Az elmúlt száz év valamennyi magyarországi társadalmi berendezkedése megbukott gazdaságilag, vagy megbukott volna, ha más okok nem buktatják meg még előbb. 1920-ban egyszerre törik meg egy szerves fejlődés (kapitalizálódás), és omlik össze egy életképtelen, halott rendszer (Nagymagyarország a Habsburg monarchiában). 1945 után a mégoly problematikus kapitalizálódás is összeomlik, csak a társadalmi feszültségek öröklődnek tovább. A Rákosi-korszak modellje sem tartható gazdaságilag (sem), noha alapvetően nem gazdasági szempontból bukik meg (mint ahogy elődje sem).
A Kádár-kor hozza el az elmúlt száz év egyetlen nyugodt, gazdasági gyarapodással járó korszakát,[1] amikor érezhetően nő a „jólét”. Ez a berendezkedés is megbukott gazdaságilag. A rendszerváltók az eladósodás miatt csődközeli helyzetben vették át az országot.
1990-ben Magyarország régióbeli (látszólagos) előnye abból fakadt, hogy az emberek bizonyos tartalékokkal rendelkeztek, amelyeket az 1960-as 70-es évek gyarapodása során halmoztak fel. Ezekben az években épültek vidéken téglaházak a vályogházak helyébe, lett fürdőszoba és villanyvilágítás. Ezekben az években tudtak félretenni némi pénzt az emberek, ezekben az években lettek hétvégi telkei az első generációs városlakóknak, akik még erősen kötődtek a földhöz. Ezekben az években dolgozta magát „halálra” (háztájik, másodállások, majd gmk-k) az a generáció, amelyet most az a vád ér, hogy kollaboráltak, ingyen éltek és adósságot halmoztak fel a jövő generációk terhére. (A vádak méltatlanok, mert egy egész ország nem vándorolhat ki; megélni kell, ha lehet, akkor jobban élni; az adósság felhalmozódása pedig a politikai és gazdasági vezetés rossz döntéseiből fakadt: a megalomán nagyberuházások nem voltak képesek kitermelni a kölcsönöket és azok kamatait.[2])
Ezek a tartalékok fogytak el legkésőbb a kétezres évek közepére, visszatért az 1920-as évek óta megoldatlan szegénység-probléma, a cigányság szegregációjával súlyosbítva. Ráadásul az emberek nem tudták feldolgozni azt, hogy mindent ugyanúgy csinálnak, mint amikor jól ment, de mégsem ugyanaz az eredmény. 1990-ben nem volt belső változtatási igény és kényszer, a vezetők pedig egyszerűen nem merték meglépni a szükséges változtatásokat addig, amíg a tartalékok (személyes felhalmozás, illetve privatizálható közvagyon) kitartottak. A rendszerváltás első két évtizede ugyanazon a gazdasági pályán futott, mint a megbukott Kádár-kor, csak az adósság növekedésével a vagyon felélése is párosult.
1920 óta nem sikerült gazdaságilag fenntartható modellt létrehozni, és kérdés, hogy napjainkban ez sikerül-e? A Kádár-kor példája azt mutatja, hogy egy — legalább átmenetileg, tizenöt-húsz évig eredményesnek látszó — gazdasági konszolidációért cserébe a magyar társadalom hajlandó minden más területen komoly árat fizetni ma is.
____________________________________
[1] Az 1960-as évek második felétől az 1970-es évek végéig
[2] Tévhitek a magyar államadósságról — FN24