friss műút

-ról, -ről

Bujdos Attila

Bujdos Attila

(1959, Sátoraljaújhely), újságíró, a Műút szerkesztője

-tól, -től

A rovatból ajánljuk még

Legfrissebb

Színház

Bujdos Attila: Ványa

2016. február 20.

Korosztályi színházat látunk a Játékszínben. A Szőcs Artur épülő rendezői életműve szempontjából fontos miskolci munkáiban jól felismerhető az igény, hogy a születő előadás generációs tudásból, nézőpontokból és nyelvi-színházi nyelvi, képi eszközökből formálódjon. A Mi és Miskolc (2012), A hideg gyermek (2013), a Ványa bácsi (2015) — az alkotó gondolkodás egyazon útjának állomásai. A formát tekintve lényegi elem a konvencióktól és elvárásoktól független történetkezelés, amely egyértelműen a mesélő szempontjait helyezi az előtérbe, erkölcsi kérdéseket is felvetve persze: lehet-e tiszteletlenül kíméletlen a színház, akár a komor témák feldolgozásában is, nevethet-e azokon a helyzeteken és embereken, amelyeknek és akiknek az ábrázolására vállalkozik. Másfelől kinek hihetnénk el az ítéletét a valóban szánni való, vagy egyenesen szánalmas sorsokról, hibákról, ha nem a különalkukban, vállalhatatlan vállalásokban még nem érintett nemzedéknek, amelyik éppenséggel nem a hibázás szándékával vág neki az életnek. Amely korosztályos művészeknek akár bántó egyenessége tehát nem okvetlen nyegleség, mert művészi szándéka sem az önfelmentés vagy az önigazolás. A szabadság keresése és akarása ez. És a szabadságnak sokféle hangja lehet.

Nem egyforma a kockázat: a Ványa bácsi mindenképpen a legnagyobb vállalás eddig ezen az úton, az értelmezésnek nem csak Csehov szövegével, hanem valamiféle többnyire létező Csehov-játszási hagyománnyal és az ebből, valamint a történet ismertségéből fakadó (nézői) képzetekkel és elvárásokkal szemben is érvényesnek kell maradnia.

A szereplők olykor oroszra váltanak — a szép és érzelmes gesztus jelzi, hogy Szőcs Artur Slárku Anett dramaturg Makai Imre fordításából dolgozó szövegkönyve alapján — Csehov betűjéig hatol, az előadása belőle fakad, miközben valami lényegibbet is akar, mint felmondani a történetet. Természetesnek veszi például, hogy továbbgondolja, valójában befejezi: a negyedik felvonást átugorva a Csehovon túli időkből videón dokumentálja, hová fejlődhetnek a darabbeli sorsok. Hajléktalan Vojnyickijt látunk, Asztrov ezredjére ismételgeti ugyanazokat a mondatokat, a „régen mi volt” nosztalgiája fakó. Az ember a végével megkapja a szomorúság érzését — Csehov megtért a hétköznapokba. Mintha ma lenne.

Rosszul pozícionált életek lehetséges kimenetele ez — meghaladhatatlan sorsok, amelyeknek része a felismerés, hogy mennyire nagy és mennyire átjárhatatlan a távolság a „van”, a „lehetne”, és a „lennie kellene” között. És hogy ráadásul mennyire nélkülözi a változáshoz szükséges erőt az ilyen sorsban rekedt ember, kérdésessé téve még azt is, hogy tényleg volna-e — számára — más választás.

Szőcs Artur nem az együttérzés felől mutatja mindezt, inkább arra vezet rá, hogy ez végül banális, és ezért nevetséges. Banális és nevetséges a függőség, a fehér zsebkendőt lengető elválás, ha az összezártság nem meghaladható. Banális és nevetséges az őszinteség alkoholigénye, a bánat, az önsajnálat — hiába a tudat, ha a tarthatatlan helyzetek felismerésén túl nem szolgálja a létezés átalakítását is.

Ha a létezés: ösztönvezérelt.

