friss műút

Legfrissebb

Interjú

A meghunyászkodás tragikusan antikulturális mentalitás
Marko Čudić és Szabó Gábor beszélgetése
2016. február 25.
Marko Čudić (1978, Zenta–Belgrád) a belgrádi egyetem Hungarológiai Tanszékének oktatója, műfordító

Marko Čudić (1978, Zenta–Belgrád) a belgrádi egyetem Hungarológiai Tanszékének oktatója, műfordító

Marko Čudić a Belgrádi Egyetem oktatója, aki most egy Erasmus-program keretében a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékcsoportjánál tart előadásokat a legkülönbözőbb témákról. Tudományos tevékenysége mellett azonban Marko a magyar irodalom avatott fordítója is Szerbiában. Honnan eredeztethető a magyar irodalom iránti érdeklődésed?

Kétnyelvű családba születtem, ami egyébként nem ritkaság Vajdaságban, főleg Észak-Vajdaságban. Zentán viszont, ahol magyar többség van, nagyon sok a vegyes házasság és hát a házunk, vagyis a lakásunk mindig tele volt a legkülönfélébb könyvekkel. Nem mind szépirodalom volt persze, ám ezek a könyvek mindig több nyelven voltak, általában szerbül és magyarul. Egy ideig több magyar könyv volt a lakásban, mint szerb. Magyar óvodába jártam, majd szerbül fejeztem be az általános iskolát, zentai gimnáziumot és utána a belgrádi Hungarológiai Tanszéken végeztem, amelyet akkoriban a tanszék alapítója, Sava Babić professzor, neves műfordító és esszéista vezetett. És hát a magyar irodalom iránti érdeklődésem… Konkrétan az volt a bajom, hogy a 7. osztályban Miloševićék beszüntették a magyart mint környezet-nyelvet. A magyaroknak továbbra is tanulnia kellett a szerbet, viszont a szerbeknek már nem hogy nem kellett, de nem is lehetett a magyart. Nyilván ezeken az órákon egy kétnyelvű ember — és sok ilyen volt egyébként az osztályban — nem sokat tanul meg, viszont írni-olvasni igen, ami azért kicsit tágíthatja a horizontjait. Vagy ha szerencséje van jobb tanárokkal, akkor esetleg foglalkoznak vele. Nekem ez nagyon-nagyon rosszul esett… Éreztem valami nem politikai, hanem erkölcsi igazságtalanságot. Valamit, ami a titói testvériség-egységgel valahogy nem volt összhangban. És akkor úgy döntöttem magamban, hogy elkezdek egy kicsit a magyar irodalommal foglalkozni. Emellett meg magyarul olvastam mindenfélét, például egy csomó Agatha Christie-regényt. A mai napig is ha Agatha Christie-t kell olvasni, akkor jobban szeretem magyarul: Gyilkosság a paplakban, ez valahogy jobban hangzik. Szóval sokat olvastam magyarul is, mert ugye az iskolában szerbül kellett, úgyhogy ez így egyfajta szubverzív tevékenység volt számomra. És akkor szép lassan, a gimnáziumban felfedeztem magamnak Kosztolányit, és ez a szerelem azóta is tart. Volt ugyanis akkoriban valami fordítói pályázat középiskolásoknak, és én saját magam kiválasztottam egy Kosztolányi-novellát, egyébként Esti Kornél-novellát, de nem abból a ciklusból, ami megjelent az Esti Kornél-kötetben. Az a címe, hogy Az álmokról. Ezzel akkor én második díjat nyertem ezen a pályázaton, és ráadásul felfigyelt rám Sava Babić professzor. Amikor be akartam iratkozni a belgrádi Filológiai Karra, sokáig úgy volt, hogy majd valami menő tanszékre megyek, angolra vagy világirodalomra, de a nagybácsim — aki egyébként szerb költő —, meg Sava Babić valahogy a hungarológia felé irányított. Szerencsém volt még az egyetemi tanulmányok előtt pár hónappal megismerni Sava Babić-ot, és tényleg nagyon megtisztelő volt, ahogy ő a munkásságomat — már azt a kevés dolgot, amit akkor csináltam — figyelemmel kísérte, és tovább ösztönzött. Tehát én teljesen kívülállóként kezdtem el érdeklődni először a magyar nyelven írt könyvek iránt és utána szép lassan a magyar irodalom iránt, és hát ugye a tanszéken is eléggé autodidakta maradtam…

A Kosztolányi-fordítások a későbbi szakmai-fordítói tevékenységedet is végigkísérik, többek közt te ültetted át szerbre a Pacsirtát vagy az Aranysárkányt is, emellett azonban több más magyar szerzőt is fordítottál. Kiket, és mi motivál téged a szerző kiválasztásában?

