Helynév-versek nosztalgiája

A két vers, amiről itt beszélünk, más-más időben keletkezett: az egyik a huszadik század elején, a másik annak végén, illetve utolsó évtizedében. Ha elfogadjuk számos történész véleményét, amely szerint a 19. század igazából 1914-ben az első világháború kitörésével ért véget, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy míg Edward Thomas walesi költő angol nyelvű verse konfliktus előtti, a béke utolsó perceire jellemző hangulatot ragad meg, Zbigniew Herbert lengyel költő már a 20.  században történtek ismeretében, tehát a múlt szorításában tekint vissza nem annyira magára az évszázadra, mint saját életére. Amit meglehetősen befolyásolt egy rendkívül véres világháború és egy hosszan tartó hidegháború élménye. A két helynév-vers, vagy átmenetiállomás-vers egyík alapvető különbsége a műfajból adódik: Thomas verse idill, míg Herberté inkább az elégia műfajába tartozik. Ami a két verset rokonítja, az az élmény átmenetisége — mindkettő egy vagy több vonatút tapasztalatából született, ahol valamilyen oknál fogva különleges jelentősége van a költő fejében megmaradó helynévnek, egy olyan hely nevének, ahol az expresszvonat vagy egy pár percre megállt (valamilyen titokzatos oknál fogva), vagy amin csak átrobogott.

Fontosak a versek megírásának időpontjai. Bár a verset csak hónapokkal később írta le, az Adlestrop-„élmény” 1914 nyarán „történt”, a költő június végi utazásának epizódjaként London és Worcester között. Utóbbit Anne Harvey Adlestrop Revisited (1999) antológiájából tudjuk, amelyik részletesen elemzi a vers születésének körülményeit és számos más költő versét is felsorakoztatja magáról Adlestropról, köztük olyanokat,amelyek csak hasonló témájú témájúak, de valamilyen más helynévhez kapcsolódnak. A vers érdekessége különben az, hogy az akkoriban Steepben, a Bedales magániskola közelében élő Edward Thomas korábban csak kritikákat és rövid prózát írt és éppen 1914-ben kezdett el verset írni. (Felesége, Helen Bedalesban tanított, s rajta keresztül Thomasék ismerték a fiatal Békássy Ferencet, aki egy levelének tanusága szerint meg is látogatta Thomasékat, s valószínűleg költészetről (is) beszélgetett magával Edward Thomasszal). Thomas életrajzírói azt állítják, az 1913–14-ben Angliában tartózkodó Robert Frost amerikai költő vette rá Thomast a versírásra. Edward Thomast újabban az első világháború legjelesebb katonaköltői között emlegetik, természetkultusza és nyelvének kerestlen líraisága emelik ki a georgiánus költészet széles mezőnyéből.

Zbigniew Herbert Rovigo című verse a hasonnevű 1993-as kötet[1] utolsó darabja, már a lengyelországi rendszerváltás után, 1991 és 1993 között íródott. Ekkor már az önkéntes párizsi emigrációjából hazatért költő, aki súlyos betegsége miatt alig hagyta el varsói lakását, jóllehet néhány verssel folytatja Cogito úr című ciklusát, kevésbé foglalkozik lét-, vagy történetfilozófiai kérdésekkel, több verset szentel valóságos személyeknek, illetve saját emlékeinek. A Rovigo kötet 26 verséből legalább hét emberekről vagy emberekhez szól, köztük az egyik George Orwell különböző korabeli fényképeihez fűz megjegyzéseket (Album Orwella), egy másik az izraeli Yehuda Amichait ünnepli.A kötetben egyetlen olyan vers van, ami a Rovigóval rokonítható, ez (az eredetiben nem alliteráló) Felhők Ferrara fölött. Ebben Herbert a szüntelen helyváltoztatás dinamikáját panaszolja: „a járművek / mint a keleti mesék / repülő szőnyegei / hordoztak / helyről helyre”[2] s valóban, a költő részletes életrajzából tudjuk, hogy hazáján kívül legalább négy országban élt hosszabb-rövidebb ideig. Miért éppen két olasz kisváros nevét választotta Herbert ebben a saját hányatott életét is tárgyaló két versben? Gondolom, azért, mert (más lengyel költőkhöz hasonlóan) leginkább Itáliában érezte magát otthon, amelynek művészetét nemcsak csodálta, de számos remek tanulmányban megörökítette — gondoljunk csak a Barbár a kertben egyes darabjaira.

