Álomalapítás

Miután az öltözőben eligazítottam a csapatot, elküldtem őket melegíteni. Mindig ezt a pár percet használtam ki arra, hogy a meccs előtt könnyítsek magamon. Az öltözőépületben nem találtam vécét, ezért a klubépület előtt megkérdeztem egy helybélit, merre találom a budit. Arra, az épület mögött, mutatott egy gazzal sűrűn benőtt terület irányába. Cinikus mosoly bujkált szája szegletében.

„Alkoss, vagy rombolj, de most tedd meg!”
(Bert Schierbeek, Dedinszky Erika fordítása)

Az első idegenbeli meccsünket augusztus 20-án játszottuk. De lehet, hogy nem is azon a napon, hanem egy olyan településen, amely első királyunk nevét viseli.

Együtt utazott velünk a buszon két játékosom rotterdami rokona, aki épp szabadságát töltötte kies kis településünkön. Lejárt az edzéseinkre is, és elégedetten konstatálta, hogy a legújabb holland módszereket követve trenírozom a csapatot. Elismerően bólogatott a korlát mellől, mikor a fiúk rombuszalakzatba fejlődve vezetgették támadásaikat. Ha tehette, Rotterdamban kijárt a Feyenoord meccseire. Akkoriban Kiprichhel bajnokságot és holland kupát is nyert a csapatuk. Nagyon szerették ott a magyar csatárt. Bert (hívjuk Bertnek) nagyra becsülte a magyar futballkultúrát, és sokat várt a vasárnapi meccsünktől.

Miután az öltözőben eligazítottam a csapatot, elküldtem őket melegíteni. Mindig ezt a pár percet használtam ki arra, hogy a meccs előtt könnyítsek magamon. Az öltözőépületben nem találtam vécét, ezért a klubépület előtt megkérdeztem egy helybélit, merre találom a budit. Arra, az épület mögött, mutatott egy gazzal sűrűn benőtt terület irányába. Cinikus mosoly bujkált szája szegletében.

Rövid keresgélés után nem is egy, de mindjárt két pottyantós budit is találtam a gaz közepén. Benyitottam a közelebbibe. Mintha csak a szabadítójukra vártak volna, a sűrű sötétség és a tömény szarszag azonnal megpróbált kiszökni. Hezitáltam kicsit, belépjek-e, de a szükség eldöntötte a bennem dúló vitát. Tettem egy lépést a sötét bűz forrása felé, de rögtön vissza is hőköltem, mert arcomra azonnal vastag pókháló ragadt. Dühösen csaptam be magam után a budiajtót, s azt reméltem, egy örökkévalóságig ott sínylődik pókhálófogságban az a világvégi éjszín szag.

Odaléptem a másik faajtóhoz, óvatosan résnyire nyitottam, és lassan becsúsztattam jobb kezem a résbe. De máris rántottam vissza, mert kezemre hirtelen valami finom textúrájú, de vastag anyag ragadt . Amint bevágtam ezt a budiajtót is, konstatáltam, hogy jobb kezem könyékig vastagon pókháló borítja, ráadásul egy méretes pók rohan a karomon a fejem irányába, és már a vállamnál jár!

Ordítva vetettem magam a földre, bal kezemmel a jobb vállamat csapkodtam, közben a jobb kezemre és az arcomra tapadt pókhálót próbáltam úgy leszedni, hogy a sűrű gazhoz dörgöltem őket.

Zajt hallottam a pálya felől, arra kaptam tekintetem. Az engem útbaigazító férfi állt ott, és elégedetten vigyorgott azon, amit látott. Mi van, haver, nálatok ekkora ügyet csinálnak egy kis szarásból?, kérdezte röhögve. Nem, csak arachnofóbiám van, motyogtam, míg beljebb gázolva a susnyásba, végre találtam egy alkalmas helyet, hogy könnyítsek magamon. Az szar betegség, a sógoromnak is olyanja volt, Isten nyugtassa. Urológus látott már?

Mikor leültem a kispadra, a két csapat már felsorakozott a pálya közepén. A bíró sípszavára eleredt az eső. A kispad természetesen nem volt fedett.  Ráadásul a holland módszer sem akart működni, kaptuk sorban a gólokat. A félidő talán 5:0 volt. Beküldtem az összes cserét, és azt kértem tőlük, lehetőleg maradjunk tíz alatt. Bert volt az egyedüli szurkolónk, de ő végig kitartott mellettünk az egyre jobban szakadó esőben is. Egy-egy újabb kapott gólnál hátrafordultam, hogy ott van-e még. Ő ilyenkor derűs mosollyal arcán mutatta, minden oké.

9:0 lett a vége.  Leszegett fejjel bandukoltunk az öltöző felé, mikor az egyik srác megszólalt. Fiúk, a mester zöldet sír.

Mire átöltöztek, kisütött a nap. Meg kellett várnunk a nagycsapat meccsét, mi addig sétáltunk egyet a faluban, megcsodáltuk a nádtetős házakat, vettünk egy fagyit a presszóban, és beszélgettünk kicsit arról, milyen lehetett Bertnek, aki legalább kéthetente klasszisokat lát focizni, végigszenvedni a mi meccsünket.

A nagycsapat 1:0-ra nyert, nagy volt a boldogság. Hazafelé minden falu minden útbaeső kocsmájában megálltunk inni. A harmadik helyen Bert kérdezett valamit hollandul, az egyik rokon fordított.

Kábé ezt mondta, csodálatos ez a hely, akkor is ünnepelnek titeket, ha 9:0-ra kikaptok, mi lesz itt, ha egyszer nyertek? Olyan sosem lesz, gondoltam, de helyette csak ennyit válaszoltam neki prófétikus hangon, Ik ben de deur.

Évek suhantak, Anekdotákká egyszerűsödtek a meccsek és a gólok. Éppen a Tesco hűtőpultjánál álldogáltam, amikor megéreztem, hogy valaki néz. Felnéztem. Hosszan bámultuk egymást. Mindketten tudtuk, hogy ismerjük egymást, csak azt nem, hogy honnan. Ő jött rá hamarabb. Rám mosolygott, jobb keze hüvelykujjával jelezte, hogy okés vagyok, majd tört magyarsággal csak annyit mondott, Kiprics.

És én újra éreztem minden megaláztatást, amit a futball nevű játék nyújthat, és ösztönösen az arcom felé nyúltam, hogy letépjem róla a rászáradt pókhálót.