Hát a szerző kiválasztásával kapcsolatban azt tudom mondani, amit Danilo Kiš úgy fogalmazott, hogy ő egy frusztrált költő. Tehát, hogy ő nem jó költő. Én nem gondolom ugyan, hogy annyira rossz költő lenne, ahogyan ő érezte, de ez mindegy. Mindenesetre amikor Kiš visszament Montenegróba, és ott élt az anyai nagybácsijánál, akinek elképesztően nagy könyvtára volt, ahol többek között ott volt Ady is magyarul — ami szinte hihetetlenül hangzik, hogy egy montenegrói nagybácsinál, akinek semmi köze a magyarokhoz, ott legyen Ady. Akkor fölfedezte magának Adyt, elkezdte olvasni és fordítani, és rájött arra, hogy minden lelkiállapotára, amelyet ő le akart írni a saját kis amatőr fiatalkori verseiben, rímel egy olyan hangulat, amit Ady már sokkal jobban megírt, ám amit ő viszont le tud fordítani, de önmaga megfogalmazni képtelen. Valami hasonló történt velem is. Én ugyanis mindig prózaíró szerettem volna valahol lenni, de úgy éreztem, hogy Kosztolányinál, vagy akár Csáthnál, vagy másoknál, később Hajnóczynál, Krasznahorkainál, vagy Tar Sándornál vannak olyan lelki állapotokat érzékeltető prózai fogások, amelyekre én nem vagyok képes, viszont amelyeket ha lefordítok, akkor talán kiélem magam egy kicsit.

Tehát akkor a fordításaid az aktuális lelkiállapotaidat tükrözik. Mondd el, hogy kiket fordítottál és akkor tisztában leszünk azzal, milyen lelkiállapotokban szoktál hányódni. Milyen egy Frusztrált Fordító Lelke?

Talán olyan ember vagyok, aki eléggé szereti a magányt. Ha most hirtelen mondanom kellene egy igazi magányregényt, akkor az Hevesi András Párizsi eső című regénye lenne. Paradox, hogy ugyanakkor szeretek utazni, ezért írtam a doktorimat is az utazás témakörében. Szóval szerintem a magány mint állapot különböző formákban tükröződhet, és ha most ezt elemeznénk — tudom, hogy te nagyon szereted a pszichoanalízist —, akkor viszonylag primitív embernek mutatkoznék, akit a magány és a valamiféle elvágyódás kettősében lehetne értelmezni, és valami lírai próza irányában. Még akkor is lírai próza irányában, ha Hajnóczyról van szó, akit szintén fordítottam, mert én még ott is lírai prózát látok, ami egy kicsit paradox. De akár Krúdyt is említhetem, A szigetlakó álmai című kis elbeszélését ültettem át szerbre, ami szintén a magányról szól, egész idő alatt a magányról szól, és én, akármilyen fura is ez, élvezem a magányt, ugyanakkor persze szenvedek is tőle.

Ez tényleg romantikusan hangzik, de azért talán nem csak lelki amplitúdóid befolyásolják a választásaidat.

Jó, hát voltak megrendeléses könyvek is. Meg olyanok is, amiket például baráti megfontolásból fordít az ember, most már egyre kevesebb ilyen van, mert ugye egy dolog a barátság és más dolog jó írónak lenni. Viszont vannak olyan könyvek, amelyek egybeesnek az érdeklődési körömmel is. Amikor a magiszteri dolgozatomat írtam Kišből, akkor kapóra jött, hogy Radics Viktória kolléganőm megírta Danilo Kiš magyar nyelvű monográfiáját Danilo Kiš — Pályarajz és breviárium címen, amely bizony fölveheti a versenyt a legjobb délszláv Kiš-monográfiákkal is, sőt… És ezt élvezettel fordítottam, és ennek néhány elemét beépítettem — hivatkozásokkal persze — a magiszteri dolgozatomba, amelyből később egy kis könyvet csináltam.

