a csuklóján, az ujján pedig egy ezüstgyűrű aszimmetrikus háromszöggel. Nem mobilozott, nem nézelődött, csak ült, fejére húzott kapucnival, mozdulatlanul, mintegy bebábozódva — mégis ismerős volt valahonnan.
Lalibá negyven éve ivott, cigizett, füvet szívott, és ha megkínálták valami komolyabbal, nem mondott nemet, de még a legdurvább cuccoktól is maximum elaludt. Sétáltak betépve az Andrássyn, és a Körútnál Lizának egy reklámtáblán a férfialak megemelte a kalapját. Lalibának meg se moccant kétszer annyi bogyótól. Egyszer ennek a végére kellett járni.
A Krokodil Fesztivál egy félhivatalos nomád parti július végén a somogyi dombság egyik rejtett hajlatában, kocsival is be lehet hajtani, és ott vernek sátrat, ahol akarnak. Kettőkor érkeztek, a legnagyobb hőségben. Lizán egy könnyű, színes nyári ruha volt, amin kiscsirkék kapirgálnak a baromfiudvaron. Körbesétáltak, nézték a feliratokat a földre terített gyékényeken: Bigyó, Sárkány, Fehér Villám, Káosz, Látnokzsálya, Ketamin. Már kora délután szólt a friss, ropogós goa. Néhányan farkat ragasztottak maguknak, és zöld álarcot viseltek. Pár éve egy terrarista egy hüllőbörze után kidobta a lejárt szavatosságú tojásokat, és hamarosan egy kisujjnyi példányokból álló populáció jelent meg a Sió-csatornában: a magyar krokodil. A szervezők erre a motívumra építették a fesztivál marketingjét, azt ajánlották a résztvevőknek, hogy pár napra krokodillá változhatnak, és felkértek egy land art művészt, hogy a területen elszórtan növő tujafenyőket varázsolja farkuknál leszúrt, ágaskodó krokodilokká.
Liza úgy tudta, hogy a látnokzsálya elég ütős, de nem akartak vaktában kísérletezgetni. Egy árus javasolta, hogy keressék meg Bélát. Még mindig rettenetes volt a hőség, Liza leültette Lalibát az árnyékba, vett neki egy sört, és elindult, amerre az árus mutogatott. Egy téglákra állított lakókocsiban találta meg, Béla fekete volt, kicsi, szőrös, és nem tudott magyarul. Zörgött a légkondi, a fal tele volt konnektorral, mindegyikből telefontöltő lógott, ez volt a berendezés, plusz egy matrac. Angolul beszéltek, Béla rögtön értette a problémát: Lalibá hatvanéves és szeretne hallucinálni.
Liza telefonált, Lalibá pár perc múlva odaért: csak nézték egymást Bélával, nem mutatkoztak be, nem beszéltek egymáshoz. Úgy látszik, Bélának megtetszett Lalibá, mert egy különlegességgel ajándékozta meg őket, amit pár hónapja egy fiatal laboránsokból álló csapat mixelt össze Piliscsabán arankamag és ketamin felhasználásával. Barna kockacukorra csöpögtették a Monster Liquidet, és elszopogatták.
A következő órában nem történt semmi. Sátrat is verhettek volna, de inkább mászkáltak. Kegyetlenül tűzött a nap. Lalibá időnként felírt valamit, mert szófoszlányokat és feliratokat gyűjtött, ez volt a hobbija. Az úgynevezett tényverseken soha nem javított — amit a valóság nagyvonalú, pazarló kedvében előállít, azon nem lehet változtatni.
Ittak még egy sört, találkoztak egy Vartyi nevű ismerőssel, és elszívtak egy spanglit. Vartyi éppen a Tibeti halottaskönyvet olvasta, és arról beszélt, hogy mikor meghalunk, nem a múlt, hanem a jövő pereg le előttünk, az ember csak a külvilág számára hal meg, mert a haldoklás extázisában leéli a hátralévő életét, és amikor annak a végén meghal, újból leél egy másikat, és így tovább, a végtelenségig.
Úristen, gondolta Lalibá, és úgy intézte, hogy elsodródjanak Vartyitól. Megéheztek, de csak egyetlen kajásbódét láttak, az volt ráírva: Töltött Zokni. Inkább vettek még egy sört. A Monster még mindig nem hatott. Az egyik sátor előtt használt ruhákat árultak, Lalibá felpróbált egy nadrágot, amit színes rongyokból és zsebekből varrtak össze. Passzolt a mellényéhez, amit meztelen felsőtestén viselt, zsebeinek száma ezzel megduplázódott. Régi gatyáját rádobta egy ágaskodó krokodilra.
A nap a dombok mögé ereszkedett, észak felől hosszúkás felhők kúsztak az égre. Lizának ekkor már bizseregni kezdett a bőre, és a fűszálak kicsi kezekkel integettek. Lalibánál szokás szerint semmi. Liza nem akarta elszomorítani, nem árulta el, hogy lángol a haja.
