Kínos telefonhívás. Monori pénzt kért. A saját pénzét. Végighallgatta a főszerkesztőt szponzorokról, befektetett összegekről, amelyek valahol mindig elakadnak, aztán a sarkára állt: Legalább harmincezer kell! Különben vége az életének, nincs tovább. A főszerkesztő másnap délelőttre ígérte a pénzt, pontban tízre, az Erzsébet téren.
Monorinak lejárt a BKV-bérlete. Eszébe jutott, ahogy tegnap a főszerkesztő szinte sipította a telefonba: Ez az összeg majd hiányozni fog a keretből! Mert az áramot, a rendszergazdát, a korrektort időre ki kell fizetni. Az internetet is, meg fűtést is, és ha a radiátorok melegítéséhez szénkazánt használnának, akkor a markos munkások lapátolását is, mert a gépezetnek járnia kell, ezt a főszerkesztő szerint neki mint szerzőnek meg kell értenie.
Monori azonban úgy vélte, egy irodalmi lap olajozottan működő rendszere mit sem ér a leadott szövegek megbecsülése nélkül, és lelki szemeivel látta a hardverek felett görnyedő rendszergazdát, meg a lapátoló, szénportól szürke bundájú izmos jegesmedvéket, amint sorban állnak a fizetésért, és ő, az író ott kullog a végén, majd kiderül, neki nem jut semmi, csak ha szponzorok jönnek…
A jegyellenőr az Árpád hídnál kiszúrta a tegnapi dátumot a bérleten. Csak akkor jöhetsz a metróba, ha jegyet veszel, mondta taplón, határozottan. Hogyan is vehetne Monori jegyet, ha pénzt az Erzsébet téren kap. Most épp oda kéne eljutnia. Átsomfordált a jobb oldali bejárathoz, és amikor a szerelvény megérkezett, sietősen előkapta a lejárt bérletét. A másik ellenőr rá sem hederített.
Az ülésre huppant. Borús gondolatok törtek rá. Monorit bankhitelek fojtogatták, cipője a legkisebb esőben is beázott, és négy hónapja nem fizetett rezsit, mégis csak ezek a reménytelenül jövedelmező publikációk értek célba valahogy. Állás kéne, de akkora a tolongás, hogy már az ismeretség is kevés. Pár napja hívta régi barátját egy kerületi újságnál, ahol szerkesztőt kerestek, állandóra. Öreg cimbora, tudod mennyire szeretem, amiket írsz, de van egy tag a városházán aki már kétezerhatban kopogtatócédulázott, a lánya pedig most fejezte be a kommunikációs főiskolát, szóval nem fog menni, lassan már alattam is inog a talaj.
Monori reményvesztettsége állomásról állomásra fokozódott. Gyomra kő lett, nyaka, halántéka elzsibbadt. Már nem akart élni, sem írni, sem létezni, és főként nem ebben az országban, nem ezen a nyelven. Amikor elhagyták az Arany János utcát, komor egykedvűségében — mint valami ködön át — észlelte testének teljes metamorfózisát. Megállt a légzése, minden csepp vére mozdulatlanná dermedt, karja és dereka vékonyabbá vált, bőre üdébb lett… és melltájon valami dagadt, feszítette a ruhát. Végül meglátta a saját formás combjain simuló miniszoknyát. Egy enyhén pocakosodó negyvennégy éves férfi számára, aki hetente kétszer borotválkozik, meglehetősen szokatlan volt ez az érzés, de fásultsága, élni nem akarása megakadályozta, hogy kellő jelentőséget tulajdonítson a ténynek: csinos, fiatal lánnyá változott.
Noésaztán! Ettől még ugyanúgy űzött vad, adósságoktól sebzetten vonagló. Teljesen mindegy, hogy férfi, vagy női testben vár mozdulatlanul kopót, hajtót, halált.
Testének változása azonban nem ért véget. Szeme remegni kezdett, majd szétpattant. Felfelé szállt a vér, mert a sercegő, zakatoló metrókocsiban hirtelen eltűnt a gravitáció. A szemközt ülő srác eddig Monori miniszoknyás lábait stírölte, most az egyre emelkedő mobilja után kapott. Az ajtó mellett álló hátizsákos turista inni készült, ám az üvegből felfele folyt a kék energiaital. Egy pillanatig tartott az egész, másodpercnyi áramütés.
A Deák téren Monori kiszállt, végigsimított a szakállán, megtapogatta vaskos combjait. Az előbb keserűsége mélyére szállt, le fenékig, hogy onnan elrugaszkodva most már bizakodva lépdeljen fel az aluljáróból. Nincs itt semmi baj, tulajdonképpen csak a közeg más: az Erzsébet tér, a zsongó város, az egész emberi világ, ahol ő, Monori zátonyra vetett cethal. Jönnek a falubeliek, húsából darabokat csípnek ki, tűzön megsütik, és ő nézi tehetetlenül, ahogyan lakmároznak testéből a szolgáltatók, bankok, adóhatóság, közös képviselet, tartozásokat behajtó ügyvédek. Aztán a zátonylakók tömegében meglátta a reményt hozó sötétpiros tollkabátot.
Késtél, mondta a főszerkesztő. Sietnem kell, itt van, tedd el, és most jó ideig ne kérj, mert nem lesz.
Monori érezte, hogy azt kéne mondania: Hogy képzeled, hogy nem lesz! Több, mint nyolcvanezerrel lógtok nekem! De nem szólt semmit, csak megszámolta a pénzt.
Harmincezer forint. Pár napnyi levegővétel.