Ugyanaz az osztály, amelyik először ki akarta rúgatni, a végén, a ballagáskor fehérarany karkötőt és szexbilincset ajándékozott neki. Ez azért valami, ha ezt eléri egy tanárnő, nem, Azrael? Gondolom, nem kizárólag az alakjával sikerült ilyen tekintélyre szert tennie, bár nem kis része lehetett benne. Tekintély? Nem tekintély ez. De nagy elismerés. Ami döntő szerintem, az a stílusa. Az kurva jó. Mondjuk nem voltam ott az óráin, csak mesélte, mit művelt szerencsétlen gyerekekkel. Gyerek, dehogy gyerek egy tizennyolc-tizenkilenc éves. Testileg semmiképpen. Nem példaképem nekem Judit, mert nincs példaképem, de azért őszinte elismerésem, megemelem a kalapomat. Meg is csókoltam a dús ajkait, amikor mesélte. Köszönte szépen. Megérdemelte, mégis csak tizennyolc-tizenkilenc éves fiúk hevernek a lábai előtt. Az jó.
Osztályom ugyan nincs, de tanítványaim nekem is vannak, kis művészlelkek. Valahogy úgy alakult, hogy szinte csak fiúk. Ez is miért van? Véletlen? Nem véletlen. Arra gondoltam, ha Juditnak, aki semmivel nem jobb nő nálam, ennyire bejön a testtel való operálás, rohadjak meg, ha nem tudom ugyanezt megcsinálni. Semmilyen területen nem szeretek alulmaradni. Gondolkodásban sem, bátorságban sem, szexben sem, a fantáziára értem, semmiben az égvilágon. Pofátlannak kellően pofátlan vagyok, azzal nincs baj, félni nem félek, legfeljebb kirúgnak. Bár ahhoz az kell, hogy feljelentsenek. De miért jelentenének fel? Jó ez a dolog mindenkinek. Ha mégis jön egy apuka, lerendezem. Felbaszta az agyamat Judit, ez az igazság, izgatott, hogy csinálja. Azt akartam, hogy az én tanítványaim is jöjjenek zavarba tőlem. Egész évben aranyos voltam, csak a hangjegyekkel és a kéztartással foglalkoztunk, zárt ruhában, összefogott hajjal dolgoztam velük. Aztán májusban megbolondultam. Játszottak, nézték a kottát, én meg váratlanul leállítottam őket, és szigorúan rájuk szóltam, hogy ne a mellemre koncentráljanak. Kurvára nem értették. Megint elkezdtek játszani, megint leállítottam őket. Tavasszal már másféle ruhában voltam. Ezt csinálom majd ebben az évben is, ősszel tök normális vagyok, télen is az leszek, dolgozunk szépen. Semmi női praktika, fagyasztom őket. Szerintem már el is felejtették a tavaszt, mint egy rossz álmot. Vagy inkább jót. De jön a kikelet, és megint megkapják a leckét. Kezeljék, álljanak elébe. Alig lesz rajtam ruha, picsányi kis szoknyában fogok órákat adni. Ahogy belépnek, tudni fogják, hogy kezdődik. Képes vagyok használni az adottságaimat, ez azért kiderült, bár eddig se volt kérdéses. Nem véletlenül nevezett el Anna Jócsajeszternek.
Látom én is a testemet, nézem eleget a tükörben, élvezem, tetszik, mit szerénykedjek, elégedett vagyok mindenemmel. Talán a lábam lehetne izmosabb, a combom, nem jó, ha löttyedt, de alapvetően nem az, rendben vagyok magammal.
A karkötőt meg a bilincset még el se meséltem Annának, persze minek, nem ismeri Juditot. Az én dolgaimról viszont tud. Már amiről, mostanában kevesebbet találkozunk. Szerintem jobban van, mint korábban, bár néha még mindig bepánikol. Most is, a Szigeten, teljesen megborult, pedig nem akarta senki elrabolni, arról beszélgettek hárman, melyik autóba szálljon. Ez a kis hülye meg beszart attól, hogy mereven nézték. Miért ne néznék? Az a dolguk, férfiak. Egy nő nem arra vágyik, hogy nézzék? Másfelől meg nincs ebben semmi csodálkoznivaló, nem rossz tone Anna se.
Van ez a régi hülyesége, mindig azt hiszi mindenkiről, hogy bántani akarja. És hanyadszor mentem már ki, te jóisten, ha bajba kerül, mindig engem hív, mint egy kikúrt védőangyalt, pedig az te vagy, Azrael, nem én. Mit szólsz ehhez? Tisztellek, becsüllek, közvetítem neked ezt a lagzit is, nem maradsz le semmiről, ne félj. Tudom, téged minden érdekel. És nem vagy egy prűd angyal, ez megkönnyíti a dolgomat.
