A haldoklás atlétikája

Sloterdijk úr, Ön fél a haláltól? Igen, félek, éspedig azért, mert egész korán a közelébe kerültem, sőt bizonyos értelemben tőle származom. Ha nem volna fogalmam róla, talán úgy viselkednék, mint La Palissse, a francia kapitány, akit Albert Camus említ A Sziszifusz mítoszában. Ez a katonai vezető rettenthetetlenségéről volt híres, pontosabban szólva arról, hogy gondolatok nélkül élt. A dal, amelyet katonái költöttek róla, így kezdődik: „A halála előtt negyed órával még élt.” Filozófiai szempontból ez érdekes helyzetet juttat kifejezésre: Van olyan élet, amelyre a halál előzetesen nem vet árnyékot.

Sloterdijk úr, Ön fél a haláltól?

Igen, félek, éspedig azért, mert egész korán a közelébe kerültem, sőt bizonyos értelemben tőle származom. Ha nem volna fogalmam róla, talán úgy viselkednék, mint La Palissse, a francia kapitány, akit Albert Camus említ A Sziszifusz mítoszában. Ez a katonai vezető rettenthetetlenségéről volt híres, pontosabban szólva arról, hogy gondolatok nélkül élt. A dal, amelyet katonái költöttek róla, így kezdődik: „A halála előtt negyed órával még élt.” Filozófiai szempontból ez érdekes helyzetet juttat kifejezésre: Van olyan élet, amelyre a halál előzetesen nem vet árnyékot.

Gondolatok nélküli élet? A filozófusok nem éppen tartják ezt valami sokra.

A modern filozófusoknak — akik túlságosan kötődnek a létezéshez és ennek végességéhez —, talán bizonyos nehézségük támadt azzal, hogy bizonyos expanzív dinamikával gondolják el az életet. De ha ez a képesség hiányzik is nekik, ez még távolról sem jelenti azt, hogy ilyen életforma nem létezik: olyan élet, amelyet nem gátol, nem zavar a túlhajtott önközpontúság, a folytonos halálra gondolás, a halálközelség agytekervényekbe mélyen bevésődött, állandóan nyomasztó tudata.

Ön már nagyon korán szembekerült a halál lehetőségével?

Úgyszólván halottként kezdtem.  Bonyolult szülés volt, a szülők Rhesusfaktor-összeférhetetlensége miatt, ami a kezdés halálközeli állapotát jelenti. Közvetlenül a születés után súlyos sárgaság lépett fel nálam, amely a megfigyelőket arra a kijelentésre indította, hogy a kék szem nagyon jól megy a sárga bőrszínhez. Én persze mindezt nem esztétikai privilégiumnak éreztem. Életem első pillanatától kezdve ez az állapot a végére emlékeztetett. Ha a kezdet a véget idézi, akkor ez a kiindulópont tesz színessé mindent.

Sötétre színez mindent.

Sötét kezdet, igen, ám ezt egyre hosszabban tartó derűs időszakok követték. E megvilágosodásokat elsősorban a filozófiának köszönhettem. Egyébiránt Emil Cioran egyik legsötétebb írásában, a  Születés hátrányárólban hasonló háttérrel dolgozott. Nála nem arról van szó, hogy „a halál felé száguldunk”, hanem arról, hogy „a születés katasztrófája elől menekülünk.”

Ön olyan élet lehetőségéről beszélt, amelyre a halál előzetesen nem vet árnyékot. Ez nem csupán egy filozófus elképzelése, akinek a születése haláltusa volt?

Különbséget kell tennünk haldoklás és halál között. A halált végső soron senki sem ismerheti, mert aki ismeri, az már minden megismerésen túl van. Ismerjük protokollját, körülményeit és a megsemmisülés folyamatát a belső perspektívától a kritikus határig. A haldoklásnak van egy klausztrofób dimenziója, amelyet szinte lehetetlen túlbecsülni. A romantikusok megpróbálták ezt hárítani, csillapítani azzal, hogy a haldoklásnak csak az agorafil dimenzióját hangsúlyozták: minden nagy lesz, szép és nyitott, virágba borult májusi réten állunk, annyi hely van, mint még soha és ez kitölti az emberi lelket. Valójában azonban a haláltusa szűkíti a teret, nincs már helyünk sem ezen a világon, sem ebben az időben. Abszolút elviselhetetlen a szűkösséghelyzetek ezen érzete.

De  valójában értékes élet-e a halálra vonatkoztatottság nélküli élet? Vagy netán olyasmi lenne ez, mint a gondolat nélküliség végtelen kibővítése?