Krasznahorkai, Spiró…

Igen, az élő szerzők közül tényleg kiemelhetjük őket. Krasznahorkai külön élmény számomra, nemcsak szerzőként, hanem a magyar irodalom szerb recepciójával kapcsolatban is. Az ember itt, ugye, nem számít sokra, viszont Krasznahorkainál egy váratlan fellendülés történt, nagyon sok értelmezés látott a könyvvel kapcsolatban napvilágot, és az, hogy szerbül megjelenik nyolc vagy kilenc kritika egyetlenegy könyvről, azért az nagy szó.

A felsorolásodból világos, hogy a magyar irodalomnak egy jelentős spektrumát átültetted szerb nyelvre. Épp erre akartam rákérdezni, akár az általad tolmácsolt magyar könyvekkel kapcsolatban is, hogy tudniillik hogyan fogadja a szerb olvasóközönség ezeket a fordításokat, mennyire fogadóképes a magyar irodalomra? Hogy érzed, ezzel a munkával te valamiféle kultúrák közötti közvetítést is végre tudsz hajtani?

A Pacsirtának például elég jó recepciója volt, viszont paradox, hogy inkább a forrásnyelvű kultúrában vették észre, tehát a vajdasági magyar tudósok között Papp György tanár úr és még mások is szerették, és írtak is erről. A szerb közönség viszont jobbára csak elkönyvelte, hogy jó-jó, de kevés kritika született róla. Viszont később, sokkal később, amikor az Aranysárkányt is lefordítottam, mint a Pacsirta egyfajta párját — ahogy Bori Imre emlegeti —, akkor ezzel valahol kiéltem a saját provinciafrusztrációimat, ami helyre is tette ezt a dolgot. Ebből a szempontból mindig egy intim dolog a fordítás, tehát én magamat nem kulturträgerként látom, amiről ugye Danilo Kiš beszélt egy kicsit pejoratíve. Amúgy sem gondolom, hogy kulturträgernek lenni túlságosan dehonesztáló lenne, ha az ember ezt jól csinálja, de elsősorban az intim vágy kell, hogy hajszolja, még ha az ember nyilván nem is mindig azt fordítja, amit akar, amit nagyon szeretne. Néha ugye kompromisszumokat köt a kiadóval, az adott kulturális klímával, az elvárásokkal, szóval sok szempont befolyásolhatja, hogy mit fordítunk. Krasznahorkait én például nagyon szerettem, tanítottam is az egyetemen még tanársegéd koromban, de arra világ életemben nem gondoltam, hogy egyáltalán fordítható lehet ez a szerző szerbre, és arra meg pláne nem, hogy pont én leszek az, aki lefordítja. Egy ismerősöm, aki az egyik belgrádi kiadónál dolgozik, egyszer szólt, hogy te, Marko, nézd már meg, ez a Krasznahorkai az egyik legjobb magyar szerző, lehetne fordítani. Azt mondtam, hogy hát szó sincs róla, hát milyen mondatokat ír, ezt lehetetlen. Aztán hogy, hogy nem, belefogtam és szerintem sikerült. Az a fontos, hogy az ember ráhangolódjon. És akkor ebből jön a kultúraközvetítés is. Bár én azt gondolom, hogy a kultúraközvetítés egy kicsit túlambicionált fogalom, főleg a kis kultúrákban. Sava Babić mondta azt — és lehet, hogy igaza van —, hogy a nagy kultúrákat alapvetően nem érdeklik a kis kultúrák. Talán még a németeknél van egy olvasói érdeklődés a kisebb irodalmak iránt. Amúgy meg a személyes és nem teoretikus válaszom az, hogy kultúraközvetítésről akkor lehet beszélni, amikor egy lezárult életműről van szó. Én még közel se fordítottam annyi könyvet, mint más komoly fordítók, Viczkó Árpád vagy Sava Babić. Úgyhogy szerintem az egy kicsit szerénytelenség lenne a részemről, ha azt mondanám, hogy máris kultúraközvetítő vagyok.