Elképzelni se tudom, Anna hogy keveredett el ide, mindig azt mondogatja, egy anyakönyvvezető menjen haza a francba, ha végzett. Nem kell az örömben osztoznia, a kötelező bebaszásban meg főleg nem érdemes. Többnyire nem sül el jól. Megzavarodik a vőlegény például, kinek kell az? Én mondjuk élvezném, ha a helyében lennék. És a magam részéről örülök, hogy elhívott, szeretek mindenféle társaságot, nekem minden élmény. Egyébként meg geci jó a zene, mindjárt táncolok is egyet, választok valakit magamnak. Finomak a kaják. Szarvas is van, azt kihagyom, szarvast nem eszem. Rosszul vagyok, ha azt tálalnak fel.
Láttam pár szóba jöhető pasit. Megrohant a hús, ahogy a szemükbe néztem, úgy, ahogy szokott, ez van: öt perc után boldogan térdepelnék bármelyik előtt közülük. Ismerem magam, tudom, mit beszélek. Nem túlzok, és nem tudom szégyellni magam emiatt. Nem is akarom. Ez egy döntés, meghoztam pár éve. Az örökös szeretősdizés. Nem haragszol, ugye? Dehogy haragszol, mosolyogsz, kurva jó fej arkangyal vagy.
Aranyos ez a röhögős öregember, biztos szívesen megnyalogatna itt-ott, de nem fog. Meg a körszakállas se, hiába beszél tíz perce a fülembe. Egyértélműen a Szilárd nevű a legizgalmasabb figura, szép nagyok a kezei, kellemes lenne elveszni az ujjai között, résen leszek, nehogy elvigye valaki előlem. Nem mintha nagyobb harcot érzékelnék. Punnyadt kis társaság, szabad nő szinte nincs is. Pedig úgy mennyivel érdekesebb lenne. Kicsit kegyetlennek tűnnek Szilárd szemei. Nem baj.
Lehet, hogy gáz vagyok és szánni való ez az élvhajhászás, leszarom, nevezzen nyugodtan kurvának, aki akar. Vagy inkább ribancnak akkor már, az izgatóbb. Egyébként nem a testem a legérdekesebb ebben, a vonzalmaimnak csak a kisebbik része fiziológiai dolog, a lényeg mindig az agyamban dől el. Ezt figyeltem meg. Ez a nagy női tapasztalatom. Egy férfinak biztos más az egész, az a seggemet látja, a mellemet, a számat, azokat akarja, nekem viszont az agyamat üti ki a szex. Na, ez most lehet, hogy nem világos.
Átlagos csaj vagyok, csak nem őszintétlenkedem. Annának is vannak ugyanilyen gondolatai, biztos vagyok benne, de elnyomja őket. Az nem egészséges szerintem. Magyaráztam neki, hogy engedje el magát, kértem, figyeljen az agyára, a rezgésekre, a saját működésére. Nem az én dolgom, hogy felszabadítsam a gátlásai alól, viszont érdekel, mert szeretem őt.
Hogy mivel izgatnak fel egy nőt, változó lehet, de az agyban dől el minden. Melyiket mivel, persze. Ha beszélnek hozzá, ha erőszakosak vele, vagy ha éppen gyengédek, attól függ, hogy állnak aktuálisan az idegpályák. A férfin is múlik, azon, hogy milyen, más férfi esetleg mással hat. Nem vagyok nagy elméleti szakember, vagy szaknő, vagy szakembernő, vagy hogy mondjam, inkább csinálom, mint beszélek róla. Mi van a világon ennél izgalmasabb dolog, mint efféle tapasztalatokat szerezni?
A legdurvábban jó élményeim mindig, mindig a fejemben dőltek el. A legnagyobb orgazmusokhoz teljes szellemi ráhangolódás kellett. Emlékszem, olyat generált bennem egyszer az a tudat, hogy utoljára leszek együtt valakivel, hú, az valami elképesztő volt. Nem az utolsó lett aztán, mert túl jól sikerült, és kár, mert aztán megint semmilyenné kezdett válni minden. Illetve nem kár, rossz nem volt, csak kiment belőle az izgalom. Már korábban kiment, de az utolsóságtól visszajött. Arra az egy estére. Nem mondok igazat, nem bántam a folytatást, az is jól tud esni, ha sima kellemesség van, olyanba is belemegyek szívesen. Egyszer vagyok fiatal.
Anna vagányabb csaj lehetett régebben. Most elnézést kér a világtól egy bazmegért is. Persze nem tudhatom biztosan, még csak öt éve ismerem. De hát mesélt ezt-azt.
Kártyát vetett, abból jósolt, és minden bejött. Hitt benne, bár félelmetesnek tartotta. Mekkora hatalom ez? Abbahagyta a hülye. De mekkora baromság miatt! Csak mert saját magát rakta ki valakinek ideális partnerként. És akkor mi van? Megijedt ahelyett, hogy főzött volna egy jó vacsorát a srácnak, aztán ott altatta volna éjszakára. Elküldte, aztán soha többé nem kártyázott senkinek. És ha ő volt az igazija? Ha tényleg hitt volna benne, akkor hinnie kellett volna ebben is, nem? Megingott. El is küldtem a faszba a gyávaságáért, akkor már voltunk olyan viszonyban. És szüksége is volt rá, hogy elküldjem. Nem mintha bármi változott volna, de úgy éreztem, ha már hozzá sodort az élet, szembesítenem kell a valósággal.
