Sose sajnálj, nevess velem.
Cukor szórja be a síromat,
legyek színes és fekete-fehér
medvék megérdemelt édessége.
Martina, ne hozd el a kriptába a fiunkat,
mondd azt: a képzelet szülöttje.
De most ő az, vagy én voltam?
Miért nem néztem a vattacukrokat az égen?
Miért imádkoznak hozzám, hogy lehet,
hogy egy másik században is segíthetek?
Miért neveznek el verset rólam?
Miért száll annyi veréb fölébem?
Miért tagadják, hogy voltam?
Miért van az, mintha engem olvasnál,
mégis én olvasok benned?
Megjelent a Műút 2015054-es számában