Értékes lenne — azért használok feltételes módot, mert én személyesen másként érzek. Mégis el tudok képzelni ilyen életmódot. Nagyon régi európai beidegződés, hogy az élet értékét a halálhoz való belső viszonyától tesszük függővé. Létezik sajátos intenzitású és éberségű élet is, morbiditás és gátlás, sőt túlvilági érdek nélkül is, vagyis az igény nélkül, hogy a túlvilágon majd elhalt szeretteinkkel találkozunk. Ha életfelfogásunkat a halál hindu hermeneutikájával vetjük össze, akkor határozottan tudatosul bennünk történelmi-kulturális függőségünk. A hinduknál a vágy arra összpontosul, hogy az  élettől meg kell szabadulni, amint az újjászületés lehetőségétől ugyancsak. Ezzel szemben a nyugati kultúrában az újjászületés álmai a thanatológiai fantáziálás fő forrásai. Egyébiránt úgy tűnik nekem, hogy a negatív találkozásoktól való félelem éppen olyan nagy szerepet játszott a túlvilág elképzelésében, mint a pozitív dimenziók…

…örökké akarunk élni, ugyanakkor attól félünk, hogy a túlvilágon különösen álnok emberekkel találkozunk…

…ezért választanánk az örök földi életet. Ez volna az élet akarásának thanatológiai megalapozása. A félelem, hogy a túlvilágon gyűlölt embertársakkal találkoznak, már sokakban ébresztette föl a reményt, hogy túlvilág esetleg egyáltalán nem is létezik. Végső soron marad a remény, hogy a Mennyország afféle útvesztő, amelynek lakói ebben eltévednek. Erről jut eszembe egy közismert vicc. Szent Péter új jövevényt vezet körbe a Mennyországban és mutatja neki a különböző részlegeket: itt vannak a zsidók, ott a muszlimok, amott a hinduk. A körút vége felé egy fal mögött mogorva arcú emberekből álló csoportra mutat és így szól: „Pszt! Ők a katolikusok, akik azt hiszik, egyedül vannak itt.”

Nem csupán a nyugati filozófiákban, hanem népi hiedelmeinkben is — pl. Hollywood — megfigyelhetjük az igaz élet születésének a haláltudat szelleméből való eredeztetését. Milyen kulturális befolyásokra vezeti ezt vissza?

A görög kultúrában kialakult egy erős heroikus-atlétikus pátosz, amely a létezés minden területére kiterjedt. Ettől fogva az élet a formában-létet jelenti és nem is remélnek egyebet, mint hogy a rátalálnak az alkalomra, amikor a legjobb formában halhatnak meg. Ez az Íliász rejtett üzenete. A két legerősebb harcos, Hektor és Akhilleusz a trójai síkon áldja a megfelelő pillanat idejét, amikor mindkettejükben marad élet a legnagyszerűbb forma kialakítására.

A kereszténységben viszont az ember diadalát nem a pontosan időzített halálban találja meg, hanem Istenben, ez a legfőbb biztosítéka a halál fölött aratott diadalnak.

Modern haláltudatunk valójában a katolikus Memento mori-kultúra évszázados hagyománya. Érdekes, ha megenged nekem egy kis filozófiatörténeti kitérőt egy szerzőre, akinél a görög és a keresztény örökség társult egymással…

…csak tessék…

…érdekes, hogy Martin Heidegger, az egykori ministráns, amikor a legtöbbet beszélt  a halálról, akkor volt a legkevésbé katolikus. Ez a radikális befelé fordulás, a halált nem csupán saját, hanem a legsajátabb lehetőségnek, a lehetetlenség lehetőségének tekintése, már az Utolsó Ítélet előrebocsátása a saját lelkében, valósággal elbűvölte a XX. századi protestánsokat. Ezért azt hitték, hogy Heidegger az ő emberük. Jogtalanul hitték ezt. Heideggernek ez a gondolata valami szélsőséges módon nem keresztény: a saját halál heroikus kisajátításáról van szó. A kereszténységben a halált viszont az élet látszataitól, maszkjaitól való megszabadulásként, a saját hatalom minden formájáról való lemondásként ünneplik. Heidegger a haldoklást egy képesség határeseteként fogja föl, mintegy kisajátítva a saját hatalomtól való megfosztást. Ez persze heroikus lelki tartáshoz vezet, amely nagyon jól illik a két világháború közötti katonai nacionalizmus légkörébe.

Nekem viszont úgy tűnik, hogy a halálhoz való keresztény viszony kétértelműbb, mint ahogyan ön felfogja. A kereszténységben szintén létezik a halál heroizálása.