Szabó Gábor és Marko Čudić

A viszonylag csekély recepció véleményed szerint annak köszönhető, hogy a szerb olvasók nem különösebben érdeklődnek a magyar kultúra iránt, vagy pedig inkább annak, hogy mint fordító úgy gondolod, a magyar kultúra történelmi tapasztalatait viszonylag nehéz áttenni egy olyan nyelvbe, nyelvi szerkezetbe, amely a szerb kulturális közösség számára rögzít és közvetít nyilván eltérő mentalitásokat, identitásmodelleket, történelmi tapasztalatokat?

Átfedések azért vannak, mert ne feledjük Közép-Európa lehetséges Monarchia-olvasatát. Van egy ilyen kvázi elméletem, hogy a délszláv irodalmi közeg geopoétikailag legalább három eléggé elkülöníthető régióra osztható. Az egyik az a mediterrán régió, van a balkáni orientális régió, amelybe boszniai írók — tematikailag beszélünk erről —, Ivo Andrić vagy például a dél-szerbiai Bora Stanković is tartozik, és van ugye ez a közép-európai vonulat, amelybe például Miloslav Krleža vagy Danilo Kiš tartoznak. És ebbe a közép-európai, ex-Monarchia-beli vonulatba kapcsolódnak a vajdasági magyar szerzők, például Tolnai Ottó, bár ő a mediterrán vonulatnak is része, ezekkel a mediterrán motívumokkal. És ebből a szempontból igenis vannak átfedések, Kosztolányinál például kifejezetten vannak, aki ugye az akkori Dél-Magyarországból származik, és Sárszeg, azaz Szabadka legalább két vagy három kultúrájú város ma. Szóval a több kultúrájú diskurzus mentén megvannak a kapcsolódások, de nyilván abban igazad van, hogy vannak olyan tapasztalatok és vannak olyan kiváló szerzők, mint például Esterházy Péter, akinek a recepciója a nehéz fordíthatóság miatt sajnos szinte a nullával egyenlő. Még akkor is, hogyha eljön és nagyon sikeres irodalmi estet tart, de maga az érdembeli olvasata hiányzik, a komoly kritika valahogy nem tud mit kezdeni vele. Mások a kontextusok, másképp működik a humor, és ha már eltérő dolgokon röhögünk, az bizony értelmezői vízválasztó.

Te most nem csupán kulturális különbségekről, hanem nyelvi problémákról beszélsz, a fordíthatóság kérdéséről. Ezen a nyomvonalon keresztül viszont ismét el-, vagy visszajuthatunk kedvenc szerződhöz, Kosztolányihoz, akinek a fordítással kapcsolatos gondolataival ezek szerint nagyjából egyetértesz?

Az ő nyelvelméletével, amelyről viszont te beszéltél, mint erasmusos Belgrádban, abszolút egyetértek. Ő ugye a humboldti elképzelésből indul ki, miszerint a nyelv a népnek, vagyis a nemzet lelkének és kulturális tapasztalatainak a megnyilvánulása. Kosztolányi úgy írt, hogy úgy nézzen ki, mint hogyha tényleg az lenne, tehát ennek az illúzióját csinálta meg, és ebből kifolyólag nála például valóban nem elég csak a témát áthozni. Ha csak az információt hozzuk át, az rossz fordítás. Viszont a jó fordításnak az kellene legyen az ambíciója, hogy az irreleváns tartalom mellett — most a benjamini terminológiánál maradva — a formát mint alkotóelvet is megpróbálja valahogy átkódolni az adott nyelvbe. Kosztolányinál nyilván azért mégiscsak valamivel könnyebb a prózáját átkódolni, ráadásul van itt egy nagy hiány, hiszen a szerb olvasó nem ismeri Kosztolányi költészetét, ami viszont nagyon fontos lenne a prózája szempontjából, mint ahogy Danilo Kiš-nél is.

Tudnál mondani konkrét példát a saját fordítói gyakorlatodból a többletjelentések átültethetőségével kapcsolatos gondokra?