16.02.20.Vanya_2A Ványa bácsi szereplői természetfilmekre tapadnak, és legtöbbjüket valóban a birtoklás indoklást nem is igénylő megmagyarázhatatlan vágya hajtja — a videó használata praktikusan is indokolja, hogy a rendezés időben közelebb hozza az előadást, talán az 1970-es évekig, felvetve ezzel azt a kérdést is, hogy vannak-e korok, amelyeket az ember inkább tud és kénytelen a megváltoztathatatlanság érzésével megélni. Amikor amúgy még vágyni is: minek. A választott idő tényleg kilátástalan és kopottas kornak tűnik az idők távolából, amilyennek Boros Lőrinc játéktere is mutatja: Szerebrjakov udvarházának nappalija leharcolt, máshol már semmire sem jó maradékbútorokkal. A szedett-vedettség inkább az ízlés hiányát jelző, mint az életeket a szép akarásaival elnyelő, Csehov hősei által felpanaszolt nyárspolgári létről árulkodó közeg. Kétséges, hogy a használati értékével szemben miféle forgalmi értéket képviselne, ha Szerebrjakov eladná — kisemmizve a lányát, Szonyát és Vojnyickijt —, futná-e a ház árából finnországi nyaraló is, a nagy és önző terv szerint.

Ez és ennyi lenne Szonya és Vojnyickij gürcölésének tárgya, életének tere, a nagy eszmék és az ezeket megtestesítő Szerebrjakov szolgálatának árnyékában. Igazat kell adnunk Vojnyickijnak, ha végtelenül csalódott — innen nézve van oka rá: kisszerű maga a gürcölés is. Csupa ballépés az élet.

Az előadás a vágyig csupaszítja az útvesztések felismerésének okát: Jelena női valója a hangsúlyos — bikiniben lép elénk, kívánatos, fiatal. Vojnyickij és Asztrov figyelme nem indokolatlan, a találkozás valóban alkalmas pillanat annak a felismerésére és kimondására, hogy mi hiányzik az életükből. Asztrovéból a szeretettség és a szeretni tudás érzése, Vojnyickijéból maga az élet.

De látnivaló a tévedésük is: Czakó Julianna nem puszta szexuális objektum — rendezett külső, de rendezett gondolatok is. Az önértékelésre is kiterjedő pontos mondatokkal bír a helyzetről, az összezártságban lévő emberekről. Felelősségről és következményekről: „tönkreteszik az embert is, és nemsokára nem marad a földön se hűség, se tisztaság, se önfeláldozás.” Nélküle nem mutatkozik meg a pusztítás „mindnyájukban” benne lakó ördöge. Tehát a pusztítás benne is lakó ördöge. Szőcs Artur az előadásában — eléggé nagyot lépve a Csehov szövegéből szó szerint következő fejleményektől — engedi beteljesedni ezt a próféciát, a gondolatok és képzelgések világának határait átlépve Asztrov ágyába küldi Jelenát, aki a kísértést legyűrni gyenge és ebben nem is motivált — indokolttá és őszintévé téve Jelena magát hibáztatónak is tetsző későbbi kivetkőzését: „vigyenek el, öljenek meg”.

Teljesnek érezhető ettől Vojnyickij csalódottsága is: végleges a veszteség, egyoldalúnak mutatkozó az elgondolás, hogy valaha is birtokolhatta volna Jelenát. Molnár Áron Ványája semmiképpen nem bácsi. A szánandóságnál többet érdemlő helyzetet teremt a játék: fiatal, erős, nem az eltékozolt idővel kell elszámolnia, hanem a tévedésekből összeálló élet egészével. Az áldozat értelmetlenségével, a korrekció lehetetlenségével, a megváltás hiányával. Azt kellene megértenie, hogy nincs fontosabb és még fontosabb élet, csak az elmulasztott lehetőségek vannak. Maga a mulasztás. „Nem is éltem” — mondja, és mit számít, ha megnevezhető a bűnbak, és ha Szerebrjakov általában is érdemtelen az érte való áldozatra? Simon Zoltán professzora ráadásul valóban nagyon önző, az önzés biztos tudatának birtokában. Nagyra nőtt gyerek. Az udvarház nappalijának falán a fő helyen őt ábrázoló ifjabb kori fotójáról a jövő felé áradó optimizmusából mostanra a bármilyen problémán, bárki érzésein felülemelkedő, lényegében jelentés nélküli, üres kedélyesség marad. A méltánytalanság átérzése megkésett, öngerjesztő reakció, magából kell kivetkőznie, hogy láthassuk a figyelmet kikövetelő lényt, ha már a teljesítményt magát megmutatni képtelenség.