Ez teljesen igaz. Míg Máténál, Márknál és Lukácsnál a Messiás a kereszten a legteljesebb önfeladás állapotában hal meg és az elszenvedett önlemondás abszolút világosan áll előttünk, Jánosnál különös módon atlétikus [az „atlétikus” a görögben idealistát, félénk, befelé forduló lelki alkatot is jelent — a ford.] végszó áll a kereszten függő Megváltó szavai sorának végén: „Elvégeztetett.” E kifejezés jellemző a kereszténység hellenizálására. Az ember a kereszten atlétává változik, aki abban a pillanatban, amikor áthalad a célvonalon, mintegy a magasba emeli karját. (Sloterdijk ekkor előveszi görög–latin nyelvű Újszövetségét és ellenőrzi a szavakat.) „Tetelestai”, „consummatum est”: ez úgy hangzik, mintha Jézus a célba érkezés pillanatában összefoglalná saját haldoklásteljesítményét.

A haldoklás valóra váltja a halált — ez arra céloz, amit Ön műveiben „antropotechnikának” nevez, tehát az emberi önidomítás technikáinak, amelyeknek végső célja a halál legyőzése? A halál géntechnikája mihamar opció lesz: csak annak kell meghalnia, aki meg akar halni?

Kétségkívül létezik a modern technikának bizonyos teleológiája. Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor a technika szokásos megértését a szervek meghosszabbítására kell kiterjesztenünk. A szervek meghosszabbítása mindig az álmok és a fantázia meghosszabbítása. A technika eredményeiben semmi sincs, ami azelőtt a metafizikában ne lett volna; és a metafizikában semmi sincs, ami azelőtt a mágiában ne lett volna. Egyenes vonal vezet a mágiától a technikáig és föl kell tennünk a kérdést, hogy mi közös a mágikus és a biotechnikai tudatállapotokban.

És mi lenne a válasz?

Valószínűleg olyasmi, hogy a legaktuálisabb technikában a mágikus gondolkodás megvalósítását figyelhetjük meg. A mágikus gondolkodás abból a feltevésből indul ki, hogy természetes halál nincs. A halál mindig valami okkult disznóság eredménye…

…disznóságé?

Gonoszságé, alattomos szándéké, manipulációé. A halál külső mesterkedésre vezethető vissza, ami gonosz szereplőknek tulajdonítható. Tehát nem halnánk meg, ha nem lenne valaki, akinek gonosz szándékai vannak. E háttérből szemlélve a halál naturalizálása a magasabb metafizika jelentős vívmánya. A természetet semleges rendező erőként fogja föl, amely elég hatalmas ahhoz, hogy a halálnak is kijelölje helyét. Egyébként minden modern neurotikus aláírná a mágikus elképzelést, hogy természetes halál nem létezik. Persze tudja, hogy szerencsétlen módon egy fedél alatt él gyilkosával — tulajdon testével. A tüdő, az a vén csibész! Tudom én, miben sántikál! Egy szép napon majd megöl engem, de azt azért ne gondolja, hogy az ő kedvéért fölhagyok a dohányzással! Vagy a prosztata, ez a férfitestbe telepített időzített bomba, ahogyan ezt a legundorítóbb feministák kitalálták. A halál háziasítása a metafizikai gondolkodás legnagyobb kulturális teljesítménye. Ez húzta ki a talajt az eredeti paranoia talpa alól. Most ezt a funkciót az orvostudományra ruházták.

Valamikor a közeli jövőben sor kerülhet az első ember klónozására. Veszélynek tekinti Ön a humángenetikát?

Mindig csak lassan, nyugodtan! Abszurd dolog volna úgy vélnünk, hogy a háziasító energiák, amelyeket a technikák körül kiépítettek, olyan nagyok, hogy valamelyik őrült zsarnok a birtokukban biorobotok hadserege útján megszerezheti a világhatalmat.

Ha az ember teljesen földi öröksége birtokába jut, akkor ennek, bizonyos körülmények között, megfordíthatatlan következményei lehetnek. Például ragaszkodhat bizonyos tulajdonságaihoz, amelyek megvonnák tőle természetes nyíltságát.

Egyetértek. De ezt a problémát már régóta más formában ismerjük. Ez pedig a régi jó elidegenedés. Az emberi életviszonyok jelentős részben nem egyebek, mint hatalmas merényletek a világ nyíltsága ellen. E kísérletek hagyományos áldozatai a parasztok és a proletárok — így tehát a kritikai társadalomelméletek felvázolják e csoportok portréját. Ezek évezredek óta nélkülözik a lehetőséget, hogy valóságos potenciáljukhoz jussanak. Röviden szólva: történelmi lelet, hogy az ember az embert túlszárnyalja, ami az osztálytársadalmakat öröktől fogva nyugtalanítja.