Értett kurvára a színekhez is, az árnyalatokhoz, nem tanulta, egyszerűen észrevette magán, hogy önkéntelenül öltözteti magában az embereket. Én inkább vetkőztetem. Úgy értem az öltöztetést, hogy képzeletben kicserélte a ruhákat rajtuk. Látta, milyen szín állna jól nekik ahelyett, amit viselnek. Először csak a barátainak adott tanácsokat, aztán divatba jött, lassan elterjedt a városban, van egy tone, aki megmondja, mi van. Ebből is keresett valamennyit, mert kezdtek járogatni hozzá, egyre többen adták a nevét és a címét egymásnak. Mondta, amit érzett, meg látott, összepasszította a színeket a fejekkel és a bőrtípusokkal. Kialakított csoportokat, ősztípusúak, tavasztípusúak, nem tudom pontosan, annyira részletesen nem mesélte el. De azt is abbahagyta. Mert hogy milyen alapon szól ő bele mások ízlésébe? Pedig úgy jött össze a nagy szerelmével, akit most annak nevez, a színek miatt. Vagy azok kapcsán.
Valami kifutófiú volt, futár. Neki is úgy ajánlották Annát, el is ment hozzá, és ő sorolta neki azonnal, mit hordjon, mit nem. Másnap már smároltak. Vagy aznap, nem tudom. Ezért gondolom, hogy régebben nem szarozott. Vagy akkor egyszer egyből szerelmes lett, az is lehet. Na de egyből hogy lehet szerelmesnek lenni? Nem tartott sokáig a kapcsolatuk, valami hülyeség miatt szétmentek, nem is volt konkrét oka. Mindketten büszkék voltak, külön-külön szenvedtek, élték tovább az életüket, az istennek nem keresték volna egymást. Milyen barom az ember, nem? Főleg, ha nő.
Azt mondta, igazából tök értelmetlen volt, egyáltalán nem kellett volna szétmenniük. És hogy mégse volt igaza a kártyának, mert nem az volt az igazija, akit kirakott egyszer, hanem ez a futárcsávó. Mindig mondom, hogy nem kell érzékenykedni, azt kell csinálni, amit érez az ember, de erre általában későn jön rá mindenki. Én, az erkölcstelennek mondott Jócsajeszter meg tudom, mi van.
Nem tudom, egyébként. Csak érzem a dolgokat. A kibaszott büszkeség majdnem akkora métely, mint az oktalan féltékenykedés. Ugyanúgy szétkúrja az ember életét. Akkor halt meg a srác, öt éve, nem sokkal azelőtt, hogy megismerkedtünk. Balesetben, az Erzsébet hídon. Anna nem viselte jól, pedig akkor már két éve nem is találkoztak. A szívére vesz mindent, nem lehet vele mit csinálni.
És a nagyobb sokkok csak még gátlásosabbá teszik, meg félősebbé. Gyanakvóvá. Ott akkor az volt az érzésem, hogy megkattant kicsit, úgy viselkedett, mintha ő tehetett volna mindenről. Pedig csak csúszott az úttest, ennyi. Mondjuk SMS-eztek, mert aznap volt a fiú születésnapja. Anna küldött neki egy üdvözlő üzenetet. És pont a telefonját figyelte a rizzo, talán azért csúszott meg a robogójával, de ez nem biztos, senki nem tudhatja. A saját születésnapján. Szerencsétlen.
Szóval valami köze volt Annának hozzá, ez igaz, de nem lehet egy életen át ezen szarozni. Meg már együtt se voltak akkor, csak egy udvarias köszöntést írt. Tényleg emiatt bassza szét az egész életét, ezen gondolkozzon évekig?
Egyébként meg nyilván nem volt ez se véletlen. A dolgok mindig találnak maguknak utat, hogy megtörténhessenek. Te nálam ezerszer jobban tudod, hogy működik ez, nekem csak megérzéseim vannak. Anna fel lett használva a mindenség részéről ehhez a halálhoz, szerintem ennyi az egész. Ez volt a srác sorsa, szomorú, de hát valahogy mind meghalunk.
Egy ideig komoly életcélom volt, hogy kirángassam Annát az állapotából, ne ostorozza önmagát, épüljön fel, de hát más ügyekben is ezt csinálja. Nehéz teher neki a lelkiismeret. Egyébként most is azt állítja, hogy a futár jár a fejében. Ma is. Öt év után. Normális dolog ez? Mindegy, ő ilyen, így kell szeretni vagy elfogadni. Én már feladtam a küzdelmet vele, hagyom, éljen, ahogy akar. Ez se rossz, nekem semmiképpen, tűz és víz vagyunk, legalább kiegészítjük egymást. Én a tűz, ő a víz.