Kamondi Zoli egy korábbi osztályba járt a főiskolán; leginkább a filmszakmai gyűlésekről emlékszem rá, az úgynevezett „kerekasztalokról”, és néhány fesztiválról, ahol egymás mellé sodort minket az élet. A legélesebb emlékem róla, amikor néhány évvel ezelőtt Madridból repülünk Vigóba, egy spanyol fesztiválra. Zoli arról beszél a repülőn — nincs még ötven éves sem —, hogy szinte minden barátja meghalt mellőle, Árvai Joli, Fehér Gyuri, és hogy mennyire egyedül érzi magát nélkülük. „Csillagom”, ez a szavajárása, akár egy kollégával vagy kolleginával beszél; ezt mondja nekem is, amikor napokig együtt nézzük a filmeket. Járjuk Galícia kocsmáit, ahol a bor mellé vékony „jamon”-t vágnak, gond nélkül szólítja meg a hentest, a helyieket, bár egyikünk sem beszél spanyolul, jól elvagyunk velük, főleg hogy mindig ott az a széles, „kamondis” mosoly a száján, amellyel mintha szavak nélkül is azt mondaná, egyszer vagyunk itt és most, próbáljunk ki mindent, amit itt lehet — van benne valami tékozló, dzsentris, de nagyvonalúan ám —, adjuk meg az életnek, ami neki jár! Mit is mondhatnánk most, hogy elment egy nehéz fegyverzetű lovag, egy Lancelot, aki halálutakon járt, de angyalokról álmodott? Nem mondhatunk semmit, csak szavakat dobálunk, hogy ügyetlenül bár,de eltakarjuk vele pont azt az űrt, amit itthagyni csak Ő tudhatott. „Csillagom”, ezt a szót őrizem Tőle, legyen, aki mondja tovább, tanítványoknak és másoknak, csak azok tudják majd, hogy kitől vettem át, akik ismerték Őt és a szavajárását. Akik meg nem, ők is érzik majd benne a fényét, a szeméből — és mostmár örök mosolyából — a csillogást.