Volt év, amikor tíz nagytestű kutya volt a birtokon. Hosszú éveken át kilenc.
*
Az elmúlt hetekben másodszor ébredtem arra kora hajnalban, hogy ordítok. Álmomban menekülök, megbújok valami gyilkos természetű dolog elől, sikertelenül, rám nyit, rám talál, de akár a sejtés is elég, hogy eljut hozzám. Ám ez mellékes, ami ebből fontos, egyedül az élmény kifutása. Van ugye az álombeli rettegés, majd a hátsó hypothalamusban villámgyorsan lepapírozzák, hogy elég a döglésből, az ember kiül az ágy szélére — ha mer —, kimegy a konyhába, vizet iszik, s jön a felismerés: most az egyszer nem elég az ébredés a rettegés kioltásához. Tovább rohangálnak bennem ilyen bolygó zsibbadások; de több ez, mint zsibbadás, más a karakterisztikája, mintha forrna bennem valami, mindig máshol. Ez utóbbi sem pontos: konkrétan fölfelé vándoroló, egyenetlen felszínű nyalábok ezek. S egy-egy fodros lángfolyam — az egyszerűség kedvéért most maradok ennél — úgy ér célt, hogy legfelülre jut, a koponyatető szinte megemelkedik.
Ekkor jön az a pont, amikor megkérdezem magamtól: ha már ébren vagyok, s járkálok a házban, miért nem enyhül, szűnik meg odabent ennek a valaminek a perzselő működése. Miért nem múlik el, aminek fel kellene oldódnia az ébrenlétben. Megtorpanok, s ebben a végső soron tétova ácsorgással töltött pillanatban van erőm először belegondolni: a kitartó testi tünetek mögött nem lehet-e immár valami más? Nem a rettegés, mert az súlyosan fegyelmezett, majdnem bénult állapot, és lám, én járkálok, megtorpanok. Mintha az orgazmus nyúlna át illetéktelenül a neki szabott időn. A husserli nem intencionális érzés önkívülete után itt marad rajtam valami nagyon is konkrét emlékeztető. És akkor miért nem próbálom a hasznomra fordítani?
Na jó. Erre az álomra is emlékszem: tudtam egy gyilkosságról, valaki, akit ismertem, megölt valakit, kitekerte a nyakát, s én — nem szóltam senkinek erről. Aztán nem az lett, hogy eljött értem is, hanem valahogy mindenhol ő volt, ez a gyilkos valaki, de nem csinált semmit. Néha még ott sem volt, ahol én, csak sejtettem, hogy a közelben van, talán jön, vagy nem jön, de akarna jönni stb. Eggyel ezelőtt pedig az volt, hogy egy útszakaszon kellett volna átszaladnom, de bombázták, és olyan hiperrealista élmény volt a robbanások sorozata, hogy felriadva még a szemem is becsapott: láttam a testemen a repeszek ütötte sebeket.
Ezeket az izéket, melyekben túl könnyű fölismerni egy raklapnyi archaikus tehertételt, még én is tudnám analizálni, de nem érdemes. Az egészet, úgy ahogy van, hasznosíthatnám, azaz bezárhatnám az öngyógyítás vagy akár az esztétikum karanténjába, és lehet, hogy ezek bekövetkeznek majd, de itt megint csak nem ez fontos. Hanem ami újfent előjön ebből, vagyis amit érdemes tovább gondolni: van egy periódusa ennek a mizériának, s úgy néz ki, visszatérő periódusról beszélhetek, amikor már nem az a nagyobb baj, hogy a rettegés illúziója ragaszkodóbb a megszokottnál, azaz kinövi magát, hanem hogy a valóban rémisztő és már-már fizikailag is fájdalmas tüneteknek — hiába keresem tudatosan — nincsenek számomra való mozzanatai. Dolgozom vele, leírt, megélt eredménye is lehet, felhasználhatom, de haszna, az nincs. Képtelen vagyok haszonként elkönyvelni azt, ami marad, annál szemérmesebb és immár talán tapasztaltabb is vagyok. Egyébként mindig és mindennel ez a legrosszabb: magamra hagy, miközben bennem van.
*
Ahogy most, egy szokásos igénybevételű nappali órán ezt a képet nézem anyámról, és a rég kimúlt kutyákról, semmiféle hasznos tevékenységet nem végzek. Nem gondolok semmi absztrakt vagy konkrét dologra. A látvány nem nyújthat akár csak mosolyra késztető élvezetet, de (sajnos) nem generálja ezt a fentebb megrajzolt tünetet sem. Azzal áltatom magam, sikeresen, hogy a koponyám korántsem olyan, mint egy robbanás előtti transzformátorház. Ez a fölismerés persze máris egy leendő álom eleme…