Az Aranysárkányban egy helyütt Kosztolányi megpróbálja ráirányítani a figyelmet egy neuralgikus pontra, egy emocionális mélypontra a regényben. Konkrétan amikor Novák Antal megöli magát, akkor az egyszerre nagyon megrázó, ugyanakkor ironikusan szemléltetett távolságtartó jelenet is, talán némi humorral is ízesítve. A relevanciájára úgy próbálja meg felhívni a figyelmet, hogy egy olyan trükköt alkalmaz, amely egyébként a prózájára általában nem jellemző: beletesz egy rímet. Azzal kezdődik ez a passzus, hogy „nem így volt, nem így volt”, és akkor pár sorral később jön a narrátori magyarázat, hogy akkor mégis hogy volt, ami azzal zárul, hogy ráomlott „az égbolt is, az égbolt.” Tehát ez egyrészt ugye egy echóként visszhangzó ismétlés, már majdnem parodisztikus… Ugyanakkor egy rím is, és itt valamit ki kellett találni. Nagyon sokat kínlódtam, aztán találtam valamilyen áthidaló megoldást, amit ha észrevesz a szerb olvasó, akkor nem hiába dolgoztam. Mert akkor nem csak a fabulát hoztam át, hanem valami többletet, ami nem egyszerűen többlet, hanem a legfontosabb a műben, úgy gondolom. És most még mondok valamit ezzel kapcsolatban. Ha hiszed, ha nem, Márai A gyertyák csonkig égnek című regénye itt is nagy siker volt ugyanúgy, mint Nyugaton. Ami azért messzemenően nem a legjobb Márai-mű. Ezzel azt akarom mondani, hogy mindig a lektűrszerű dolgok jönnek át könnyebben. Ezért volt Krasznahorkai sikere nagy meglepetés, mert én arra számítottam, hogy egy ilyen ínyenceknek való, néha már a végső határokig túlesztétizált prózáról nem lehet írni érdemben, nem lesznek olyan kritikusok, akik erre igazából rezonálnak.

Krasznahorkainál talán az is fontos, ami hozzájárulhatott a fordításod sikeréhez, hogy ott egy közös egzisztenciális tapasztalat és egy kultúrafüggetlen létfilozófiai alapvetés poetizálódik.

Igen, persze. Én ugye Az ellenállás melankóliáját fordítottam, ami lehet, hogy nem annyira jó, mint a Sátántangó. De ebben igazad van, nyilván ott is működik ez az egyezés, a közös hangoltság, egy ilyen közhelyig sulykolt apokaliptikus cucc, amire Susan Sontag hívta fel a figyelmet.

A szerb irodalom magyar fordítójaként sajátos rálátásod lehet a magyar kultúrára: egyszerre mozogsz benne idegenként és otthonosan. Hogyan látod ebből a kettős pozícióból a magyar kultúra helyzetét?

Pillanatnyilag nem valami kecsegtető, és ebben szerintem sokak véleményét osztom. Viszont amikor elkezdtem fordítani ott a 90-es évek legvégén és a 2000-es évek elején, akkor e tekintetben még nagyon jól működött a magyar állam, illetve az akkori Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda, mely most a Petőfi Irodalmi Múzeum része lett. Itt Rácz Péternek, a balatonfüredi Magyar Fordítóház igazgatójának rendkívül nagy szerepe volt. Rájött arra, hogy nehezen lehet majd kiadni magyar könyvet külföldön, főleg szegényebb országokban, mint amilyen például Szerbia, vagy más szomszédos országokban, amennyiben nincs magyar részről támogatás. És ez nagyon jól működött, és ugyan nem voltak olyan nagyon nagy pénzek sose, de pénzelték a jobb magyar művek kiadását. Aztán egyszerre csak észre lehetett venni egy eltolódást. Például volt a belgrádi könyvvásár 2012-ben, amelynek Magyarország volt a díszvendége, vagy inkább úgy fogalmazom, hogy kellett volna legyen a díszvendége, mert botrányba fulladt az egész. Nem túl jelentős magyar írók jelentek meg. A legtöbb magyar író — Esterházy, Konrád — azt mondta, hogy máshol van elfoglaltsága, pedig például Konrádnak egyébként nagy kultusza van Szerbiában — Vickó Árpád szinte minden Konrád-művet lefordított —, de ő sem jelent meg… És azért ő jelentős szerző, akármit is gondolunk róla egyébként, ő a jelentősebb magyar szerzők közé tartozik, mégsem ő nyitotta meg, vagy nem Kertész Imre nyitotta meg, nem Nádas Péter, nem Esterházy Péter nyitotta meg. Nem vagyok ugyan tekintélyelvű, de ha már magyar irodalom, akkor tényleg egy nagyon reprezentatív szerzőnek kellett volna képviselni a magyar irodalmat, és ennek elmaradása bizonyos értelemben a kultúrpolitika botrányos állapotáról tanúskodik. Mostanra meg egy olyan tragikus helyzet állt elő a magyar csúcsszerzők szempontjából — és ez személyes fordítói tapasztalatom —, hogy vannak olyan magyar írók, mint például Krasznahorkai László, aki direkt azt mondja, hogy ő már nem fogad el semmi olyan lehetőséget, amely bármiféle magyar pénzzel van megtámogatva, mert ezzel a segítséggel ő nem akar könyvet kiadni külföldön. Ergo ő azt is felvállalja ezzel, hogy egy szegényebb országban nem is jelenik meg könyve. De egyszerűen nem akar ilyen pénzeket kapni, még akkor se, ha még mindig olyan emberek vannak ezekben a bizottságokban — és én szeretnék hinni ebben —, akik nem beszennyezettek a politika által. Ha Krasznahorkait említettem, hozzátenném: még így is tény, hogy elkelt majdnem ezer Krasznahorkai-könyv Szerbiában, azért ez mond valamit. Mindig újra kellett nyomtatni, mert folyamatosan fogytak el a készletek.