Vele ellentétben Ványa lehetett volna Schopenhauer? Dosztojevszkij? Tényleg? Volt más választása? Számít ez, ha a sodródás marad? Az önsajnálat köde, a fogalmazni képtelen ájult részegség? Ha nincs másik élet, csak ez, ami az elengedett helyett maradt? És még ebből is kiforgatható? Ha hiányzik belőle az, ami miatt Jelena számára ő nem választható, Asztrov viszont igen.

Rusznák András Asztrovja is utat tévesztett ember, benne is ott él az önpusztítás hajlama, de a Ványáénál árnyaltabb a viszonya a saját sorsához és a világ egészéhez. Belőle nem hiányzik az odafigyelés szépsége, a mulandóság szomorúsága. A megébredés pillanataiban a szánalom szorításából kikívánkozó, a minden pusztulást átlátni és kibeszélni képes nagy lélek. A férfias sötétség. Az isteníthetőség, az ellenállhatatlanság — persze hogy vonzza Jelenát.

És persze hogy nem engedi Szonyát. Szabó Irén olyan Szonya, akinek Asztrov a világ közepe: tőle és vele lelkesül, tőle ered minden fontos, el-elakadó szavakkal felmondható gondolata. A reménytelen szerelem tud ennyire tragikus, és az akarás és a lemondás beletörődésének ellenállhatatlan kedvessége által ennyire komikus is lenni. Viszonzást nem remélhet Asztrovtól, segítséget nem remélhet Jelenától, megértő törődést nem remélhet az anyjától — Cseh Judit elaggott Vojnyickaját játszik, aki feleszméléseiben leginkább csak letorkolni képes, Szerebrjakov védelmében —, ez okkal taszítja még beljebb Ványát is a reménytelenségbe, ez nem olyan kontroll, ami bármiben is igazolhatná, hogy igaza van.

16.02.20.Vanya_4A kontroll a dajka: Máhr Áginak nincs oka az őszintétlenségre, a romlás, az előnytelenség a belátás kedvességével is elmondható — ez van, ez történik, az élet már csak ilyen, lehetne más, de nem lehet, mert ilyenek vagytok.

Ezzel rokon a rossz sorban is megmaradó büszkeségről beszélő Tyelegin értékelése. Bősze György ezt a tapasztalat hangján mondta: van, ami az embernek az eszmék világából is számít. Halála után Szőcs Artur a hitnek szóló tiszta hangon mondja ugyanezt. Kell, hogy számítson.

*

Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi. A Miskolci Nemzeti Színház előadása a Játékszínben

Szereposztás:
Szerebrjakov, Alekszandr Vlagyimirovics — nyugalmazott egyetemi tanár: Simon Zoltán
Jelena Andrejevna — a felesége: Czakó Julianna
Szonya (Szofja Alekszandrovna) — Szerebrjakov leánya az első házasságából: Szabó Irén
Vojnyickaja, Marija Vasziljevna — titkos tanácsos özvegye, a professzor első feleségének anyja: Cseh Judit m. v.
Vojnyickij, Ivan Petrovics — a fia: Molnár Áron m. v.
Asztrov, Mihail Lvovics — orvos: Rusznák András
Tyelegin, Ilja Iljics — elszegényedett földbirtokos: Bősze György (1941–2015) / Szőcs Artur
Marina — öreg dajka: Máhr Ági

A magyar szövegkönyvet Makai Imre műfordítása alapján Slárku Anett készítette
Látvány: Boros Lőrinc
Dramaturg: Slárku Anett
Súgó: Márton András
Videó-látvány: Hajdufi Péter
Ügyelő-rendezőasszisztens: Érsek Judit

Rendező: Szőcs Artur

Előadásfotók:Éder Vera

Megjelent a Műút 2016055-ös számában

+1Oszd meg!Oszd meg!Oszd meg te is!

Szólj hozzá!