Akartam valami húsvétit írni. Feltámadásosat. De nem jutott eszembe semmi. Aztán eszembe jutott Gábor. Együtt voltunk katonák. Akkor találtam ki, hogy húsvétkor kellemes feltámadást kívánok. Neki kívántam először. Aztán el is felejtettem.
Hárman próbáltuk meg túlélni a katonaságot — Gábor, Róbert és én. Végigolvastuk a világirodalmat egy-egy stokin ülve. Napi három-négy óra stokinülveolvasás,Varázshegy-Józseféstestvérei-Karamazov-Bűnésbűnhődés-Flaubertminden-Balzacmajdnemminden-Dickens-Hardy-Tolsztoj-Namegatöbbiek.
Persze nem csak ennyi volt. Volt gyakorlat is például. Hadgyakorlat. Kimentünk a terepre. Rovancs. Hadadi hadnagy kirakatja a szimatszatyrot. Benne a spirálfüzet.
— Mi ez?
— A füzetem.
— Maga feljegyzéseket készít?
— Néha leírom, amit gondolok
— Ezek a maga versgondolatai?
— Nem. Ez próza.
— Az a címe?
— Nem. Egyszerűen csak próza.
— Tudja, hogy elégethetem?!
— Nem tudtam.
— Elégessük?
— Ne égessük el.
— Ez mi?
— Nem látom.
— Maga utánozza az aláírásomat?
— Nem utánozom.
— Akkor ássanak ki hárman egy hatos álló lövészgödröt fekve. Ezt magammal viszem. Van kérdés?
— …
— VV-ben. Tizedes?
— Parancs, értettem! Ásni!
Máskor meg szavaltunk, hogy meg ne bolonduljunk. „Góg és Magóg fia vagyok én” — mondta Gábor. — Úgy is nézel ki — mondta Róbert, aki nem állhatta Adyt.
Jansik őrvezető (Nyíregyháza) tanított minket az „Őr kötelmei” opusra. Húszkilós súlyzókkal egykarozott, amikor még kurvára nem volt errefelé fekvenyomás meg fitt&well. De voltak a katonák meg a táposok. 12 vagy 18 hónap, nem mindegy. Akit egyetemre, főiskolára vettek fel, csak 12 hónapot szolgált, aki nem tanult tovább, az másfél évet. Kölcsönös lenézés. Őr kötelmei. Megtanulhatatlan marhaság. Nevetgélés, cikizés, lazaság.
Rumot!
Hozta a csicskás a rumot, és akkor Jansik őrvezető elkezdte szavalni Tatjana levelét. Nem nézett semerre sem, csak maga elé. Néha húzott a rumból. Aztán folytatta. Mire befejezte, elfogyott a rum.
— Őr kötelmei. Reggelre megtanulni.
„A fegyverhasználatot meg kell előznie a fegyverhasználat alapjául szolgáló cselekmény abbahagyására irányuló felszólításnak…”
Élesztővel, tiszta szesszel, tiszta vízzel tűrhető italt készítettek olcsón. Kimentem a mosdóba, és végigvágódtam a kövön. Bevittek, lefektettek. Valaki szólt, hogy fordítsanak az oldalamra, mert hanyatt megfulladok, mikor hányok. Gábor az oldalamra fordított. Nem fulladtam meg.
Novemberben fogadtunk először. Azt mondtam, soha nem lesz tavasz. Sokáig nyerésre álltam.
Aztán újra fogadtam vele — pontosabban ellene. Abban az időben már fogadtunk mindenre. Az se volt semmi, amikor a Fesiszt áthúzta a farkát a szétszerelt AMD–762 závárán, és úgy tartotta a géppisztolyt másfél percig.
De mégis az jut eszembe a legtöbbször, hogy Gábor azt monda, lefutja a maratont, én meg azt mondtam, nem futja le. Persze, csak azért mondtam, hogy fusson, és valaki veszítse el a rekesz sört, hogy aztán megigyuk.
Egy kör a focipálya körül az négyszáz, tehát száz kör az negyven kilométer, meg hat az negyvenkettőezernégyszáz méter. Na, annyit. Egy kellemes júliusi délutánon, már leszerelésközelben kitelepedtünk a pályához, és Gábor elkezdte róni a köröket. Hatvanvalahánynál — ő pontosan tudja, én csak ezt, hogy hatvanvalahány — abbahagyta. Miért jöttél le? — kérdeztük, mert nem látszott se fáradtnak, se sérültnek. Meguntam — felelte.
Aztán véget ért, leszereltünk és elkezdtük a főiskolát. Ritkán találkoztunk, nem jártunk egy csoportba. Mikor mégis leültünk egy sörre, nemigen volt miről beszélnünk.
Aztán kiderült, hogy szklerózis multiplexe van. Amikor találkoztunk, már közel volt a tolókocsihoz. Közben agyagból mesejeleneteket kezdett formázni. Nem is rosszakat. Sárkányok, tündérek, angyalok. Benedekelek, Lázárervin. Kezdett híre menni. Volt is egy-két kiállítása. Az utolsóra én vittem el. Akkor már tolókocsiban ült. Aztán már annyira reszketett a keze, hogy nem tartotta meg a mintázófát.
De akkoriban még eljártunk színházba. Vagy négyszer vittük el egy év alatt. Csomagtartóba az összecsukott kerekesszéket, ölben az első ülésre, ki az ülésből, be a székbe, be a színházba, fel a lépcsőn. Előadás után megittunk egy pohár sört, elszívtunk egy cigarettát. Ő is. Meggyújtani, eloltani nem tudta, csak szívni és fújni a füstöt. Sose volt dohányos. Aztán véget ért az évad, és őszig nem kerestem.
Amikor megint elmentem hozzá, nem találtam otthon. Üres volt a ház. Hívtam a szüleit. Hazavitték. Már nem tudott fölkelni. Még egy párszor elmentem hozzá. Beszélgettünk, de egyre nehezebben értettem a beszédét. Felolvastam neki ezt-azt. Amit gondoltam. Kérdeztem, mit szeretne hallani. Mindegy, mondta. Aztán elmaradtam. Egyrészt, mert tényleg mindegy volt neki, másrészt, mert ezt nem bírtam ki.
Leszerelés után futott a Városligetben — nem sokkal a körvasúton túl lakott. Futás közben vette észre, hogy valami furcsa van néha a lábával, kimegy belőle az erő. Azután diagnosztizálták. Találkoztunk a Tüköryben. Nevetett, próbálta leplezni a rémületét. Jól leplezte, azt hittem, nem érti, hogy mi vár rá. Aztán ahogy teltek az évek, azt hittem, nem tudja, mi történik vele. Vagy csak úgy csinál. Mert egyszerűen nem hiszi el.
Fel kéne hívjam. De már évekkel ezelőtt sem lehetett érteni, amit a telefonba mond. Fel kéne hívjam a szüleit. És el kéne menjek hozzá, ha él még.
Ma este felhívtam. Az előfizető pillanatnyilag nem kapcsolható. Aztán felhívtam az anyját.
— Maga az? Hát nem tudja? Gábor 2008-ban meghalt.
Nem tudtam. És nem tettem semmit. És azt sem tudom, hogy mit tehettem volna. Mindössze annyit tudok, hogy ha 1986-ban nem fordít az oldalamra, a saját hányásomba fulladok. Kellemes feltámadást, Gábor! Nemsokára találkozunk.