Nézzük most meg másik oldalról. Mivel meglehetős otthonossággal mozgolódsz a magyar kultúrában, nyilván érzékeled, milyen recepciója van a szerb irodalomnak Magyarországon. Mérhető egyáltalán?

Sajnos ahhoz képest, hogy van néhány nagyon jó fordító, mint az említett Radics Viktória, vagy Rajsli Emese, Bognár Antal, újabban Sándor Zoltán, meg hát még sorolhatnám a neveket, az újvidéki Híd-kör, Oravec Krisztina, a szerb irodalom szinte teljesen ismeretlen a hazai kultúrában. Pedig nagyon jó műveket fordítottak, most egy nagyon fontos példát hadd emeljek ki. Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című szövege alapmű szerintem, és ennek ellenére sajnos tényleg csak az ínyencek olvasták Magyarországon. Lehet, hogy nem a legszigorúbb filozófia ebben a kategoriális, német klasszikus filozófiai értelemben, viszont ezt a vidéket, a provincialitást talán valóban szinte senki nem tudta így leírni, mint ő. Azt hiszem, a mai magyar olvasók számára az önmegismerés döbbenetes élményét is nyújthatja mindentől függetlenül.

Vannak tehát fontos művek lefordítva magyarra, de nem jutnak el az olvasókhoz.

Kis példányszámban jelennek meg, nem eléggé… Ez egyébként köszönhető a létező kulturális sznobizmusnak, tehát hogy például Krasznahorkait is akkor vették észre, vagy akkor kezdték el fordítani délszláv nyelvekre, szerbre, horvátra, amikor már Nyugaton nagy sikere volt. Amikor egy kedves tanáromnak odaadtam Krasznahorkait szerbül, azt mondta, hogy jaj, majd elolvasom, nagyon érdekel meg minden, aztán egy évre rá, mikor visszajött Párizsból, lelkesen közölte, a maga Krasznahorkaija az tényleg nagy szám, tényleg elolvasom. Tehát őneki Párizsban kell, hogy megmondják, hogy a Krasznahorkai szerb fordítását érdemes legalább átlapozni.

Visszajutottunk az egyik válaszodban már érintett centrum–periféria problematikájához.

Igen, régóta így van, hogy a periféria, úgy látszik, képtelen vagy nem akar a saját fejével gondolkodni, tehát van egy lustasága. Persze ez nem azt jelenti, hogy mellőzni kell a nagy hagyományokat, pont fordítva. De körülbelül ugyanarra a végkövetkeztetésre jutunk vissza, mint Ady idejében, ha végigpillantunk a mai provinciális szerb nacionalizmusba begyepesedett úgynevezett gondolkodókon, és ugyanígy a magyar nacionalizmusba begyepesedett — úgynevezett — gondolkodókon, most nem mondok neveket, de általában tudjuk, hogy kiről van szó. Nemcsak arról van szó, hogy nem vesszük figyelembe és nem használjuk a kortárs nyugati gondolkodást, hanem hogy ezzel együtt van egy provincializmus-komplexumunk, aminek jó példája az iménti kis történetem, hogy tehát a saját véleményalkotásomnál fontosabb az, hogy egy francia egyetemi struktúrákban magasan pozícionálható ember, akinek amúgy a munkásságát se ismerem rendesen, azt mondja, hogy a Krasznahorkai jó.