Ez úgy hangzik, mintha Ön hinne egy osztály nélküli társadalomban, amelyben mindenki magvalósíthatja a maga potenciálját.

Nem. Már csak azért sem hiszek ebben, mert sok ember meghátrál a nyíltság elől: mindazok, akik az igazság nevében nem akarták látni a kizsákmányolással megbélyegzetteket. Ha az emberek az elidegenedést választják, akkor nem szabad őket a felszabadulásra kényszeríteni.

Tehát a jövőben kétféle ember lesz: akik a nyíltságot választják és akik a biotechnikai elidegenedésre szavaznak?

Talán igen. De számomra nem ez a döntő kérdés. Szeretném a haláltól felszabadított élet témáját az aktuális biotechnikai tárgyhoz kapcsolni, vagyis a hosszú élet génjének vitájához. Az első nagy csalás a humán biotechnika korai történetében pontosan ezt a tárgyat találta telibe. Hwang Woo-suk koreai kutató állítólag szenzációs eredményeket ért el e gén kutatásában. Kaliforniában egy zászlóaljnyi tudós dolgozik a hosszú élet génjének kutatásán, amelyről őszintén hiszik, hogy létezik. Ray Kurzweil, a technika prófétája jelenünket úgy írja le, mint az a pillanatot, amely közvetlenül a halhatatlanság áttörése előtt áll. Tartsunk ki még, ne roppanjunk most össze: Live long enough to live forever („éljünk elég sokáig ahhoz, hogy örökké élhessünk”) — hangzik a jelszó. Induljunk ki abból a feltevésből, hogy hamarosan minden ember 150-200 évig élhet. Ez pontosan az a helyzet volna, amelyről fent már beszéltünk. A halál már nem természetes vég lenne, hanem mindig az egyén döntése vagy külső szereplő titkos tevékenységének eredménye. Ahol halál volt, ott gyilkosság vagy öngyilkosság lesz. A kőkorszaki logika érvényesül.

Ön e technobiológiai képzelgéseket naivnak tartja, de nem elvetendőnek?

A hosszú vagy örök életbe vetett hit gyermeteg mivoltában van valami megható. Ám ez a mi bűnünk, európaiaké. Nem kellett volna hagynunk a kései amerikaiakat előre törni. Világos, hogy félrevonultak, hogy másutt nyugodtan álmodozzanak. Most nekünk kell megszabadítani őket az álmodozástól.

Ön a könyveiben kardoskodik az ember és a technika együttműködése mellett: nincs abban semmi hamis, ha technikailag felszereljük magunkat, biológiailag tudatosak vagyunk, digitálisan tökéletesedünk.

Technicizmusom általános immunológiám része. Olyasmire vonatkozik, amit jómagam „inkubátorrendszernek” nevezek. Az emberiség történetét egy sor kísérletnek kell tekintenünk, amelyekkel az emberi inkubátort optimalizáljuk. Öröktől fogva inkubátorlények vagyunk. A homo sapiens már a kezdetektől ezért hibridizálódott. Egy hosszú, öntudatlan öntenyésztő szekvencia keretében lettünk kivételes lények, akik vagyunk és ez a kísérletezés mindig egyre jobban tökéletesített inkubátorban ment végbe. Mindez ma már lassan tudatosul bennünk — és naiv, vagy ne mondjuk: reakciós dolog volna elzárkózni e nézet elől.

Ami egykor öntudatlanul ment végbe, most a tudatos manipuláció közelébe kerül.

Így van. Ezért áll nálam a humán biotechnika fölött az abszolút selejttilalom. Mert amit nagy pontossággal megismerünk, azért etikailag felelősséggel tartozunk. Ám nem létezik olyan emberi jog, amely tilalmazhatná — ha véletlenül találnánk rá arra, amire rá kellene találnunk — például a szörnyű öröklődő patológiák kiküszöbölési lehetőségét. A betegség nem emberi kötelesség. Megerősítenék egy második hippokrátészi esküt. Az orvosoknak ünnepélyesen meg kellene fogadniuk, hogy nem csupán az egészséget gondozzák, hanem az egészség előfeltételeire mint lehetőségre is állandó figyelemmel lesznek. Aki ez ellen cselekszik mondjuk a kutató munka elhanyagolásával, az bűnösnek tekintendő segítségnyújtás elmulasztásában.

Az efféle kijelentésekkel nem tette szeretetre méltóvá magát Németországban.

Itt nagyon hamar a sarokba állítják a rossz fiúkat. A svájciak szerencsére gyakorlatiasabbak.

Romhányi Török Gábor fordítása

Forrás: Peter Sloterdijk: Die Athletik des Sterbens = P. S.: Ausgewählte Übertreibungen, Suhrkamp, 2013, 318–326.