Ebben a színben, a tiszta ultramarinban
fürödjön meg a tengered,
amikor kisimulnak az álmaidat fröcskölő,
mérgezett hullámok.
És az igazmondó szájak.
Ők az az élet, melyben kőházat
szeretnék a tengerparton,
körben keskeny ösvények,
körben reggelente a rákok
és kagylók után kutatva.
Távollétemben lélegezd be,
utána ki a leheletembe a levegő sóját,
majd vesd az első erős szélbe.
A kékruhás nő újszülöttet tart a karjában.
Egy másik, nekem
háttal álló nő
most az emlékezetben
nyugodtan nézi a tengert.
Bórfenyők.
Megfeszítve az, akit szültem,
hallom, mondod nekem,
míg a be nem lélegzett só a csupasz kőre
szóródik a porhanyós földön.
Magányos boróka a közelben.
Harangok alkonyatkor,
te azt mondanád,
mandula-szirmok
a levegőben.
Minden áldott nap.
Ugyanabban az órában távozol és érkezel.
Írnokok.
Festők.
Betegek.
Egyedül.
Elhagyottak.
Bélpoklosok.
Régi és új
élő halottak.
Térdre hajtott fejjel.
Rabok, akik a padlóra hugyoznak
és mellé vésik a nevüket.
Mindezt tudják az idősebbek,
a Jugoszláv Néphadsereg
kaszárnyáiban
a katonák mindenbe, ami csak a kezükbe akadt,
belevésték vagy lejegyezték az ún. számot.
Mennyi van még hátra?
A katonai göncök levedléséig.
Nem moshatod meg az egyenruhát.
Egyedül a rozmaringot kérheted meg,
hogy oldja a bűzét.
Eljegyezve,
összeházasítva a százéves háborúk előtt.
Mi mind.
Mindenünk.
Mindannyian.
Semmi sem másé.
Nem kell a velencei maszk,
hogy köztetek halálra táncoljam magam.
Nem ismerem többé a számom, akármiről is szóljon.
Reggel van, festek, Bellininek hívnak,
és éppen távolból kaptam lapis port.
Így indulhatna
egy újkori próza
egy újabb hamis összeesküvésről,
mely Velencétől Tokióig
végigsöpör minden trafikon
és kereskedelmi központon.
Ám ez nem próza.
Én nem vagyok Bellini.
Csupán ez a szín maradt tiszta.
Nézem az Szűzanya és a gyermek-képet.
Amit elkezdtem,
nem tudom majd befejezni.
Sem a lapison keresztül
lemerülni az elsüllyedt
tengerem fenekére.
Vonatra szállni és elutazni
mondjuk
egy kis határmenti
magyar faluba
halat enni és még aznap
vissza haza
és még sokáig, sokáig
érzékelni a füstöt az orromban és a ruhámon,
mindig elhalasztom, hogy levegyem,
mert a szám most 0.
Orcsik Roland fordítása
Megjelent a Műút 2015054-es számában