Ugyanezt Radnóti Sándor is megfogalmazza egy tanulmányában, amikor azt mondja, hogy kétféle provincializmus létezik. Az egyik az, amelyik csak a centrumnak tekintett nagy kultúrák teljesítményéről vesz tudomást, a másik provincializmus meg az, amely bezárkózik saját hagyományába, és nem hajlandó önmagán túl tekinteni.  

Igen, igen. És nem is olvastam sajnos Radnótinak ezt az írását.

A posztmodern zsandár a címe. Elegáns döfés egy régebbi Esterházy-monográfia szerzőjének irányába. Szóval ilyen helyzetben, amikor provincializmusról, ideológiai törésvonalakról, a kultúra hasonló leépítéséről beszélsz Szerbiában és Magyarországon, akkor legalább titokban nem érzed azt, amit némiképp megkerültél az egyik első válaszodban, hogy valamiféle kultúrmissziót hajtasz végre mégis ezekkel a fordításokkal?

Hát én nagyon remélem, hogy ez így van. De próbáltam nem álszerény, hanem valóban szerény, és ilyen értelemben önkritikus lenni. A végső célom mondjuk az, hogy néhány száz ember — többek között a fordításaimon keresztül — megpróbáljon valamiféle képet kialakítani a magyar vagy a közép-európai kultúrkörről, illetőleg bővíteni a már létező ismereteit. A Česlav Miloš-on, a Kunderán stb. keresztül egy olyan tudást szerezni, amely egyrészt nem hamis kép, nem egy ilyen népnemzeti hülyeség, másrészt viszont egy esztétikailag releváns valami.

Érzed-e valamiféle lehetőségét, hogy a fordítások segítségével a történelmi traumák, kulturális begyöpösödések, provinciális beidegződések, amelyek jellemzik akár Magyarországot, akár Szerbiát, ha nem is feloldódnak, de egy közös kommunikációs térben legalább megbeszélhetővé válnak?

Sajnos úgy érzem, hogy a fiatalok egy elég jelentős része, és attól félek, hogy a domináns része retradicionalizálódik. Már nincs benne a fiatal generációban az, ami egy normális folyamat lenne, hogy lázadjon, hanem megalkuvóvá lesz, politikai beállítottságtól függetlenül, bár általános a jobboldal felé húzódás. Egyre inkább ezeket a vaskezű, autoriter vezetőket díjazzák. A fiatalok efféle meghunyászkodó mentalitása sajnos egy tragikusan antikulturális mentalitás. Nem hiszem, hogy a kezükbe veszik Nádast, Esterházyt vagy Krasznahorkait, úgyhogy a válaszom a kérdésedre e tekintetben nemleges. De vannak persze olyanok is, akik elég kritikusan olvasnak még olyan regényeket is, amelyek talán nem sikerültek éppen perfekten, mint konkrétan Spiró Tavaszi tárlata, melyet fordítottam, de ha csak beleéreznek abba a paranoiás, majdhogynem kafkai atmoszférába, akkor rájönnek arra, hogy ezek a dolgok nem fejeződnek be, és ennek az érzésnek lehetne logikus következménye a lázadás. Volt a jugoszláv partizánoknak egy jelszava, hogy Smrt fašizmu, sloboda narodu! (Halál a fasisztákra, szabadságot a népnek!) Na, most ez nem csak 42-ben volt aktuális, hanem ma is az. Ez mindig aktuális. A fasizmus ellen mindig harcolni kell. Irodalommal, másvalamivel, és tudom, hogy teljesen elmentem az ideológiába, de hát így van.

Szeged, 2015. december

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: » A Krasznahorkai-fordítás melankóliája – Deczki Sarolta recenziója ‧ r e c i t i ‧
Ideje: 2018-05-16, 00:03

[…] hogy, hogy nem, belefogtam és szerintem sikerült. Az a fontos, hogy az ember ráhangolódjon. (A meghunyászkodás tragikusan antikulturális mentalitás. Marko Čudić s Szabó Gábor beszélget… 2016. február 25. A letöltés ideje: 2018. április […]

Szólj hozzá!