Három fiú hasalt a földön, és egy pipából kiesett, füstölő parazsat szagolgattak, de abba kellett hagyniuk, mert feltámadt a szél. A hangszórók figyelmeztették a fesztiválozókat, hogy jön a vihar, Lalibá elveszítette Lizát, egy kerítés mellett állva nézte, ahogy levágják a molinókat, aztán átment a nagyszínpadhoz, leült egy nő mellé, aki valahonnan ismerősnek tűnt. A szélroham időnként beverte az esőt oldalról, a lányok sikítoztak. Maradt még egy dob a színpadon, valaki verni kezdte, a tömeg tapsolt, spontán buli alakult ki, rázkódott a deszka. A nő hátratolta a kapucniját, és fölnézett: szürkéskék szemek a ráncos arcban. Egy hatvan körüli nő volt, valószínűtlen jelenés a részegen ugráló tinédzserek között. A tartás, a haj, a fejforma — Lalibá most már rájött, kire emlékezteti: az anyjára, csak valahogy erősebb volt, tömörebb, és az anyja sosem viselt volna ilyen gyűrűt.
Az asszony kifújta az orrát, és Lalibá látta, hogy a zsebkendő sarkába monogramot hímeztek. Nézte oldalról, és arra gondolt, hogy mégiscsak hat a Monster Liquid: itt ül a Krokodil fesztivál nagyszínpadán rég halott anyjával, és köröttük villámok csapkodnak. Viszont továbbra is menthetetlenül józannak érezte magát, és a nő tényleg ott ült mellette, nem volt káprázat vagy hallucináció, nagyon is valóságos rosszallással nézett fel a mellettük ugráló fiúra. Megérintette a bokáját, jelezve, hogy hagyja már abba, mire a fiú lenézett, fölnevetett, és verte tovább a ritmust. Ekkor jelzett Lalibá telefonja, Liza a Logikai Játékok Sátrában várt rá.
Liza nem tudta elmondani, merre járt az elmúlt félórában, és hogy jutott a Logikai Játékok Sátrába, de mostanra kezdett kitisztulni. A csirkés ruhára közben fölvette a pelerines esőkabátját. Elindultak vissza a kocsihoz, a kerítést közben teljesen lecsupaszította a molinómaffia. Liza megkérdezte Lalibát, már a kocsiban ülve, miután megszárítkoztak és rágyújtottak egy cigire, hogy bejött-e neki a Szörny Lötty.
Nem tudom, mondta Lalibá, egy ideig mintha minden megvastagodott volna. Nehéz elmagyarázni, a fák, a zene, az eső, minden valahogy vastagabb lett a normálisnál.
De jó volt?
Jó, mondta Lalibá.
És visszavékonyodtak?
Vissza.
Ebben maradtak. Az anyjáról nem beszélt. Kopogott az eső a karosszérián. Hátrahajtották az ülést, próbáltak aludni. Reggelre elvonultak a felhők, egy szitakötő ült a visszapillantón. A vihartól kitisztult a levegő, ragyogó napsütésben indultak el, a fák között valószínűtlen fények villogtak. Ha rájuk dőlt egy fa vagy beléjük csapott a villám, gondolta Lalibá, akkor ez már a köztes lét.
Délután érkeztek haza, addigra megint nagyon meleg lett, ennek ellenére Lalibá később már egy sétára is vállalkozott a belvárosban, hogy lírai nyersanyagokat gyűjtsön. Egész júliusban a Körútról vett mintákat, végigsétált egy szakaszon, és följegyezte, amit hallott vagy látott. Már csak a reklámok voltak hátra az Oktogonon.
Liza otthon rendet rakott, főzött, és mielőtt kitette a szennyesbe Lalibá új nadrágját, átnézte a zsebeit. Aprópénzt talált, gyűrött papírokat és egy textilzsebkendőt: szépen, akkurátusan össze volt hajtva. Frissen mosottnak, érintetlennek tűnt, és levendulaillata volt. Nem látta még ezt a zsebkendőt. A sarkába bele volt hímezve Lalibá monogramja. A betűk integettek: szia, szia, itt vagyunk!
Lalibá körbesétálta az alkony árnyaitól és a fojtó párától remegő, raszteres Oktogont, és kilenc körül érkezett haza. Szokás szerint felolvasta az új verset:
Vásároljon Lampert kalapos mesternél
divatos női-férfi kalapot, sapkát, kucsmát.
Rozmaring presszótól az első kapu,
ide fagyival is be lehet jönni.
Hátul az udvarban, jobbra a félemeleten,
bársony hajgumi, bőr nyakpánt kapható.
Lift van. A nagy utazás: karibi álom,
szabadon, mint északon.
Bohunka kesztyű az udvarban, innen egy perc.
A járdáról nem kell lemenni, saroktól az
első kapu: kalapját tisztítja, divatosra
formázza Lampert kalapos.
Hú, de klassz, mondta Liza, nem vagy éhes?
De, nagyon.
Lalibá elégedetten csúsztatta a verset a sárga mappába. Asztalhoz ült, hagymaillat szállt a levegőben. Nyitott ablaknál, jóízűen ettek. Liza elmesélte, hogy talált Lalibá zsebében egy monogramos zsebkendőt. Lalibá megdermedt, majd azt mondta, érdekes, vacsora után megnézem. Folytatták az evést. Kéklett az alkony Budán, a hegyoldalban sárga pontok villogtak. Annak idején anyja hímezte minden zsebkendője sarkába a monogramot. Látta magát, hogy fekszik egy fa alatt a földön, és hallgatja a távolból, hogy Liza semmiségekről csacsog, összevissza, boldogan.
Megjelent a Műút 2016056-os számának
Garaczi 60 című összeállításában