Visszatérve Edward Thomas versére, ha az Adlestropot belehelyezzük nem csupán Thomas életrajzába, de magába a korba, akkor a vers hangulatát történelmi fordulópont előttinek kell neveznünk. Ha ugyanis ezt a verset, melyet Thomas csak 1915 januárjában írt le,[3] valóban egy június 24-i vonatút váratlan epizódja, az expresszvonat rövid veszteglése egy teljesen kihalt állomáson ihlette (ezt a dátumot tartja Anne Hayes a legvalószínűbbnek), akkor az kisértetiesen közel van egy másik dátumhoz, ami négy nappal későbbi — és egész Európa sorsát meghatározta. Ferenc Ferdinánd főherceget és feleségét 1914 június 28-án ölte meg Gavrilo Princip Szarajevóban. Bár az általános  hadbalépésig még hátra van néhány hét, ezzel a pár pisztolylövéssel a békekorszak lezárult. Edward Thomas verse mintegy az idill utolsó lehetőségét, azt a békebeli idillt idézi fel, melyet Thomas szemében az angliai táj jelent. Nem véletlen, hogy a vers madárdallal, két megye rigóinak dalával zárul — ezt kell majd a költőnek hátrahagynia, amikor 1915-ben belép a brit hadseregbe. Amit nem azért tesz (ezt egy másik verséből tudjuk, amit pár éve ugyancsak lefordítottam magyarra),[4] mintha lelkesedne a brit birodalmi érdekekért vagy gyűlölné a németeket, hanem mert úgy érzi, ezzel a szűkebb hazát, az „angol tájat, az angol földet” védi. Ha a németek már megtámadták Belgiumot (Anglia emiatt lépett be a háborúba!), akkor Angliát is veszélyeztethetik, Edward Thomas ezért a hazáért adja életét, amikor 1917-ben a francia fronton német ágyúlövés halálos áldozata lesz.

Herbert verse ehhez képest érzelmileg összetettebb. A költő a két háború közötti Lwówban (Lembergben) született, a német megszállás idején részt vett az ellenállásban, majd több lengyel városban, így Torunban és Varsóban is lakott hosszabb-rövidebb ideig. 1956 után a lengyelországi „Olvadás”-nak köszönhetően ösztöndíjakkal eljutott Nyugatra, s hosszú távon sikerült elérnie, hogy verseiből és esszéiből szerény jövedelme legyen külföldön. Emiatt általában nem kellett alkalmazkodnia a kommunista lengyel állam elvárásaihoz illetve cenzúrájához. Függetlenségének ára azonban a vándorlás és a viszonylagos létbizonytalanság volt — az én olvasatomban mindez benne van a Rovigóban. Jellemző módon Herbert azért szereti Ferrarát, mert annak egyes részei „ősei kirabolt városára”, a régi Lwówra emlékeztetik — ezzel szemben Rovigo csak egy állomásnév, ami a vonat ablakából fel-, majd gyorsan eltűnik. A fél-emigráns költő egész élete átmenet a megérkezés és távozás (arrivi-partenze) között, úgy is fogalmazhatnánk, hogy jelene csupán szünet a múltat és a jövőt jelentő két drámai mozzanat között.

De a Rovigo Herbert kulturális élményeit is megjeleníti. Szó esik benne Altichieróról, erről a jelentősnek mondható, de szinte ismeretlen páduai festőről, aki mintegy „Giotto árnyékában” alkotott. 1990-ben Herbert tárcát is írt róla, „botrányosnak” nevezve az itáliai művész elhanyagoltságát, összehasonlítva Giotto festészetének síma lágyságát Altichiero szikár keménységével. Utóbbi egyik főműve a Szent György vértanúsága a páduai Szent Antal székesegyház oratóriumában, s nem lehetetlen, hogy részben ez a kép ihlette Herbert Jelentés az ostromlott városból című nagy verse hőseinek étoszát. Az utazgatás fáradalmai, a fél-emigráció és kulturális anyaggyűjtés nehézségei ellenére a fiatal Herbert mégiscsak boldog volt olasz földön, s erre az időre emlékezik számos évvel később és már betegen. És ha a vers egyetlen nagybetűs sorát olvassuk („MILYEN HARANGOK KÍSÉRETÉBEN JELENSZ MEG Ó ROVIGO”), arra kell gondolnunk, Herbert már tudja, soha többé nem jut el Itáliába, s a harangok az ő majdani temetésére konganak. Zbigniew Herbert 1998-ban hunyt el Varsóban.